Eltelt egy hét, s sajnos munkáltatóm képzettebb, mint hittem. Kapcsolatunk ugyan odáig fajult, hogy már visszafordulunk a folyosón, ha meglátjuk a másikat, mégsem akar lapátra tenni. Felháborító!
Franknek köszönhetően folyamatos levelezésbe kezdtem Julyval, s minden második napon olvashatok hőn szeretett fogadómról és a „fiúkról”. Postásunkról ugyan nem sok minden derült még ki eddig, de legalább sikerült már úgy is találkoznom vele, hogy nem egy három napos vízi hullára hasonlítottam. Haladás…
Ami pedig a kölyköket illeti: egy-két kisebb csínyt leszámítva – vizes lufi dobálás, tea megsózás, Luival ébredés…- egészen jól megértjük egymást. Ők tiszteletben tartják, hogy ne zavarjanak ha eszem és alszom, én pedig cserébe elég tág teret biztosítok számukra. Minden csínyt kamatostul visszaadok nekik, de természetesen csak azért, hogy ismereteiket és kreativitásukat növeljem. Ezért is kaptak tegnap reggel zenés ébresztést… hajnali ötkor. Persze azt nem tudtam, hogy a főnök is azon a szinten lakik… akkor tuti, hogy egy ütősebb rock számot teszek be, mondjuk valami Papa roacht-t. Vacsora után általában a könyvtárba terelgetem őket, s míg Liz és Max az általam javasolt könyvet olvassák, addig én Willnek mesélek. Aztán mikor Will kidől az egész napos csibészkedésének köszönhetően, szabad a pálya a másik kettőnek. És ami talán még ennél is fontosabb, nekem is. Ha éppen nem Lizzel beszélgetünk a pasikról, vagy az ajánlott könyvemről, azonnal rávetem magam a kis asztalon halomban gyülekező művekre, s falom a betűket. Kis hercegnőnkről kiderült, hogy nem is annyira hercegnő, s egy kis kikupálás után egész belevaló csaj lesz belőle… pont, ahogy elterveztem.

Reggel nyolc lévén úgy döntök ideje kigurulnom az ágyból. Nehezen veszem rá magam, de végül is összejön. Egy gyors zuhany után már valamivel jobb állapotban várom a kilenc órát, hogy a többiek is elődugják orrukat. Megszólal a csengő és elindulok az ajtó felé, de csak félútig jutok. Megtorpanva gondolom végig, hogy mi nem stimmel. Nagy nehezen leesik, hogy Franknek csak holnap kellene elhoznia July új levelét, s elvinnie az én válaszomat. Még mindig furcsállva lépek az ajtóhoz, s tárom ki.
Nem mondanám, hogy komoly önuralmam van. Talán ez is az oka, hogy belülről számat harapdálva igyekszem nem a velem szemben álló arcába röhögni. Szerencsémre megérkezik Sebastian és én a szobámba menekülök, mielőtt vérig sérteném vendégünket.
Alapjában véve is csak nevetni tudok egy húszcentis magassarkúban, fekete mini szoknyában és rózsaszín ingszerűségben tipegő nőn, aki valami patkányt vezet pórázon kutya fedőnévvel, de mindezt egy erdő közepén…!
Nagy nehezen rendezem vonásaimat, bár az étkezőbe érve megint kísértésbe esek. A kis cicababát épp a gyerekek méregetik. Will szemében észreveszem azt a veszélyes kis fényt, ami csakis ördögi tervei megszületésekor látható. Azt hiszem, jól fogok szórakozni…
Befut az utolsó versenyző is, s én csak szolidan várom, hogy mindenre fény derüljön.
- Cecil! Te mit keresel itt? – Hű, Rómeó, ez gyenge kezdés. Ha ez a csaj tényleg a barátnőd, ahogy sejtem, az ő helyében már rég rád uszítottam volna a patkányt… izé, akarom mondani a kutyát.
- Jaj, Tom drágám, hát nem is örülsz, hogy láthatsz? – Na jó, hol a hányós zacskó?
- Nem erről van szó, de megbeszéltük, hogy itthon kell maradnom a gyerekekkel, úgyhogy nem tudunk találkozni! – Gyenge próbálkozás öregem. Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőle?
- Jaj, tudom édes! És mivel te nem tudtál visszajönni a városba, úgy döntöttem én jövök ide hozzád. És így apuval is könnyebben találkozhatsz, mert eljár majd meglátogatni. – Nagyon erőlködöm, hogy ne fetrengjek a padlón röhögve. Szeretett főnököm kétlem, hogy ennél nagyobb pácba keveredhetne. Viselkedéséből valószínűleg mind leszűrtük, hogy a háta közepére kívánja a libát. Na de edd csak meg, amit főztél!
- Rendben – sóhajt nagyot. – Akkor bemutatlak.

Mindenkire „elbűvölően” mosolyog, s végig az jár a fejemben, hogy vajon csak nekem van hányingerem…?
Nem tudom, hogy mi okból, de drágalátos munkáltatóm úgy döntött, hogy ma egész nap velünk lesz. Csodálatos. Ennek eredményeképpen a szöszi is folyton követ minket, s én délután kettőre totál kimerülök - és ahogy körbenézek, nem csak engem fárasztott le a kis atomkutató. Valamit ki kell találnom, mielőtt elszívja a maradék életenergiámat is! Végignézek rajta, s villámcsapásszerűen jön az ötlet. Elvigyorodom és felteszem a tízmilliós kérdést:
- Akkor megyünk ma túrázni Max? Tudod, ahogy tegnap megbeszéltük! – Remélem még mutat valami agyi aktivitást, mert ha elszúrja ezt, akkor nekünk annyi.
- Persze! Mi fel is megyünk készülődni! Cecil, szeretnél velünk jönni? – Átlátott briliáns tervemen, s csak ezért merte elhívni nagybátyja nőjét.
- Ó, igazán köszönöm, de én ezt most inkább kihagyom. – Ekkora tűsarkúban nem is számítottam másra. - Azt hiszem, egy kis pihenés jól esne most. Ugye, édesem? – Kérdezi közelebb húzódva Farrolhoz. Na persze, pihenés. De végül is a cél szentesíti az eszközt. A gyerekek feliszkolnak átöltözni, s én igyekszem visszatartani gonosz mosolyomat… bár van egy olyan érzésem, hogy a kis „édes” észrevette. Furcsán elbizakodott pillantást küld felém, mielőtt válaszolna szíve csücskének.
- Igazad van Cecil. A legjobb, ha szépen pihensz egyet. Fárasztó lehetett az út, úgyhogy Sebastian megmutatja majd a szobádat. Nyugodtan aludj egyet, amíg mi visszajövünk. – A kis szemétláda! Naná, hogy ő is menekülne, de akkor is… ez az én ötletem volt! Keressen más kifogást!
- Jaj, drágám… azt hittem velem maradsz. És miért nem egy szobában alszunk? – Tényleg, miért is nem?
- Már mondtam, hogy nem szeretnék rossz példát mutatni a gyerekeknek. De most menj pihenni. Majd vacsoránál találkozunk. Mi pedig megyünk készülődni Ms. Jordannal.
Azt hiszem, mindkettőnkben felélednek a menekülési ösztönök, mert iszonyat sebességgel robogunk el saját szobáink felé, magunk mögött hagyva Cecilt és Sebastiant. Nem irigylem a pingvint, az már egyszer biztos.
A többiekkel szemben nagy előnyöm van: nekem csak a sportcipőmet kell felhúznom és már kész is vagyok. Na igen, szinte minden ruhám alkalmas túrázásra azok közül, amiket idebenn hordok… nem erőltetem meg magam, hisz úgy sincs kinek.
Biztos, ami biztos, a vállra vehető táskámba elrejtek egy kis élelmet – mert egy kiló kenyér és két szál kolbász még mindig csak egy kis élelemnek számít, ugye? Indulás előtt mindenki kezébe egy fél literes vízzel teli palackot nyomok, s csapatunk nekivág az erdőnek.