Nyolc óra, és csörög a telefonom. Mielőtt még egyesével törném ki a villa lakóinak nyakát bosszúállás címszó alatt, rájövök, hogy nem állította át senki az ébresztőmet… lemerülő félben van a mobilom. És ami rosszabb, hogy most itt fog csörögni egy órát, ha nem teszem töltőre. Eddig még nem volt sok időm kipakolni, úgyhogy miután kikecmergek az ágyból, egy laza mozdulattal kihúzom a cipzárt táskámon, s lefelé fordítom. Az utazóm szép ívben repül a szoba másik részébe, míg én belevetem magam a keresésbe. 10 perc múlva a szobámat már simán tornádó-sújtotta hellyé nyilvánították volna, s én beláttam, nem hoztam el a töltőt. És a legrosszabb, hogy már kétszer hallgattam végig az idegesítő figyelmeztetőjelzést.
Újabb nyamvadt csengés. De most mintha más lenne. Már megint hallom… ja, a csengő! Mivel a mai reggelem már elég szörnyű, megérdemlem, hogy szépen ajtót nyissak és leordítsam a korai látogatót. Egy pszichopata mosolyával közelítek a bejárathoz, s szép lassan kitárom azt… adjunk a horrorfilmes effektekre. Már éppen közölném vele, hogy hova menjen, mikor felismerem Franket. Idegesít, hogy vissza kell fognom magam, de mégiscsak lógok neki eggyel. És amúgy sem lettem volna túl meggyőző a macis pizsimben. Tudom- tudom, ki hord húsz évesen ilyesmit. Röviden: az, akit a nagyija egy egész garnitúrával lepett meg karácsonyra. Egyetlen vigasztaló tényező, hogy ez még mindig jobb, mint a bátyáim kiskocsis és Batmanes változatai.
- Szia. – Ja, hogy valami életjelet is kellene mutatnom?
- Szia. Mi járatban? – Postás és levelek vannak a kezében. Na vajon milyen dolga lehet Einsteinkém? Nehezen lehetnék már ennél is nagyobb idióta.
- Csak leveleket hoztam. Ez itt a tiéd, gondolom sejted kitől. A többi pedig Mr. Farrolé. – Aranyosan mosolyog, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy csak röhögő görcsét igyekszik visszatartani. Nos a levél: anyától nem jöhetett, mert a címemet se tudja. Elővigyázatosan nem adtam meg neki, hisz a végén még beállítana egy termosz húslevessel, hogy megnézhesse, mennyit javult July állapota. Ó, de jól esne most egy kis hazai! Na de haladjunk tovább: se Bobból, se a fiúkból nem nézem ki, hogy levelezni akarnának velem, úgyhogy csak egy valakitől jöhetett. Mosolyogva veszem át a kis kupacot, s megköszönöm. Biztos, ami biztos, megkérem még, hogy holnap is jöjjön el, mert szeretnék választ küldeni. Bólint egyet és már motorjára is pattan. Mit reggelizik ez a pasi: Duracell nyuszit? Jut eszembe: reggeli! Becsapom az ajtót és gyors léptekkel becélzom a konyhát. Jobban mondva becéloznám, ha nem valami nagy fekete izére kenődnék fel éppen. Hátrébb lépek, s orromat tapogatva pillantok fel, cseppet sem jó szándékú gondolatok kíséretében. Naná, hogy drágalátos munkáltatóm magasodik felém. Mi jöhet még ezen a reggelen?
- Remélem a barátja nem töltötte itt az éjszakát. Nem szeretném, ha a gyerekek ilyen példát látnának. – Kell egy kis idő, míg felfogom, hogy éppen minek is titulált burkolt megjegyzéseivel… bár mindketten jobban jártunk volna, ha ez most nem jön össze nekem.
- Először is: magának is jó reggelt! Másodszor pedig az állítólagos „barátom” az előbb csengetett be a postájával! – Ordítozásom közben marad időm arra is, hogy a képébe hajítsam leveleit. – És végül: ne magából induljon ki, ha rólam van szó! – Elefántcsordához hasonlító kecsességgel és szolidsággal vonulok vissza szobámba. Nem igaz, hogy ez a vadbarom mindig kihoz a sodromból!

Az ágyon heverve olvasom July levelét viharvert szobácskámban. Nagy nehezen feltornázom magam, s válaszolok neki. Leírom eddig mit miért tettem, hogy megnyugtassam, nem őrültem meg teljesen. Lassan rátérek ma hajnalban kitalált tervemre is. Egész egyszerűen ki fogom magam rúgatni. Bebizonyítom annak a pojácának, hogy barátnőm pótolhatatlan dadus! S amikor végre megtelik velem a hócipője, eljön Sebastian ideje. Finoman elejt majd egy-két információt arról, hogy ilyenkor már nem lehet helyettest találni, de előző alkalmazottuk véletlenül még a városban van. És a mai reggel után egészen biztos vagyok benne, hogy nem telik két hétbe céljaim elérése.
A legjobb az egészben az, hogy a kulcsot maga a búskomor lovag adta a kezembe. Megmondta, hogy amíg a kisebbek nem veszik át a stílusom, addig nem érdekli semmi. Tehát csak el kell érnem, hogy annyira megkedveljen a két lurkó, hogy elkezdjenek úgy viselkedni, mint én.

Kilenc órára sikerül annyira összeszednem magam, hogy eldöcögök a konyhába.
- Pont jókor An! Nyomás az étkezőbe, most jöttek a többiek is! – Joan felszólítása kicsit meglep. Ezeknél már a reggeli is népünnepély? Úgyse szólnak egy szót se, akkor meg minek a társaság? Már éppen visszakoznék, mikor egy erőteljesebb lökésnek köszönhetően bezuhanok az oly ellenszenves ajtón. Mérgelődve kiáltok még ki egy köszönöm-öt, s lassan feltápászkodom. A kölyköktől halk kuncogást kapok, aminek furcsa módon most egy kicsit örülök. Még mindig jobb, mintha néma csöndben merednének rám, mint nagybátyjuk.
- Jó reggelt. – Azt hiszem egy kicsit erőtlenre sikerült a köszönés, ellentétben következő mondatommal. – Mit eszünk? – Ahogy magamat ismerem, még a szemem is csillog. Nem csoda, hisz majd éhen halok. Kellett nekem anya főztjére gondolni…
- Lágy tojást pirítóssal. – Köszi Max! Rendes gyerek vagy te! Vagy inkább már felnőtt. Viszont remélem nem hiszik, hogy ezzel megelégszem. Még mindig fejlődő szervezet vagyok, úgyhogy ide a kajával!
- És még? – Újabb kuncogás. Legalább nevetni szeretnek rajtam, ez is valami. Mivel Joan éppen behozza az ételt, már nem válaszolnak. Mindenki elé letesz két tojást, és a hozzá tartozó fél szelet kenyeret. Bambán pislogok, míg a többiek hozzálátnak elfogyasztani verébnyi adagjukat. Mikor rájövök, hogy sehol nem fog felbukkanni az „Ezt bevetted!” tábla, felállok. Szép lassan visszamegyek a konyhába, majd néhány perc múlva visszatérek. Lepakolom a kolbászt, a fél kiló kenyeret, a vajat, a felvágottat és a lekvárt, majd visszaviszem a behozatalhoz szükséges tálcát rendeltetési helyére. Lehuppanok helyemre, s komótosan megkenem pirítósomat vajjal, pakolok rá egy szelet sonkát és így eszem a tojás mellé. Aranyosak a többiek, de félő, hogy mindjárt kigurul a szemük ebben a nagy bámulásban. Pláne, mikor egy egész szelet kenyeret teszek a tányéromra és elkezdem előkészíteni: vaj, sonka, kolbász, újabb szelet kenyér bevajazva és tádám. Nem bírom ki szó nélkül kérdő tekintetük kereszttüzében.
- Kenjek nektek is egyet, vagy megy magatoktól is? – Mosolyom hamar átragad rájuk, s Max már keni is a kenyeret. Szolidabb stílusban ugyan, de ő is megpakolja. Elisabeth is elvesz egy kisebb szeletet és komolyan mondom, jó nézni, ahogy esznek. Williamnek azonban esze ágában sincs kinyújtani a kezét. Hirtelen felindulásból abbahagyom gigászi szendvicsem elfogyasztását, s újabb fontos dolgot hozok be: a ketchupot. Egy egészen kis szeletet készítek a mini Lucifernek, s az általam eléggé rühellt piros művacakkal egy mérges arcot festek rá – szigorúan csak a legegyszerűbb vonásokra hagyatkozva, hogy felismerhető legyen. Csodálkozva néz fel rám, mikor mögé állva átadom neki a műalkotást.
- Nagyon haragudhat rád, mert az én tányéromon még vigyorgott. Jobb, ha benyomod, amíg még neked nem ugrik! – Nagy szemeket mereszt a szenyára, majd ördögi fény csillan a szemében és egy jó nagyot beleharap. Vigyorogva látok újra saját adagomnak. Sikerélmény, jeeee!
- Én megyek dolgozni, itt leszek lent, ha szükségetek lesz rám. Vezessétek körbe Ms. Jordant, aztán pedig fogadjatok szót neki! – Volt-nincs főnök! Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne tőle megszabadulni.

Befejezzük a kajálást, s elindulunk körbenézni. Fokozatosan oldódik a hangulat, s kis terroristánkat már csak Will-nek, hercegnőnket pedig Liz-nek szólítom.
Max letört, még a hülye is látja… de ne csüggedj haver, rajta vagyok az ügyön! Will pedig nehezen szokja meg a gondolatot, hogy talán nem is vagyok boszorkány. Néha még ravaszul rám csap egy-egy ajtót, vagy előre küld a csúszós szőnyegen, de a miután elkapom, és fejjel lefelé lógatom, mindig megígéri, hogy többet nem fordul elő. Tünemény. Még Luinak is bemutat, akiről kiderül, hogy nem is anakonda, csupán piton. Ráadásul albínó… egy igazi, mini Luciferhez méltó állat. Szívesen kihagynám azt a részt, mikor el kell tűrnöm, hogy a nyakamba tekergőzzön a kis dög, de sajnos ragaszkodnak hozzá mindhárman. Gondolom megint jót fognak röhögni ijedt képemen. És bejött… így lenne ötösöm a lottón!
Persze aztán minden kínomat elfelejtem a könyvtárba lépve. A ház eddig is lenyűgözött, de ez már túltesz mindenen. Az óriási szoba az én szárnyam első emeletén van. Az ajtóban állok és a velem szemben lévő fal óriási ablakain keresztül bámulok ki az erkélyre. Csodálatos! A falak mentén mindenhol plafonig érő szekrények magasodnak, könyvekkel teletömve. A tér közepén egy asztal, s körülötte kényelmes fekete bőrfotelek. Mi lenne, ha átköltöznék ide?
Szerencsére se ebédnél, se vacsoránál nem találkozunk a főnökkel, így hangulatom szuper.
Mégis, valahogy olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit… ááá, a telefonom! Kisebb körök lefutása után a Liztől szerzett töltő segítségével újra beüzemelem készülékemet. Mivel a kutya se keresett, nem is lett volna annyira sürgős, de most már mindegy. Legalább tényleg beigazolódott sejtésem: Liz a legegyszerűbben megközelíthető. Mostantól arra fogok építeni, hogy őt átformáljam kirúgásom érdekében.