Nézzük a felhozatalt: Sebastian és három, az én kikészítésemre specializálódott kék szemű. Nem lesz egy egyszerű menet, az biztos. Irány a bázis! És most nem a szobámra gondolok, hanem egy sokkal lényegesebb helyre: a konyhára. Fél négy és én még nem ebédeltem… ez felháborító!
Miközben tojást veszek elő a hűtőből, megjelenik Sebastian. Pont jókor.
- Kér rántottát, Sebastian? – Csak rá számíthatok per pillanat ebben a vityillóban, úgyhogy ideje ismerkedni.
- Köszönöm nem, kisasszony. – Azért a hűvös és felsőbbrendűséget sugárzó modora megmaradt. Jó tudni, hogy van, ami nem változik. – July kisasszony tehát elutazott?
- Nem egészen, de inkább foglaljon helyet, mert sok mindent meg kell beszélnünk. – Mosolygok, mint a vadalma. Komolyan azt hitted öregem, hogy nem gondoltam a mi kis gerlepárunk sorsára?
Miközben neki hátat fordítok, letelepszik a középen található étkezőasztal melletti székek egyikére. Kedélyesen készítem ételemet ide-oda mászkálva, keresgélve, s közben néma csendben várjuk mindketten a kölcsönös információcserét. Végre kész a rántotta, így egy szelet pirítóssal és egy villával egyetemben levágódok kedvenc pingvinemmel szembe.
- July miatt ne aggódjon. A tegnapi nap során megismerkedtem pár rendes emberrel, akik minden bizonnyal kisegítik a barátomat. Szakácsként fog dolgozni a Szárnyas csótányban. – Megdöbben egy kicsit, de látni rajta a megkönnyebbülést is. Úgy látom jobb, ha megnyugtatom, mielőtt még pánikolni kezdene az ízeltlábúak miatt. – Nem kell aggódnia a fogadó miatt, megbízható hely, ahol vigyázni fognak Julyra. Ha eljön az idő, talán elintézhetjük, hogy feltűnés nélkül találkozhassanak vele a gyerekek és Max. De most először is ők jelentenek problémát. Maga szerint eláruljuk nekik a tervet? – Hagyom, hogy kifejtse nézeteit, addig is ehetek végre.
- Nem tartom jó ötletnek beavatni őket, legalábbis még nem. Gyanús lenne a fiatalúrnak, ha egyből megkedvelnék Önt. Ésszerűbb lenne, ha kezdetben csak mi ketten ismernénk idekerülésének részleteit. Később persze tájékoztathatjuk a többieket is. – Tudtam, hogy nem vagy te hülye gyerek, Sebastian! – És talán jobb lenne, ha mi sem beszélgetnénk túl gyakran. Thomas úrfi is tudja, hogy szerettem July kisasszonyt, ezért gondolom azt feltételezi, hogy nem fogom jó szemmel nézni itt tartózkodását. - Na neeeeee! Na ne, na ne, na neeeeeee! Kétségtelen, hogy az öregnek igaza van, de ez azt jelenti, hogy egyedül vagyok… hát én mindjárt sírva fakadok! Miért utálnak ennyire odafent? Az egy dolog, hogy a munkáltatómnak most szóltam be, s még az se lenne nagy baj, ha három, bosszúra szomjas, kék szemű aljas kis támadásait kellene egyszerre kivédenem. De hogy még egyedül is maradtam az egész cirkusszal szemben?
Keserű szájízzel nyelem le az utolsó falatomat is – pedig még enni akartam-, s biccentek szövetségesem felé. Feláll, s elhagyja a konyhát, miközben egy biztató mosolyt küld felém… jó ideig valószínűleg ez az utolsó, amit kapok ebben a házban. Nagy játékos ez a pingvin, az biztos. Ő találta ki az egészet, majd szépen rávett, hogy szálljak be. Vagyis nem csak megásta a síromat, de meg is győzött, hogy feküdjek bele! Anyám… hogy fogok én ebből kimászni? Te jó ég, anyám! Azt ígértem, hogy hazamegyek. Mit nekem ez az egész ház, ha ő nekem esik, végem! Kell egy indok. Hmm, kedveli Julyt. Ez jó, ezen elindulhatok. Esküvője lesz és meghívott. Ja és két hónapig tart, mi? Gondolkozz már idióta! Eladták egy arab sejknek, én meg mentőexpedíciót indítottam. A francba! Miért nem jut semmi értelmes az eszembe, ha igazán szükségem lenne rá? Majd azt mondom, hogy eltörte a lábát, és nekem ide kellett jönnöm segíteni neki. Nem lehet szállítani egy darabig, így haza nem mehet, de dolgozni se tud. Kirúgnák, ha nem lennék itt. Fú, ez megteszi. És ráadásul pénzt is keresek vele, úgyhogy nem lehet egy szava se. Bár az maga lenne a csoda, ha nem lenne egy szava se…

Fél óra telefonon keresztüli vallatás után bevallom szüleimnek az igazságot… jobban mondva azt, amit még a konyhában találtam ki. Mégis csak hitelesebb, ha először hazudok egy nagyot. Annyi szerencsém van, hogy anya tényleg szereti Julyt… persze egy kis gondot is jelentett, mikor kijelentette, hogy beszélni akar vele. Leráztam a „most alszik”, és a „sok lesz a számla” trükkjeimmel, s íme, megoldva egy újabb probléma. Maradt még szám szerint négy.




A konyhába visszamenet egy eddig ismeretlen egyénbe botlok. 50 év körüli, jó súlyban lévő, barna hajú és szemű, kérdő tekintetével engem pásztázó nő. Gyorsan bemutatkozom neki, mielőtt a kezében tartott húsklopfolóval kényszerítené ki belőlem legféltettebb titkaimat. És bár már sejtettem, de bebizonyosodik, hogy ő a szakácsnőnk. Mivel egész héten nem voltak itt a nagyságék, tartott egy kis szünetet, és meglátogatta a fiát. Egész jól elbeszélgetünk, míg ő a vacsorát készíti. Azt hiszem, mégsem vagyok teljesen egyedül. A konyha kisegített… nem hiába ez a bázisom.
Elkészül, s én pedig egy újabb élettörténettel a tarsolyomban elmegyek szólni mindenkinek, ahogy megkért. De mégis kivel kezdjem? Azt hiszem, belevágok a közepébe, és felcsípem a gyerekeket. Jöhetnek életkor szerint. Elmerengek azon, hogy mennyire előnyös is, hogy nem hallja senki a gondolataimat… az előző mondatok eléggé pedofilnak hangzottak! Majd hirtelen úgy érzem megint elfelejtettem valamit… megvan: megtudni, hogy hol vannak a kölykök szobái. Már éppen elmerülnék mély önsajnálatomban, mikor meglátom Sebastiant. Attól, hogy nem barátkozunk, még megmutathatja, merre menjek.
Szerencsémre magára vállalja a búsképű lovagot a dolgozóból, így már csak fel kell másznom a másik szárny második emeletére. Remek. Még mindig kész labirintus ez a ház. Kicsit kifulladva érem el a célomat, majd sejtésem szerint a törpe ajtajához sietek. Kopp-kopp. Már épp felhatalmaznám magam a behatolásra, mikor nyílik az ajtó és egy duzzogó arc kandikál ki. Tekintete rögtön változik, s azt hiszem, ha nem éltem volna át egy csomó idegtépő dolgot az elmúlt napokban, már most megfutamodnék. Így viszont egy barátságos mosollyal közlöm, hogy Joan – új szövetségesem- elkészítette a vacsorát, én meg feljöttem értük. Jó-jó, talán nem volt annyira barátságos az a mosoly, de meggyőzéshez kiváló. Nagy nehezen összekapja magát, s immáron vele együtt lépek a következő ajtóhoz. A hercegnővel és az ifjú Rómeóval is lejátszom a menetet. Négyesben indulunk meg lefelé a lépcsőn, síri csöndben. Hát nem mondanám, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete…
- Anna vagyok, de szólítsatok csak nyugodtan An-nek. – Gondoltam megtöröm a csendet. A baj az, hogy ők nem gondolkodnak hasonlón. Na jó, akkor nincs kommunikáció. Nekem megfelel.
Mivel a nagybácsi még valami üzleti ügyeket intéz, négyesben kezdünk a vacsorának. Meglepődtem, hogy én is velük eszem, de mivel már a konyhában is csábítónak tűnt a hús, nem problémáztam. Ha csak kínozni akartak társaságukkal, vészesen mellényúltak. Amíg jól nem lakom, számomra csak az étel létezik. És tulajdonképpen utána is az marad az első helyen. Mikor végzek, nagy kegyesen úgy döntök, teszek még egy próbát náluk. Végül is nem halok bele, ha minden igaz.
- Van valami ötletetek holnapra? Nagybátyátok kiadta az utasítást, hogy váljunk láthatatlanná, míg ő dolgozik. Persze napi 24 órában nem lesz könnyű, de ha erősen koncentrálunk, összehozhatjuk. – Gúnyosan elhúzott szájjal fejezem be mondókám és várom a hatást. Igen, azt hittem vicces leszek. Vagy hogy legalább mondanak valamit. De persze csökönyös hallgatásba burkolózva igyekeznek kivégezni nézésükkel. Á, gyerekek, ennél több kell ellenem! - Látom ti már tréningeztek is, úgyhogy nem zavarlak titeket. Jó éjszakát és szép álmokat!
Ők is felpattannak és elcsörtetnek. Még látom, hogy sutyorogni kezdenek, majd véglegesen kilépnek látóteremből. Helyettük Joan libben be, s elkezdi leszedni a tányérokat. Aranyosan mérgelődik, hogy a kis William sosem fog megnőni, ha csak csipeget. Újra átgondolom, hogy mit is csinálok én itt. Valami keserű érzés tölt el, s menekülni támad kedvem. De mégis hova? Itt vagyok egy tetves erdő közepén egy olyan családdal, aminek összes tagja valószínűleg melegebb éghajlatra kíván engem. Lehetne ennél is szebb?
Összekaparom depressziós kis énemet és segítek leszedni az asztalt. Nem szakad le a kezem és legalább másra koncentrálok. Megpróbálok segíteni a mosogatásban is, de Joan elhesseget, mondván nem az én dolgom. Ez igaz, pedig szívesen cserélném el vele a munkaköröm. Elköszönök tőle és egy újabb bázis után kutatva bevillan egy kép: rózsák. Egy kicsit nem figyelek, s már a hatalmas erkélyen is találom magam. Hihetetlen ez a zombi mód!
Mesés a táj így is, bár egy kicsit ijesztő. A villából kiáramló fényeknek és a holdnak köszönhetően keveset ugyan, de látok. A fehér rózsákhoz sétálva megérzem édes illatukat. Vigyorogva tépek egy szálat, s emelem közelebb arcomhoz. Valahogy kedves emlékekkel telítődök meg, s rögtön szép lesz az élet. Szedjük csak össze magunkat!
Első probléma: a gyerekek több mint valószínű, hogy utálnak. Kemény dió, de holnap kidolgozok ellenük valami haditervet. Elisabethet fogom célba venni, ő a leggyengébb láncszem. Utána jöhetnek a fiúk, bár a sorrendet még nem döntöttem el. Aztán ott van még a főnök. Elég nagy az esély, hogy neki sem vagyok a szíve csücske… de mit szépítsünk a dolgon, én is rühellem. Miért kell a pasiknak mindig azt hinniük, hogy ők jobban tudnak mindent? A kettőnk helyzetén nem tudok változtatni, s lássuk be: nem is akarok. Persze ha sofőr lenne… talán közölnöm kellene vele, hogy karriert tévesztett. Hmm, már megint álmodozok. És ami rosszabb: vele kapcsolatban. Kellett neki elhagynia azt a negyven évet útközben!
Merengésemet egy dühös és a kelleténél kicsit hangosabb kérdés zavarja meg:
- Megtudhatnám, hogy mit keres itt? – Á, emlegetett szamár. Hogy mit keresek? Nézzük csak: nyugalmat, békét, haditervet, a te elvesztett negyven évedet…
- Elnézést, nem tudtam, hogy nem jöhetek ide. – Már egymással szemben állunk ugyan, de a jó öt méter távolságnak köszönhetően csak homályosan látom az arcát.
- Nem erről van szó. Önnek a gyerekeket kellene lefektetnie. – Na jó, én eddig bírtam. Kitör belőlem a röhögés és görnyedve próbálom abbahagyni. – Megtudhatnám, hogy mi olyan vicces? – Közelebb lépett, így már látom is kérdőn felfelé szökő szemöldökét. De ismerős… errefelé mindenki ezt használja megfélemlítésként? Vagy Marg néni a helyi tévén keresztül minden este oktatást tart? Összeszedem magam és felegyenesedem.
- Először is: este 7 óra van. Rég elmúlt az az idő, hogy akár egy hatéves lurkó is hajlandó lenne ilyenkor lefeküdni. Másodszor: a gyerekek nem hinném, hogy a segítségemre szorulnak e téren. Főleg nem Elisabeth és Max. Harmadszor pedig közel egyidősek vagyunk és véresen komolyan magázódunk. Igazán nem várhatja tőlem, hogy ezek után visszafogjam magam. – Már éppen enyhülne pillantása, mikor tekintete lejjebb siklik, majd újra haragosan mered rám. Most mit tettem? A fehér mamuszommal nincs megelégedve, vagy mi? Ha megint beszól valamit a stílusomra, én nem állok jót magamért!
- Megkérhetném, hogy ne rongálja a rózsákat? – Dörren rám az elmúlt 5 percben már másodszor, villámló szemekkel. Hogy mi? Rongálás? Rájövök, hogy a kezemben tartott rózsabimbóra gondol. Én mindjárt leverem, az biztos. Ez az ember arra született, hogy velem szórakozzon? Mégis ki a fenének képzeli magát?
Lassan lenyelem a dühömet, elejtem a kezemben tartott kis virágot, s elviharzok. Ketten együtt már egy egész rendes természeti katasztrófát kiteszünk. Becsapódik mögöttem az erkély ajtaja, s a hatás teljes. Viszonylag lassabban közelítem meg a szobámat, de az ajtó becsapása itt sem marad el. Ha már így belejöttem…

Tizenegy felé kissé nyugodtabb léptekkel hagyom el szobámat. Leellenőrzöm a kis védenceimet… végül is megfizetnek érte. Meglepetésemre mind alszik. Belopózva a kis törpémhez észreveszek egy képet ágya mellett. July ismerős arca mosolyog rám a kis ördögfiókával egyetemben. Ezek után csak még inkább megszilárdul azon elképzelésem, hogy valahogy visszahozom ide barátnőmet. És az a tuskó tehet, amit akar, ezt már eldöntöttem. Már csak ki kell találnom, hogyan érjem el célomat.
Szobámba visszahúzódva egész éjjel aljas kis terveken gondolkozok. Jobbnál jobb, de sajnos egyik sem megvalósítható. Elég nehéz lenne hipnotizálnom vagy átprogramoznom, úgyhogy ideje valami ésszerűt kitalálnom. A ciánkapszulás ötletem után úgy döntök, maradok a legelső elgondolásomnál, mert annál jobb úgysem lesz. Hajnali négykor végre eldőlök, s elteszem magam másnapra… izé aznapra.