- Akkor hova is megyünk, An? – Max kérdése miatt senki nem lepődik meg, hiszen mind tudjuk, hogy az egészet csak most találtam ki.
- Először is: minél messzebb innen. Másodszor pedig láttam egy tavat valamerre… – Majdnem azt mondtam, hogy az erkélyről, de még időben leállítottam magam. Kellemetlen emlékek ébrednek bennem, s nem akarok megint ordítozni azzal a tuskóval. Na de nézzük csak, merre is lehet. – Azt hiszem, arra lesz – mutatok jobbra, s már indulnék is, ha egy kéz nem állítana meg vállamnál fogva. Megpördülök, s persze, hogy a nagybácsi önelégült képével találom szembe magam.
- Azt hiszem, erre rövidebb lesz – mutat az ellenkező irányba. Ez remek, ennyit a tájékozódási képességemről! De legalább ne sugározná ezt a felsőbbrendűséget! Bár nem szeretném, már csak rutinból is visszaszólok, miközben elindulunk a helyes irányba.
- Biztos, hogy nem fáradt? A barátnője biztosan nem bánná, ha visszafordulna. – Gonoszan elvigyorodom, s Liz mellett haladok tovább. Mögöttünk jönnek a fiúk úgy, hogy Will legyen középen. Remélem, hogy nincs messze a tó, mert nem hinném, hogy sokáig bírja majd az utat.
- Cecil nem a barátnőm. – Ledöbbenésemben majdnem megállok, ami csak azt eredményezné, hogy a főnökkel együtt tanyálnék el. Ehelyett sokkal jobb helyzetbe kerülök: majdnem elbotlok a magamra kényszeríttet tempó miatt. Mindegy, már úgy is ismernek.
- Akkor mégis ki ez a nő, Tom drágám? – Nem bírom visszatartani nevetésemet, mert Liz olyan élethűen utánozza a kis csinibabát. Tehetséges tanítvány, s lehet, hogy a végén még túlnő mesterén. Szerencsémre nem csak én nem bírom visszafogni magam. Amennyire lehet, elfojtom nevetésem, mert tudom, hogy engem néz azzal a tipikus dühös tekintetével... lyukat éget a hátamba. Lehet, hogy jó irányba haladok a kiképzésben, s nincs is olyan messze a cél.
- De most komolyan, Tom! Vele közölted már ezt a tényt? Mert nagyon nem úgy viselkedik! – Max a lényegre tapint, s nekem fogalmam sincs, miért is akarom annyira hallani a választ. Á, biztos csak a női, pletykára éhes részem tör elő! És amúgy is: az a közös szobás kérdés eléggé ellentmond előbbi állításának.
- Beszéltem már vele párszor, de nem igen ért a szép szóból. Az apja viszont ügyfelem, így nem adhatom ki az útját csak úgy. – Megnyugtat a válasz. De miért is? Hmm, hiszen pofonegyszerű! Nem kívánnék ilyen nagynénit senkinek, főleg nem July számára fontos embereknek. Csak ez lehet!
- Segítsünk Tom bácsi? – Will kérdésére hátrasandítok, s látom gonoszkás mosolyát, ahogy a főnökre sandít.
- Már csak az kéne! Inkább ígérd meg, hogy te és Lui nem léptek akcióba!
- Biztos? – Csalódott kis arcát látva talán még meg is sajnálnám, ha nem jutna eszembe az a bizonyos ébredés a piton mellett. Kicsit kiráz a hideg, majd figyelmeztetem a kis csínytevőt:
- Jobb, ha Luit nem ereszted ki mostanság, mert ha eltűnik az a kis patkány, rajtatok fogják keresni!
Sóhajtva egyezik bele, hogy nem tesz semmit Cecil ellen, s onnantól kezdve kedélyesen telik az út. Egy- két vitát leszámítva egész jól kibírjuk egymás mellett a „drágasággal”. A tónál Willel jól lepocsoljuk egymást, majd fegyverszünetet tartva a többiekre támadunk. Természetesen törölköző nélkül jöttünk, így nem maradhatunk sokáig csurom vizesen. Elég hűvös az erdő, hiába van nyár, úgyhogy az uzsonna után el is indulunk vissza… este hatkor. Valamiért senki nem rohan, s még a kis lustaság váltott cipelése is lassít minket. Tüsszögve lépek be az ajtón, s Willel futva közeledünk szobája felé... bezzeg most már van ereje. Gyorsan ledobálja félig megszáradt cuccait, míg én fürdőszobájukban forró vízzel töltöm meg a kádat. Mivel a fiatalember még elemében van, s nem volt neki elég, hogy egyszer ellökött a tóban, becsobban a habok közé, s én ma már másodszor ázom el nyakig ezen a napon. Mindezt úgy, hogy még az eső sem esett és kocsmában sem voltam. Na ezt csinálja valaki utánam hatéves gyerek nélkül!
Miután Will kipancsolta magát, s sikerül ágyba kényszerítenem, elindulok szobám felé. Végig prüszkölöm az utat, s már biztos vagyok benne, hogy jobb lesz egy algoflexet bedobnom elalvás előtt. Felkapom a törölközőm, macis pizsim és a mamuszom, s már a fürdő ajtaját tépem fel.
Lefagyok pár pillanatra, majd olyan lendülettel, ahogy nyitottam, be is vágom az ajtót. Zombi módba süllyedek, s képtelen vagyok feldolgozni az előbb látottakat. Ez… nekem… túl… sok!
Tüsszentésem ránt vissza a valóságba, s az ajtónak hátat fordítva indulok szobám felé. Az előbb láttam főnökömet egy száll törölközőben borotválkozni. A rossz hír az, hogy még jól meg is bámultam, s ahelyett, hogy szépen elnézést kértem volna, rácsaptam az ajtót. Kell ennél több megtépázott szervezetemnek? Egy kicsit fázom, valószínűleg hőemelkedésem is van… pöpec. Már éppen elérném a biztonságot jelentő ajtót, mikor egy kéz fordít meg vállamnál fogva.
- Nyugodtan menj zuhanyozni! Rendesen eláztatott Will, és nem lenne jó, ha megfáznál. – Nyugodtan? Az istenit, legalább vennél fel valamit! Egy száll törölközőben te csak ne nyugtatgass engem!
Érzem, ahogy kipirulok, és ez tuti, hogy nem a megfázás miatt van. Homlokomra teszi kezét, s megállapítja, hogy lázam van. Nagy ügy, mondj valami újat!
- Felöltözök és keresek valami lázcsillapítót, addig zuhanyozz le. A konyhában találkozunk.
Némán követem a parancsait, mert így legalább felöltözik és nem kell tovább rajta legeltetnem a szemem. Ismétlem: kell! Én nem akartam, de az ösztönök… hjaj.
A melegvíz alatt esik le végre, hogy az előbb letegezett. Fülig ér a szám, majd hirtelen elkomorulok. Mégis hogy lesz ebből kirúgás? A francba! Lehet, hogy ki kell játszanom az aduászomat.
Séta közben jöttem rá, hogy nem csak Liz megváltoztatása vezethet sikerre: ha elűzöm innen az üzletfelét a lányával együtt, nyert ügyem van. Kicsit durva lépés lenne, úgyhogy igyekszem elkerülni. Persze ha rákényszerít…
Ellenállhatatlan macis pizsim zöld változatában támolygok ki a konyhába. Ruháimat már visszavittem a szobámba, s már csak a hercegre várok a fájdalomcsillapítóval. Iszonyatosan hasogat a fejem, úgyhogy leülök egy székre, s szépen az asztalnak támasztom buksim. Milyen jó hideg!
- Hé, jól vagy? – Már megint a vállamat fogva fordít maga felé, de ezzel csak azt éri el, hogy szépen leszédülök a székről. Az utolsó pillanatban elkap, s visszaültet.
- Tessék a gyógyszer és a víz. – Egy poharat és egy fehér kapszulát nyom a kezembe. Beveszem a gyógyszert, s csak remélem, hogy erős.
- Köszi, most megyek aludni. – Elég halkra sikerült, de azért csak összejött. Erősen koncentrálva felállok, s elindulok ágyam felé. Hallom, hogy utánam jön. Gondolom fel akar kanalazni a padlóról, ha esetleg összeesnék. Már szobám előtt járok, mikor egy komoly problémával találom szembe magam: becsuktam az ajtót. Na jó, meg tudod csinálni kislány! Felemelem remegő kezem, majd a kilincsre teszem. Menni fog ez! Előre helyezem testsúlyomat, s csak azzal nem számolok, hogy az ajtó nyílásával én is előre dőlök, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Becsukom a szemem és krumpliszsák módjára várom a becsapódást, de semmi. Azért annyira nem lehet jó a gyógyszer, hogy mostantól semmit sem érzékelek!
Megérzem lassan, hogy egy kéz fonódott hátulról a derekamra, de már nem tudom kinyitni a szemem. Túl fáradt vagyok. Tudatosul bennem, hogy főnököm ölbe vesz, s lassan az ágyra fektet. Aztán már csak a kellemes melegség és fáradtság marad. Talán jobb, ha most alszom egyet.