Boldog voltam, hogy a nagy távolság ellenére ennyi igaz barátunk eljött. Eljött, és segített, dacolva a nagyszüleinkkel, akikkel még nem is találkoztunk, de már előítélettel viseltettek irántunk. Ráadásul nem is tudták, hogy két "szeretett" unokájuk a lenézett cirkuszművészek között él, dolgozik, és nem akármilyen magasságokba jutott közöttük. Sztárok voltunk.
Ez ugyan múlandó állapot, de minden művészeti ágban az. Mindannyian megjártuk valamiképp a pokol bugyrait eddigi életünk során, és a csúcsok döngetése emiatt nem tett bennünket elbizakodottá. Tudtuk, mire vagyunk képesek, és hathatós támogatást kaptunk szintén sokat megélt sorstársainktól.
"Az élet nem habostorta." - mondta nekem egyszer régen valaki, mielőtt még a Kaleido Színpadhoz kerültem volna. Igaza volt.
Egyikünk életútja sem vezetett egyenes vonalban fölfelé. Mind a négyünknek kijutott az árnyas oldalból bőven, így meg tudtuk becsülni a lét legapróbb ajándékait is. Én úgy tartom, hogy óriási ajándékot kaptam kárpótlásul. Egy olyan partnert, társat, aki - amióta találkoztunk - valamiképp mindig segített. Még akkor is, amikor eleinte rideg szfinx-arccal közölte, mennyire szánalmas vagyok...
Tulajdonképpen önmagáról is ugyanezt tartotta, csak mélyen magába rejtette. Az a néhány év - amennyivel idősebb tőlem - saját keserve árán tanította meg arra, hogy az esendővel mennyire kegyetlenek is az emberek. Mogorvasága jó iskola volt számomra is...

A sok veszteségem után kaptam az élettől olyan barátokat, akik támogattak. Akikel együtt dolgoztam és dolgozom, egymás minden rezdülését ismerve. Szavak nélkül is megértjük egymást.
Majd kaptam - azaz visszakaptam - egy ikertestvért, akivel az összhang a génjeinkben leledzik.
Idővel a szfinxem álarca is lehullt. Megkaptam őt, teljes, elbűvölő valójában. Megajándékozott szerelmével, aztán családdá váltunk...

Mindez végigfutott rajtam, amikor a nagy nap reggelén felébredtem, és Leon gyönyörű arcát néztem. Még aludt. Egész lénye nyugodt erőt sugárzott. Megérezte, hogy ébren vagyok, mert hirtelen kinyitotta igézően szép szemeit. Most színük leginkább az olvadt ezüsthöz hasolnított.
- Jó reggelt, cherie! - mosolyodott el.
- Szia! - hajoltam hozzá egy reggeli üdvözlő puszival, ami persze neki nem volt elég. Magához húzva elkapta ajkaimat.
- Min gondolkodtál, angyalkám? - kérdezte, miután felültünk az ágyban.
Előtte nem lehettek titkaim. Olvasott belőlem, mint nyitott könyvből. Bár én is igyekeztem viszonozni mindezt, ő mindig tudott meglepetéssel szolgálni. Persze nem a szó rossz értelmében.
Az az időszak már a régmúlt távolába veszett, eltűnt a Halálistennel együtt.
Miután elmeséltem neki gondolataimat, komolyan, de csillogó szemekkel nézett rám:
- Én is ugyanezt gondolom rólad, Sorám! Megváltottál. A démonból angyalibb teremtményt tudtál faragni...
- Csak visszahoztam a valódi Leon Oswaldot.
- Hmm... mintha nekem nem is lett volna mindehhez semmi közöm... - jegyezte meg egy túlontúl ismerős hang.
- Dehogynem, Fantom! - mosolyodtam el. Mindketten ránéztünk az éjjeliszekrény tetején - már megint Leon mobiltelefonján - üldögélő pici szellemre.
- Te is a barátunk vagy. A perverzióid ellenére. De nem kellene onnan leszállnod, mielőtt még csörögni kezd alattad a telefon?
- A múltkor is jókorát ugrottál... - vigyorodott el párom.
- Nem hinném, hogy pont most telefonálna nektek valaki. Túl korán van még. John Malcolm meg tudja már, hogy ideköltöztetek.
- Tényleg, az rettentő muris volt, amilyen fejet vágott...
- Nem tetszett neki a dolgok alakulása. Azt hitte, hogy játszhatja velünk szemben a főnököt, mi meg hálásan ugrunk a szavaira.
- Biztos kiskutyaként szaladt beárulni a retienseket "tisztelt" nagyszüleinknek - találgattam gúnyolódva.
- Valóban ez történt - jegyezte meg Fantom komoran.
- És?! - néztem rá várakozón.
- Még nem tudják, kik vagytok. De már dolgoznak az ügyön. Rátok állítottak egy egész hadseregnyi embert. Csak idő kérdése, hogy kiderüljön. Még szerencse, hogy Leon előrelátó volt, és gondoskodott az életetek védelméről. Jósolnom azonban ebben a témában nem sikerült. Túlságosan ködbe veszett minden, amikor megpróbáltam.
- És az előadás? - kíváncsiskodtam.
- Nagyobb sikeretek lesz, mint valaha, Színpad Bolondjai.
- Hmm... A csúcsok csúcsáról azonban lezuhanni nem nehéz... - mélázott el kedvesem.
- Nos, amint mondtam, az ködbe burkolózott, mi történik utána. Szerintem a ti reakcióitoktól függ.
- Értem. Borotvaélen táncolunk. - bólintott Leon.
Nem könnyítette meg helyzetünket Fool jóslata...

Lassan összekészülődtünk. A sportarénában is voltunk próbálni előző nap. A technikusoknak Mia és Ken fog segíteni. Ők már el is indultak oda a szükséges felszereléssel.
Layla nem engedte, hogy saját autóval menjünk a csarnokba. Intézkedett, és egy igen kényelmes, bérelt kisbusz szállított oda bennünket.
May, Layla és Kalos helyet foglaltak a nézőtéren. Yuri velünk maradt a kulisszák mögött. Árgus szemekkel figyelt minden apróságra, ezzel teljesen kiiktatva kijelölt kísérőnket, Johnt. Mr. Malcolm önbecsülése még egy súlyos csorbát szenvedett... ugyanis Annával mi is mértünk rá előző nap egyet. Nagyképű, arcátlan ajánlatát mindketten egy-egy jól sikerült rúgással honoráltuk. A fiúknak még nem említettük, hogy az előadás előtt ne legyenek idegesek. De ami késik, nem múlik...

Átöltöztünk, miközben már megkezdődött a műsor. Rövid komolyzenei koncert volt a nyitány, világhírű szólistákkal és operaénekesekkel. Majd egy nyúlfarknyi, humorosnak szánt színdarab következett, a helyi színész-sztárok közreműködésével. Aztán az Operaház Fantomja című musical vágott változata. Ezután jött a cirkusz-blokk. Először a műlovarnő, majd a francia ugrócsoport mutatta be a műsorát. Úgy szerkesztettük meg a blokkot, hogy az utánuk érkező bűvész végső illúziójaként hatott megjelenésünk a színpadon.
A rendezőgárda ugyan csak a műsorok egymásutánját ismerte, de miért ne okozzunk meglepetést?! Hiszen maga a produkciónk már elég ismert, kell bele némi újdonság...

A Tűzmadarak Táncához a fiúk sötétben vették fel a kezdő pozíciót. A bűvész intésére két füstfelhő keletkezett, aminek eloszlásakor láthatóvá vált Leon és Danny is. A füstöt persze felülmúlhatatlan technika zsenink intézte.
Kötéltáncuk után a szalagokon feljutottak a trapézokhoz. Itt is megoldható volt a vízmedence, így nem kellett kihagynunk a műsorból. Amíg a fiúk néhány Angyaltánc-elemmel és Aranyfőnixükkel tündököltek, megjelent alattuk a vízmedence, és mi is Annával, két ugróasztalon, a speciális, nyitható plexi-virágszirmok alatt kuporogva. Amint kinyíltak a szirmok a pazar lézer - fényorgia közepette, mi is "felébredtünk". Néhány lendületes, szaltókkal, csavart orsókkal fűszerezett helycserés ugrás után repültünk felfelé, párjainkhoz. Természetesen a műsorból kihagytuk a csatajeleneteket, hisz nem az egész történet előadása volt a célunk, csak magáé a Tűzmadarak Táncáé. Megszületett a négy főnix, fény és füst kíséretében. A kísérő technika most is, mint mindig, ha Ken felügyelte, tökéletes volt.
Majd látványos összekötő elemek sora után elkezdtük a Legendás Ugrást, mi Leonnal a kupolához egészen közel, Dannyék valamivel alattunk. Páronként összekapaszkodva pörögtünk, bokáinkon apró pirotechnikai töltetekkel, amik tűzcsóvákat húztak utánunk. Éreztem azt, hogy a nézők elképedten, a csodálattól megdermedve ülnek a helyeiken. A bokáinkból induló Tűzörvény mellett - a színpad
szélén végig tűzijáték-töltetek lőttek szikraesőt a kupola felé. A medence közepén beindítottak egy szökőkutat.
Újra megtörtént hát. Elbűvöltük megint a nézőket, sugallva nekik, hogy semmi sem lehetetlen, ha az ember igazán véghez akar vinni valami nagyot...
A siker elképesztő volt. Kissé kábultan pislogtunk a reflektorfényben, a tomboló nézők gyűrűjében, akik állva ünnepeltek, szűnni nem akaró tapssal jutalmazva bennünket. Kicsit később újra meghajoltunk és távoztunk, helyünket átadva egy énekesnőnek, aki addig énekelt, míg nem rendezték vissza a színpadot a fő attrakciónak szánt nagyhírű popegyüttes számára.
Ahogy levonultunk, az együttes már ott várakozott a fellépésre. Frontemberük odajött hozzánk, és csak annyit mondott:
- Nektek kellett volna fellépni utolsónak. Mi már nem leszünk akkora durranás utánatok... minden elismerésünk!
Döbbenten de örömmel hallgattuk szavait, amiket a többiek is megerősítettek.
Kalos, Layla, Yuri, Mia és Ken is odaértek már hozzánk. Aztán a vidám, évődő csevegés egy pillanat alatt elhallgatott. John Malcolm csörtetett át feltartott orral az összecsoportosuló előadók és stábjaik között, utat törve valakinek...