Sem Hisami, sem pedig Maou nem aludt ilyen jól már évek óta, annak ellenére, hogy a szökésükkel minden bizonnyal a halálos ítéletüket írták alá. A férfi még sose tapasztalt ilyet. Már volt együtt nőkkel - nem egyszer kapott egyéjszakás kalandot jutalmul -, ez viszont merőben eltért azoktól az alkalmaktól. A könnyűvérű nőcske amint elvégezte a feladatát, abban a pillanatban távozott is, se puszi, se pá! Nem hitte, hogy egy nő mellett ilyen békésen lehet aludni, miközben magába szívja bőre, haja, lélegzete illatát. Ilyesfajta közelséget legutoljára az anyja közelében érezhetett, de az is oly régen volt már, hogy az emlék csupán halvány derengésként rémlett előtte.

            Óvatosan cirógatta Hisami vállát, nehogy felébressze a nőt. Mozdulatai ösztönösek voltak, ösztönösen vágyott egy csöppnyi kis nyugalomra, meghittségre a rengeteg merev szabály, gyilkolás és elnyomás után. Most érezte át igazán, hogy menyi mindenről maradt le, mennyi mindentől fosztották meg.

            Kicsit felemelte fejét, hogy a túlsó falon lévő ablakon át kikémlelhessen. Közeledett a hajnal. Hiába volt kényelmes és jól felszerelt Shinikai lakosztálya, itt mégsem maradhattak. Kételkedett benne, hogy Gazdája pont ezt a helyet nézetné át először - sőt, az utolsók közt jönne számításba -, mégsem akart kockáztatni. Ha már egyszer megízlelte a szabadságot, akkor foggal-körömmel ragaszkodni fog hozzá. Arrébb fordította a fejét és kilesett a nappaliba.

            A Nap legelső, halvány sugarai megcsillantak két pisztolyának csövén, amik ott hevertek felelőtlenül a dohányzóasztalon. Még egyszer sem volt ilyen óvatlan, viszont Hisami kiabálása megrémítette, ötlete sem volt rá, mi történhetett vele, ezért hagyott ott csapot-papot és sietett a nőhöz. Idő közben a lámpa magától leoltódott - be volt állítva, hogy ha nincs konkrét mozgás a helyiségben, akkor kikapcsoljon.

            - Történt valami? - motyogta félálomban Hisami, aki a férfi mocorgására ébredt föl félig-meddig.

            - Nem, semmi, de nemsokára indulnunk kell. Itt nem maradhatunk - suttogta lágyan, majd lassan kihúzta karját Hisami feje alól, távolabb csúszott tőle, kibújt a takaró alól és kimászott az ágyból.

            - Kár... pedig egész kényelmes ez az ágy - mondta a nagy kupac paplan alól, a párnát pedig - ami helyett eddig Maou karját használta -, a feje alá gyűrte. Maou önkéntelenül is elmosolyodott.

            - Még lustálkodhatsz egy kicsit, de ne aludj vissza! - figyelmeztette, azzal az ajtó felé indult.

            - Miért ne? Úgyis felébresztesz, nem? - Lustán Maou-ra pillantott. A férfi egy darabig meglepetten állt, majd elhúzta száját, és kiment a szobából. Szinte fájt belegondolnia, milyen könnyedén átverhetné, és a sorsára hagyhatná őt. És meghökkenve jött rá, hogy ez meg sem fordult a fejében. Valami meghatározhatatlanul húzta Hisamihoz.

„Vajon Zao is ezt érzi? Ezért szökött ahhoz a lányhoz?"

*

            Zao hatalmasat tüsszentett. „Fenébe! Valaki engem emleget?" Az utca menti járdán ballagott szép kényelmesen. Szeretett ilyenkor sétálni, szinte senki sem járt-kelt az utakon. Nem bámészkodtak, nem forgolódtak, lökdösődtek, hanem még az igazak álmát aludták. Eredeti tervével ellentétben mégsem hagyta el a várost, hanem a másik végébe vándorolt, mint ahol Mizuna és Yuki voltak. Egyáltalán nem bízott Shinikaiban és a Vérebekben, kinézte belőlük, hogy az erdőben történtek után rászállnak Mizunára, ezért inkább ő is helyben maradt.

            „Ha minden igaz, akkor az a Shinikai gyerek tuti biztos helyre vitte Mizunát, remélem, nem csak a levegőbe beszélt." Nem szívesen bízta rá a lányt, más választása viszont nem volt. Mellette milliószor nagyobb veszélyben lenne, mint Yuki mellett. Bár azt a maffia-szerű bandát le kéne kapcsolni, hogy biztosra menjenek...

            Gondolatai annyira elkalandozta, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre a felé tartó, egy alagsori garázsból kihajtó terepjárót. Először félre akart ugrani az útjából, ám amint megpillantotta a sofőrt, stabilan megvetette lábát és mindkét Agyarával a vezetőre célzott. Egy pillanatra sem rezzent meg a keze.

            A kocsiban ülő Maou rátaposott a fékre, s ugyan ezzel a lendülettel előkapta egyik Viper 6.5-ösét. Az egyetlen, aki nem rántott fegyvert, s ehhez mérten nem profi gyilkosként kezelte a helyzetet, az a Véreb mellett ülő Hisami volt. A nő a hirtelen fékezés következtében elegánsan lefejelte a kesztyűtartót, s most fájós homlokát dörzsölte.

            - Normálisak vagytok!? - Nem kellett túlzottan fölemelni hangját ahhoz, hogy mind a két férfi hallhassa szavait. Az ablakok le voltak tekerve. - A nyílt utcán kora reggel fegyvert rántani! Nektek elment az eszetek!

            - Hallgattasd el a nőt, Véreb, különben őt lövöm le először - fenyegetőzött Zao, s ennek megfelelően az egyik Coltot Hisami fejére irányította.

            - Hisa, hallgass! - fojtotta a szót erélyesen, ellentmondást nem tűrő hangon a Dalmatába. - Zao nem szórakozik, ha azt mondja: megöl; akkor megöl. - Átvillant az agyán, hogy eredetileg Zao a 001-es. Egyből más szemmel tekintett a vele farkasszemet nézővel.

            Hisami bosszúsan fújt egyet, majd karba fonta kezeit, s duzzogva nekidőlt az ülés háttámlájának. Onnantól kezdve szavát nem lehetett hallani. Zao sebtében végigmérte tekintetével a járművet, majd a nőt.

- Mit látnak szemeim, csak nem Shinikai kedvenc kocsija, és Dalmatája? Ennyire jól megy a Vérebeknek? - gúnyos felhangja sértett fintort váltott ki Maou-ból. - Mit keresel itt, ráadásul vele? Mizunát?

            - Hol van Shinikai Yukito? - A kérdésre Zao és Hisami szeme egyaránt elkerekedett.

            - Mit érdekel az téged? - Annyira meglepődött, hogy fél centivel lejjebb engedte pisztolyai csövét. - Shinikai most ráállított, vagy mi?

            - Nem a Gazda miatt jöttem, szabad akaratomból vagyok itt Hisamival. Nem azért vagyok itt, hogy megöljelek, véletlenül találkoztunk, erről biztosíthatlak. - Jobb meggyőződése ellenére tette el fegyverét.

            - Megszöktél? - Zao nem igazán tudott más lehetőséget elképzelni, igazáról pedig Maou bólintása győzte meg. - A Dalmatát minek hoztad magaddal? Talán a nőd?

            - Meglőtted a lábam, kis segítségre azért még szükségem van! - sziszegte bosszúsan összeszorított fogakkal, majd leállította a járó motort, és a kormányra könyökölt. Egy cseppet sem hozta zavarba a kérdés, Hisami viszont újfent elpirult.

            - Á, tényleg, nem is kérdeztem! Hogy van a lábad? - tetette az aggodalmaskodót Zao, s leeresztette Agyarait. A másik férfival ellenben ő még nem rakta el őket. Fő az óvatosság.

            - Kapd be, seggfej! - mordult oda Maou. - Egyébként meg mit lófrálsz erre ilyenkor?

            - Ahhoz neked semmi közöd - hangja ellentmondást nem tűrő volt, ami gúnyos mosolyt csalt a Véreb szájára.

            - Remek. Most, hogy ezt ilyen szépen megvitattuk, arrébb tolnád magad? Elállod az utat, és nem szeretnék Hisami előtt vérfürdőt rendezni, bármennyire is kedvem van hozzá.

            Zao alaposabban szemügyre vette az anyósülésen ülőt. Először fel sem figyelt rá, de most, hogy jobban megnézte, már rájött, honnan olyan ismerős az arca. Amikor elszökött, akkor az első útja Shinikaihoz vezetett, hogy megölhesse, de csak a nőt találta a lakásán. Különösebb jelét nem adta annak, hogy felismerte Hisamit. Mogorva képpel arrébb ment, megvárta, amíg a terepjáró szomszédokat felverő hanggal kigurult az úttestre, majd a legközelebbi kanyart követően eltűnt egy több emelet magas irodaház mögött. Egy darabig még álldogált, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen, majd gondolt egyet, fegyvereit gondosan elrakta, és futásnak eredt az ellenkező irányba, mint amerre a kocsi eltűnt.

*

            Hangos, türelmetlen kopogtatás hozta a szívbajt Yukira. A fiú egy külvárosi kertes-ház nappalijában álldogált boxerben, meg egy bő pólóban, amikor hála mögül felhangzott a lárma. Éppen a konyhából tartott kifelé, hogy szobájába menjen vissza, de rájött, hogy neki ezúttal a kanapén ágyaztak meg. És még ilyen lehetetlen időpontban is zavarták!

            Normális esetben még percekig ingerülten vakargatta volna a tarkóját, csakhogy a hálószobában alvó lányra való tekintettel villámgyorsan le kellett szerelnie a kelletlen látogatót. A kanapé előtti alacsony asztalról felkapott egy kilencmilliméterest - nem árt az óvatosság alapon -, és a rövid kis folyosóra kilépve az ajtóhoz osont. Már bánta, hogy nem olyan ajtót nézett ki, aminek volt kis kémlelő lyukacskája, akkor előre megnézhette volna, hogy ki alkalmatlankodott ilyen korai időpontban.

            - Yuki, nyisd már ki, csak én vagyok! - Az ismerős, ugyanakkor türelmetlen hang hallatára a fiú fellélegezett, ugyanakkor viszont dühös is lett. Ingerülten kinyitotta a zárat, feltépte az ajtót, stukkerét pedig Ryonosuke kiáltásra nyitott szájába tömte.

            - Muszáj neked hajnalok hajnalán csinálni a fesztivál!? - A látogató megrázta a fejét. - Mizuna a hálószobában alszik, eléggé kikészült te meg itt ribilliózol! - morgolódott, majd kivette a fegyver csövét barátja szájából, és visszament a nappaliba. Ryo utána.

            - Bocs, csak szólni akartam, hogy Kitazawaki embereit szabadlábra helyezték, szóval vigy...

            - Ezzel elkéstél! Már tiszteletüket tették - mondta, s közben az egyik szekrényből poharakat meg whiskyt vett elő. - Te is kérsz, ugye? - Emelte meg a félig teli üveget Ryo felé. A fiatal férfi bólintott, majd leült az egyik fotelba. A házigazda a sima parkettán mezítláb visszacsattogott a kanapéhoz, és fáradtan leroskadt rá.

            - Elég ramatyul nézel ki - jegyezte meg mintegy mellesleg Ryonosuke, s átvette a felé nyújtott, negyedéig töltött poharat.

            - Úgy is érzem magam. - Kelletlenül sötét hajába túrt, aztán nagyot kortyolt a májméregből. Nem sűrűn ivott, olyankor viszont rendszerint azért, mert hatalmas kulimászba keveredett. Ráadásul ezúttal nem csak a saját bőrét vitte a vásárra.

            - Hogyan engedhették ki őket!? - A pohár hangosan koppanva ért asztalt, Yuki pedig felpattant a heverőről, s idegesen fel-alá kezdett masírozni. - Hogyan!? - Választ várva Ryonosuke felé fordult, aki pár helyen vörösre melírozott, fekete hajába túrt.

            - Ne legyél dühös, és ne borulj ki...

            - Basszus, Ryo, ne húzd már az agyam, nem vagyok olyan hangulatban!

            - Azt látom - morogta az orra alatt, s fásultan tekintett barna szemeivel zilált idegzetű barátjára. - Drága nagybátyád elintéztette az ügyvédeivel, hogy óvadék fejében kiengedjék azokat a barmokat. Kitazawaki dolga pedig már csak annyi volt, hogy előkerítse a pénz.

            Yuki arca egy pillanatra megnyúlt, majd kényszeredett vigyorra futott a szája, megcsóválta fejét és kiitta whiskyje maradékát is. Ennyi gondja még nem volt egyszerre, ráadásul, hogy a helyzet intenzitása fokozódjon, a háta mögött kinyílt a hálószoba ajtaja.