Magamhoz tértem, miközben elkészítettem azt az izét, de nem lettem sokkal jobban. Most fel-alá mászkálok a szobában és gondolkodom. Igen, bizony, ilyen nagy előrelépést tettem. Most mi a jó fészkes fenét csináljak? Hogy a francba tudnék meggyőzni egy temetés előtt álló vén csontot, hogy hagyja a fiatalokra a szerelmi ügyeket? Mert az az egy dolog teljesen világos számomra, hogy ez a két suhanc oda meg vissza van egymásért. Még lezsibbadtan is rájöttem, hogy July nem azért áradozik erről a Maxről, mert annyi gondja lett volna a nevelésével. És a történetek alapján van egy olyan sejtésem, hogy a srác is belepistult újdonsült pesztonkájába.
Az öreg se lehet agyilag zokni, mert azonnal elvitte innen a három kölyköt (nekem már csak kölyök marad ez a Max), s egy hetet adott Julynak a kiköltözésre. Sebastiannak- a kis pingvinünknek- pedig ugyanennyi időt az új dada beszerzésére. Talán ezt még mind fel tudnám dolgozni, s megfelelő stratégiával előállni, ha nem járna le az a bizonyos hét ma délután. És mivel két óra van, azt hiszem itt az ideje pánikolnom. Váááááá! A fatal error felirat helyett most egy új dolog kezd villogni szemeim előtt: A RENDSZER TÚLTERHELT, INDÍTSA ÚJRA!
Sajnos nem utazhatok vissza a koliba és nem tehetek úgy, mintha July üzenete elveszett volna az éterben. Pedig természetellenesen nagy lustaságom most ezt követelné meg tőlem. Bárhogy gondolkodom, ebből már nem tudok szabadulni. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Semmi. Azt hiszem jobb, ha szüneteltetem egy kicsit a témát. Úgyhogy irány a tegnap észlelt erkély. Kivágódom a szobámból, s tornádóként száguldok a lépcső felé. Még jó, hogy reggeli előtt képes voltam Julyra figyelni, s megjegyezni ezzel a labirintussal kapcsolatos információkat. Egy-két rossz fordulat – na jó, talán tíz-húsz-, s már kint is vagyok. Hihetetlen. Hat oszlop végigfuttatva rózsákkal. Az egyik oldalon vörösek, a másikon fehérek. Kicsit távolabb tekintve ámulok el azon, hogy hova is kerültem. Körbeforogva bámészkodom: fák, hegyvonulatok, fák, egy tó, fák, fekete Audi, fák… valami nem stimmelt. ÁÁÁ! Ha egy fekete Audi jön, az csak egyet jelenthet: megjöttek. Hogy az a… merről is jöttem? Rohannék vissza a szobámba, vagy legalább Julyhoz, mikor beleütközök egy jól megtermett pingvinbe. A frontális becsapódás után a padlón ülve pislogtam fel a felém kezet nyújtó öregre.
- Segíthetek, kisasszony? – Már kisasszony? Szemének csillogása alapján rájövök, hogy az öreg tervez valamit. Talán alábecsültem a vén muksót. Sunyi mosollyal nyújtom kezem, s elfogadom segítségét. Kérdésére természetesen csak felállás után válaszolok.
- Nagyon remélem Sebastian.
Miközben mutatja nekem az irányt, elárulja, hogy nagyon megszerette Julyt, hiszen remekül főz. Na igen, tipikus férfi: a hasán keresztül lehet megfogni. Ecseteli, hogy ura kérése ellenére nem igen törte magát az új dada ügyben. Ez az én emberem! Összenézünk, s már tudjuk, hogy megtaláltuk a megfelelő megoldást. Ekkorra érünk le a lépcsőn, s szembe találkozunk az éppen megérkező kölykökkel.
William trappol elől. Szőke haj, s ördögien csillogó kék szemek. Ha nem hallottam volna róla annyi rémtörténetet, akkor is fejvesztve menekülnék. Engem méreget a kis terrorista, s érzem, ahogy pokoli terveit szövögeti ellenem. A biztonság kedvéért megeresztek felé egy ördögi vigyort, hogy tudja, kivel áll szemben.
Libasorban jönnek, így a következő a mi kis hercegnőnk, Elisabeth. Szerencsémre első ránézésre nem is olyan rossz, mint ahogy elgondoltam. Először is nem egy húszcentis magas sarkúban tipeg be, hanem egy minimális és stabil sarokkal rendelkező cipőben. Másodszor pedig nem valami idétlen, semmit nem takaró szoknya és top van rajta, hanem egy valószínűleg méregdrága, de visszafogott, sötétkék kosztüm. Nem is rossz. Ja és persze vállig érő barna haj és fénylő kék szemek, mint az öcskösnél. Tőle nem vártam ezt a gyilkos tekintetet… gyanús.
Max nem okoz túl nagy meglepetést. Ma reggel már annyiszor hallgattam végig, hogy milyen is a mi kis félistenünk, hogy inkább csak ellenőrzésként nézem meg. Magas, sportos testalkat, szőke, enyhén zselézett haj, s dühös, kék szemek. Na álljunk csak meg egy ásónyomra! Ha jobban belegondolok, mind a három úgy néz rám, mint egy csecsemőgyilkosra… áhám, leesett. Sebastian mellett állok, s teljesen ismeretlen vagyok a számukra… tehát érthető, hogy az új dadusnak néznek. Végül is nem is járnak messze az igazságtól. Gonoszan vigyorgok rájuk, hiszen minél ellenségesebbek lesznek velem, annál jobb nekem. Felnézek Sebastianra, s gondolatban jól hátba veregetem. Zseni ez a pasas. És persze én is… amit ő kihagyott a számításból, azt én már a lépcsőn lejövet pótoltam.
July is ideér csomagjaival, s megáll mellettem, mire én szolidan odahajolva közlöm vele a főbb információkat.
- Eddig nem ismertél. Tegnap érkeztem és én leszek az új dada. Később megbeszéljük az egészet! – Már megint rám mereszti óriási, kérdésektől csillogó zöld szemét, de próbálkozását a Marg néni - féle trükkel hárítom. Megy ez nekem!
Tekintetemet újra előre szegezem, s várom a vén trotty megérkeztét. Nem mozog gyorsan, az már száz. Ha nem töltene el zsenialitásom, akkor már idegeskednék is. Úgy látom a sofőr is bejött. Ó, pont az esetem. Fekete öltönye alatt egy azonos színű, felül kigombolt ing feszül mellkasának. Nem panaszkodhat ő sem a testfelépítésére. Néhány évvel idősebb lehet nálam, de ez csak jó egy kapcsolatban. Ajaj, azt hiszem kezd elszaladni velem a ló. De mégis mit tegyek, ha ez a fekete hajú, kék szemű sofőr pont az esetem? Várjunk csak… kék szemek. Már megint… ez valami előfeltétel errefelé? Mert akkor én nem maradok meg sokáig közönséges barna szemeimmel. De ha jobban belegondolok, Sebastian is barna szemű… tehát még van esélyem. És July sem kék szemű… bár őt most rúgják ki, úgyhogy ez nem a legjobb példa.
Álmodozásom és elmélkedésem alatt a srác már meg is közelített minket.
- Jó napot! Sikerült összepakolnia Ms. Stone? – Nem tököl a srác, rögtön a lényegre tér. Biztos a csomagokért küldték. Bár lehetne egy kicsit kedvesebb is. És mi ez a Ms. Stone-ozás?
- Jó napot Mr. Farrol! Természetesen összepakoltam, ahogy kérte. Ha megengedi, elbúcsúzom a többiektől és megyek is. – HOGY MI VAN? Azt hiszem szemeim legalább akkorák, mint Julynak az előbb. Miközben én lelkileg a darabjaimra hullok, a fickó csak bólint egyet, s már Sebastianra összpontosít. Elkezdenek beszélgetni, s az öreg előadja, hogy én vagyok az új dadus… pont ahogy megbeszéltük. Mindezeket távolról érzékelem csak, mert valahogy nem vagyok olyan állapotban, hogy koncentráljak. Itt állok a nagybácsi előtt, akinek hiányzik a botja, szakálla és cirka negyven éve. Az első kettőt el tudtam volna nézni neki, na de az utolsót… ez durva.



Nem hittem volna, de kezdem értékelni a tegnapi napomat és a mai reggelemet. A sokkoló információknak köszönhetően viszonylag hamar összekaparom magamat. Egészen pontosan már kezet tudok nyújtani új munkáltatómnak a bemutatásunk közben. Szerencsémre nem túl érdeklődő, így nem kell megszólalnom. Azt hiszem, az még nem nagyon menne. Agykerekeim beindulásával rájövök, hogy még beszélni akarok Julyval. Thomas, vagyis a nagybácsi háta mögött elpillantva látom, hogy barátnőm éppen kilép az ajtón három szomorúan csillogó szempár díszkíséretében.
- Ha megbocsátanak uraim, még szeretnék egy-két dolgot megkérdezni a kisasszonytól. – Kapok egy halvány biccentést mindkét féltől, és már rájuk sem bagózok. Még éppen elcsípem áldozatom, s mielőtt a valódi sofőr elvinné, hozzálépek.
- Figyelj jól! Vitesd ki magad az állomásra, s mikor már látótávolságon kívül vagy, menj a Szárnyas csótányba. Hivatkozz rám a csaposnál és jelentkezz szakácsnak. Most mennem kell, vigyázz magadra. Meglátogatlak, mihelyt tudlak. Üdvözlöm a fiúkat. – Rámosolygok és megfordulva besietek. Betsy betegsége pont kapóra jön, s tudom, hogy számíthatok Bobra. Úgyis kiszedi az egész történetet Julyból, és egészen biztosra veszem, hogy segít majd neki.
Belépek az ajtón, s egy utolsó pillantást vetek a távolodó kocsira. Azt hiszem, most jön, ami még nem volt: bébicsősz leszek! És ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek.
Hátrafordulva négy kék szempár látványa sokkol. Anyám, nem valami biztató. És Sebastian is eltűnt. Azt hiszem, megint eljött a pánikra megfelelő pillanat. Gondolom azt várják tőlem, hogy bemutatkozzam, tehát nem hagyhatom őket cserben. Már épp belekezdenék mondókámba, mikor a fekete hajú közbevág:
- Max, William, Elizabeth! Ez a hölgy itt Ms. Anna Jordan. Mától fogva ő gondoskodik rólatok, amíg dolgozom. És hogy elkerüljünk bármilyen Stone kisasszony esetéhez hasonló félreértést, mostantól én is itt lakom. – A fentiek nagyon nem kedvelhetnek, hiszen eddig csak hétvégére látogatott ide a pacák, most meg ide is költözik. Ááááá! Mi jöhet még? Megjelennek a punkok és menedékjogot kérnek Marg néni elől? – Ms. Jordan! Beszélhetnénk négyszemközt? – Más körülmények között már rég olvadoznék, de most baljós érzetem támad.
- Természetesen, Mr. Farrol. – Hű, ilyet is tudok? Nem szívesen játszom meg magam, de ha ő így…
Elindul és követem. Lassan elérünk egy kétszárnyú ajtóhoz, s ő kinyitva azt maga elé enged. Valószínűsíthetően a dolgozószobájában kötünk ki. Mit ne mondjak, nem utasítanék vissza egy ilyet én se. Nem akar valaki meglepni eggyel?
Hellyel kínál az asztal előtti kényelmes karosszékek egyikére mutatva. Szolidan lehuppanok, míg ő az asztal másik oldalán foglal helyet.
- Sebastian tájékoztatott róla, hogy egyetemista. Megtudhatnám milyen szakos? – Ez érdekes lesz. Nem igazán akartam erre kitérni, de legyen.
- Pszichológiát hallgatok. – Figyelem a reakcióját, de nem enged túl sok érzelmet kiülni arcára.
- És miért is szeretne a nyári szünetében gyerekekre vigyázni? – Ez egy baromi jó kérdés. Semmiért. Eszem ágában sem volt a nyaramat három olyan gyerekre szentelni, akik jól elvannak nélkülem is. Sőt, csak nélkülem vannak el jól!
- Őszinte leszek: a pénz miatt. – Na persze, őszinte… csak rám ne szakadjon a plafon.
- Rendben, megértem. És örülök, hogy nem gyakorlatozni akar a keresztgyerekeimen. – Mázli, hogy nem ezt a választ adtam… pedig megfordult a fejemben. – A feladataira rátérve: nem várok el túl sok mindent. Csupán annyit, hogy vigyázzon rájuk és kösse le őket, amíg én dolgozom. A személyes stílusa és érdeklődése nem érdekel, amíg nem hat ki a kisebbekre. – Na lassítsunk a tempón, selyemfiú. Mi bajod a stílusommal? És mi az, hogy amíg nem hat ki? Hű, ha ezt egy kocsmában vágod a fejemhez már félholtra vertelek volna. De azért mielőtt visszaszólok, leellenőrzöm magam. Farmer és egy fekete bő póló Nike pipával- bár annyi köze van a Nikehoz, mint nekem a kosárlabdához… vagyis semmi. Mivel megmostam reggel a hajam, ezért az most javarészt hátamon terül szét. Sima, egyenes, barna színű. Mégis ezek alapján milyen stílusba sorolt be? Tahó! De ha te így… egy műmosoly kíséretében állok fel a székből, s kérdezem meg tőle, hogy végeztünk-e. Biccentése után elindulok az ajtóhoz, s már a kilincsen pihentetem a kezem, amikor fejemet hátrafordítva, szemébe nézve szólok vissza.
- Örülök, hogy így vélekedik a stílusommal kapcsolatban, mert ebben a kérdésben ezek szerint egyetértünk: engem sem érdekel a stílusa, amíg nem hat ki a kisebbekre.
Nehezemre esik elfojtani a nevetésemet, míg kislisszolok az ajtón. Odakint is inkább csak egy széles vigyort engedek meg magamnak. A döbbent pillantása még most is előttem van. Azonban nem szabad elbíznom magam, még csak egy csatát nyertem meg. S mivel ez már háború, ideje lesz szövetségesek után nézni.