- Na ne! Ez valami szar vicc!? - Zao idegesen forgatta a kezében tartott lapokat, hátha valamelyiken cáfolatot talál az előbb olvasottakra. - Ilyen nincs! - Életében először érezte át a kétségbeesés fogalmát. - Hogy az a...

            Kétszer dühösen meghajtotta az A4-es borítékot, miután visszatömködte belé tartalmát, majd farzsebébe rejtette a papírokat. „És persze a kölyök ezt tudta! Bakker!" Eddig sem volt Yuki a szíve csücske, ezután meg végképp kikerült onnan. Vadul fújtatva tépte fel a bejárati ajtót, majd azzal sem bíbelődve, hogy visszazárja maga után, a lépcsőház felé csörtetett. „Ááá, én ezt nem veszem be! Hiszen még csak nem is hasonlítunk!"

            Zilált idegzettel indult meg a viszonylag népes járdán a Yamazaki Étterem felé, miközben a legkülönfélébb halálnemek és kínzási módszerek jártak a fejében. A közlekedési lámpákra egyáltalán nem figyelt, hidegen hagyták az olyan apróságok, minthogy a zebránál éppen pirosra váltott a gyalogosoknál a lámpa, vagy zöldre - ő töretlen lendülettel ment. Mit ment? Nyargalt! Indulata kihatott fullasztó lépéstempójára is, és akár az örökkévalóságig képes lett volna minden gond nélkül tartani ezt a sebességet.

            „Az a ficsúr! Csak kerüljön a kezem közé, azt is megbánja, hogy megszületett!" Ennyire talán még sose vesztette el a fejét, pedig a kiképzések során nem ezt tanították neki. Szinte felszabadultan vette tudomásul, hogy már nyugodtan a világra öntheti érzelmeit: különösen a haragot. Sebtében karórájára pillantott, ami szerint fél tizenegy múlott hat perccel. „Remek, a bájcsevelynek már biztos vége!"

            Egy pillanatra elnézett az utakon cirkáló autókra, majd nem olyan messze megakadt valamin a tekintete. Nem is a jármű volt érdekes, hanem a benne ülő sofőr. A vérnyomása az egekbe hágott, s őszinte örömére senki más nem tartózkodott abban a kocsiban a vezető kivételével. „Pompás, bár minden kívánságom ilyen gyorsan teljesülne!"

            A nap folyamán másodszorra állt ki egy mozgásban lévő autó elé, méghozzá önszántából. Az öngyilkosoknál sokkal pechesebb módon ő mind a két esetet túlélte karcolás nélkül. Egy öngyilkos már rég belehalt volna a szégyenbe.

            A kocsi, fékeket nem kímélő módon, fekete fékcsíkot húzott csikorogva, majd a férfitól alig egy méterrel, járó motorral megállt. Zao - a döbbent kiáltásokkal mit sem törődve - fogta magát és felugrott a tűzpiros Ferrari motorháztetejére, egyenesen a szélvédő elé guggolt, zsebéből előrántotta papírjait, kikereste a megfelelő lapot, és az üvegnek nyomta, de akkora hévvel, hogy szinte az egész autó megremegett.

            - Elmagyaráznád, hogy ez mégis hogy a fészkes fenében lehetséges!? - üvöltötte magából kikelve, lüktető halántékkal, idegesen rángatózó állkapocsizommal.

            Yuki egy darabig értetlenül ült, majd egy másodperc alatt felmérte a helyzetet, s csodálkozón felvont szemöldökkel kitekintett a kocsiján guggolóra.

- Te nem is tudtad? - kérdezte, hangjában őszinte meglepettséggel. - Azt hittem, hogy a múltkor már megnézted, és azért kellett, hogy más ne juthasson hoz...

            - Nem, képzeld, nem olvastam el! - Még véletlenül sem vette lejjebb a hangerőt, figyelmen kívül hagyva az egyre sokasodó bámészkodókat.

            - Ezt talán nem itt kéne megbeszélnünk - mondta hűvösen Yuki, pillantásával a járdán ácsingózók felé intve. - Szállj be! - Lelkesedése legalább akkora volt, mint Zaoé, akinél már csak a Ferrari mögött várakozó kocsi-tulajdonosok voltak ingerültebbek.

            Amint Zao kelletlenül beült az anyósülésre, és betette az ajtót, Yuki gázt adott. A feszültség olyan tömény rétegekben ült meg közöttük, hogy már-már vágni lehetett. Kölcsönös ellenszenvük mélyebbről gyökeredzett, mint valaha. Egészen addig nem szólaltak meg, amíg egy viszonylag üres parkolóba nem értek, egy nagyobb bevásárlóközpont elé. Ott aztán mind a ketten kiszabadultak a járműből, hogy növeljék a távolságot, és biztonságban tudják a másiktól a személyes terüket.

            Mélyet szívtak a hűvös éjszakai levegőből, lélekben pedig fokozatosan felkészítették magukat a következő beszélgetésre. Pár méterre eltávolodtak a kocsitól, és egymástól is, érdektelenül felmérték környezetüket, majd szikrázó szemekkel fordultak a másik felé.

*

            Mizuna türelmetlenül járkált föl-alá a lámpafényben úszó nappaliban, s legalább percenként a faliórára pillantott. Már tizenegy is elmúlott. Kezdett ideges lenni, annak ellenére, hogy Yuki távozása óta arról győzködte magát, hogy erre semmi oka sincsen. Öles - cseppet sem nőies - léptekkel a TV-hez vágtatott, leguggolt elé, majd a készüléket tartó asztal alatt feltornyozott DVD-k között kezdett kutakodni. Ha már nem jön álom a szemére, akkor legalább elüti valamivel a vánszorgó időt. Kiválasztott pár filmet - mindben kijutott az akcióból bőséggel -, majd a TV alatti DVD lejátszót vette kezelésbe.

            Pár perc elteltével már egy adag narancs, mogyoró és ropi társaságában üldögélt a kanapén, a James Bondot üvöltöző képernyővel szemben. „Hol van már az a hülye Yuki?" Nagy adag mogyorót tömött a szájába, s olyan vadul rágta szét őket, mintha minden egyes szemen személyes sérelmet akarna megtorolni. „Idióta Yuki!" Nagyon berágott a férfira az esti akciója miatt. „Azt hiszi, hogy olyan hű de tökéletes és ellenállhatatlan, hát majd adok én neki!" Kicsinyes és gyerekes viselkedése ezúttal kifejezetten jól esett neki.

*

            - Szerintem meghamisították! - fakadt ki pár percnyi hallgatás után Zao. - Ilyen egyszerűen nem lehet! És legyél már jobban kiakadva! - kiabált a tőle legalább tíz méterre nyugodtan fel-alá sétálgató Yukira.

            - A kiboruláson már vagy négy hónapja túl estem, ne várd el tőlem még egyszer!

            - Te... te kis... Már négy hónapja tudod!? Négy szaros hónapja, és végig hallgattál, mint a lótúró!? - Hihetetlen mértékben kiakadt, s ezt nem is rejtette véka alá. - Mizuna tudja?

            - Dehogy tudja! Isten ments! - hőkölt hátra, mintha a puszta ötlet is taszítaná. - Még csak az kéne! Ha megtudja, tuti kinyírják, ha nem a bácsikámék, akkor Kitazawakiék. - Fáradtan túrt hollófekete, kissé lenőtt hajába.

            - Végre valamiben egyet értünk! - morogta Zao, majd a csillagos égre emelte tekintetét. - A rohadt életbe! - Indulatosan felrúgta a legközelebbi, szerencsére már kiürített kukát.

            - Attól, hogy kukákat borogatsz, még nem változik semmi... sajnos.

            A két tomboló tekintet - a szürke, és a szürkéskék - találkozott egy világvégét idéző pillanatban, aminek köszönhetően Yukira is átragadt az ingerültség. Pedig már örült, hogy ezt a felesleges hisztizést hónapokkal ezelőtt letudta, most mégis újra kell játszania az egészet, ráadásul pont Zao miatt.

            - De miért!? - ordította Zao, mintha a haragja bármin is segített volna. - MIÉRT!?

            - Azért, mert az anyád szétette a lábait, így most jobb!? - Már ő is üvöltött.

            - Nem! A Te másik nagybátyád volt barom, azért!

            - Ha tudod a választ, miért nekem óbégatsz?

            - Mert a szüleim az óceán fenekén nyugszanak egy luxushajon, basszus!

            A hír, hogy unokatestvérek - ráadásul első fokon! - Yukival jobban megrázta, mint azt először hitte. Igaz, hogy mondta neki, hogy vannak még élő rokonai, de azt hitte, hogy azok közül egyiknek még csak hallomásból sem dereng a neve. De ilyen rokonsággal!? Yuki unokatestvérnek, és - ami a leginkább sokkolta - Shinikai nagybácsinak!

            - A franc essen belétek! - motyogta mindkét kezével a hajába túrva. - Én ezt nem akarom! Tudod, kinek kelletek!

            - Én sem örülök jobban, nehogy azt hidd! - morogta halkabban, látva, hogy a másik már valamelyest lefáradt a háborgásban. - De ez van, nem tehetünk ellene semmit sem.

            - Milyen szép is az egymásra találás - reszelős, mélységesen mély férfihang szállt feléjük a parkoló bejáratának irányából.

            Zao és Yuki egyszerre kapták a fejüket a kellemetlen hang irányába. A zaj forrása egy negyven év körüli heg hátán heg arcú vékony, lapátkezű férfi volt, aki maffiózókhoz illő napszemüvegben virított késő este. Fekete hajszálcsíkos öltönyt, hozzá illő nadrágot és lakkozott félcipőt viselt, nyakkendője műgonddal megkötött. Jobbjában pillangókést forgatott, fogai közt vaskos szivart szorongatott. Körülötte legalább másféltucatnyi rosszéletű vigyorgott láncokat, késeket, tőröket, pisztolyokat lóbálva, ostoba, vagy éppen ravasznak szánt arckifejezéssel. Zao töviről hegyire felmérte a társaságot, Yuki ellenben csak fáradtan felnyögött.

- Nahát, Kitazawaki, milyen remekül áll magának ez a ruha! Drága volt? - Yukiból sütött a gúny, ami nem kerülte el a férfi figyelmét sem.

- Shinikai Yukito - morogta undorodva a nevet. - Túl nagy a pofád! Még mindig nem tudod, hogy a kisfiúknak jobb szép csendben meghúzódni?

- Kérem, ne magából induljon ki! Mi nem tartozunk egy súlycsoportba - tárta szét színpadiasan a karjait, majd a dühös arc láttán elégedetten elhúzta száját.

- Beképzelt ficsúr! - sziszegte összeszorított fogakkal. - Odonake! - A felszólításra egy késes fickó vált ki a többek közül. Kitazawaki a Ferrari felé intett, mire az alig egy-hatvan magas gengszter szája gonosz vigyorra húzódott.

Elégedetten a sportkocsihoz ballagott, majd hosszasan szemrevételezte. Először csak ujjával simított végig az oldalán, végül jött a kés, ami kínosan síró hangon karcolta fel több helyen is az autót.

- Jaj ne! Ezt most komolyan muszáj volt!? - sopánkodott Yuki, fájdalmas tekintettel nézve összekaristolt négykerekűjét. - Két napon belül a második kocsimat preparálja át, nem unja még? - Olyan arcot vágott, mint a kisgyerek, akinek a nyalókájára köptek. - A triciklim még megvan otthon Okinawán, azt nem akarja szétugrálni?

Zao furcsálló grimasszal nézett a fiatal férfira. El nem tudta képzelni, hogy mi mehetett az agyára annyira, hogy ilyeneket hadovált. Az egy dolog, hogy ő majdhogy nem sokkos állapotba került, de Yuki!? Mondjuk Kitazawaki embereiből nem nézett ki túl sok harcművészetet, de ha már ő a megfontoltabb és higgadtabb, Yuki meg a felelőtlenül dumáló, akkor már komoly a gond.

- Mit ettél abban az étteremben? - kérdezte fürkésző tekintettel, amire egy türelmetlen legyintés lett a válasz. - Nem vagy normális.

- De kedves, hogy így aggódik az unokatestvéréért! - gúnyolódott a heges, mire egy olyan pillantást kapott mindkét fiútól, amitől még napokig rémálmok gyötörték.

- Unokatestvér!? - morogták egyszerre, megfeszülő inakkal.

Nem volt elég, hogy ezt a rokonságot a pokol mélyére ásták volna, de még egy harmadrangú Jakuza vezér is az orruk alá dörgölte. Ráadásul töretlen vigyorgásából az is egy másodpercen belül kiderült, hogy nincs tisztában a veszéllyel.

Yuki lazított a nyakkendőjén, ingén a felső két gombot kioldotta és megszabadult szűk félcipőitől is. Zao már fél perce az ujjait ropogtatta, miközben az őket egyre jobban körülállókat figyelte. Mindkettőjük fejében üvöltésként visszhangzott a jelenleg káromkodásnak is beillő szó: UNOKATESTVÉR.

- Vegyétek kezelésbe őket fiúk!

Alig hangzott el az utasítás, két pasas kivételével az összes nekik esett. Stratégiájuk nem volt a támadóknak, képzettségük és csapatmunkájuk meg pláne. Ellenfélnek bosszantónak, feszültség-levezetőnek viszont kitűnőnek bizonyultak. Az első körben kapásból fejenként négyet kiütöttek, a másodiban viszont már ők is szereztek hadizsákmányt sérülés terén. Zaónak felrepedt a felső ajka, Yuki pedig egy lila folttal lett gazdagabb a jobb szeme alatt, amit egy arcába csapódó láncnak köszönhetett.

Egészen addig semmi gondjuk sem akadt, amíg az utolsó négy ellenfélhez nem értek, ott viszont megtorpanásra kényszerültek. Egy puska és három pisztoly nézett rájuk négy irányból, ráadásul náluk csak Zao Coltjai voltak. A négy-kettőt nem tartották túl szerencsés aránynak. Kitazawaki fölényes arckifejezéssel indult meg feléjük, majd Yuki előtt alig fél méterre megállt. A szája körüli sebhelyeket önelégült vigyora gyűrte még förtelmesebb látvánnyá, ám ez már rég nem ijesztette meg a fiatal férfit.

- Még mindig maga lehetne az év arca Kitazawaki. - Maró megjegyzésének egy mély vágás lett a jutalma, bal felkarján.

- Nem irigylem Shinikait... - Megragadta az állát, és annál fogva fordította magára a szürke tekintetet. - Hm. Eddig azt hittem, hogy csak pletyka, és Shinikai akart fölvágni, de... most már látom, hogy minden szó igaz. Ugye cicuska? - Még az aranyfoga is kivillant.

- Miau - élcelődött az egyik Kitazawaki háta mögött. - Tejecske kell?

- Ugyan ne, legyél ennyire modortalan Utaname! - szólt rá kedélyesen a heges arcú, bár maga is jól szórakozott. - Fájt?

- Közel sem annyira, mint a maga rusnya képe. - Újabb elmés beszólását újabb vágás követte, ám ezúttal az oldalán. A pillangókés pengéje vértől vöröslött.