- Kár, pedig reméltem, hogy ma este még dorombolni is hallak. - Mézes-mázos hangja undorral fogta el a sarokba szorítottakat. - És te, Kutya! - fordult lenézően Zao felé. - Hálátlan dög vagy, pedig rengeteggel tartozol Shinikainak.

            - Valóban. Nem is tudom, hol kezdhetném el törleszteni azt a rengeteg szenvedést, amit neki köszönhetek. - Mereven bámult tűhegynyi pupilláival Kitazawaki tekintetébe, ami cseppet sem nyugtatta meg a férfit.

            - Undorító szörnyetegek! - Sarkon fordult, és elsötétített üvegű Mitsubishijéhez indult, nyomában két testőrével. - Intézzétek el őket! - adta a végső utasítást, majd beült a hátsó ülésre. Testőrei az első üléseket foglalták el, és alig egy percen belül felszívódtak az éjszakában.

            Zao fáradtan kifújta a levegőt, majd a hozzá legközelebb álló fegyveresre sandított. „Végül is, voltam már nagyobb pácban." A másik irányba nézve pillantása Yukin állapodott meg. Pontosabban annak szemein. „Azt a rohadt!" A szürke szemek eszelősen fénylettek a gyér lámpafényben, a pupillák pedig függőlegesen összeszűkültek. Nem olyan drasztikusan, mint a macskáknál, de elég látványosan.

            A két, nem túl emberi tekintet találkozott egy villanásnyi időre, s ez elég volt ahhoz, hogy tisztán lássák a szorult helyzetükből kivezető utat. Már tudták a másikról, hogy nem közönséges emberek, hogy miken mentek keresztül, és hogy mindennek mi lett az eredménye. Egyikük sem annak köszönhette egy részt harci-készségét, hogy olyan sokat edzett. A kezdetet egy alig észrevehető biccentés jelentette.

            Zao egy villámgyors negyedfordulatot követően elkapta a rá szegeződő puska csövét, majd ez egész fegyvert kikapta a meglepett férfi kezéből, és ugyan ezzel a lendülettel arcon vágta a nyelével. Közben Yuki kikapta az inge alól a Colt4.5-ösöket, hatástalanított két másik fogvatartót, majd egy szempillantással utána térdre vetette magát, előregörnyedt és hagyta, hogy Zao a vállait használva támasztékul fejbe rúgja, ezzel pedig leterítse az utolsó fegyverest. Amint biztosan látták, hogy mind a négyen kiterültek az aszfalton, fellélegezve kiegyenesedtek.

- Ez nem volt rossz - ismerte el Zao, s visszavette a kölcsön adott pisztolyait. - Hiányzott már, hogy valakit megint megverjek.

            - Ja, nekem is - zihálta felhasított oldalát szorongatva. - Menjünk! - intett fejével a karcos Ferrari felé.

            Menet közben szinte minden lépésnél fájdalmasan felszisszent, s kivételesen nem vitatkozott, amikor Zao célba vette a vezetőülést. Nehézkesen beült, majd hátrébb döntötte az ülés háttámláját, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen. Az ablakot teljesen leengedte, hogy minél több levegőhöz juthasson. Viselkedéséből Zao azonnal rájött, hogy az a seb nem pusztán felszíni karcolás.

            - Kórház, vagy Mizuna? - kérdezte, majd kikanyarodott egy forgalmas útszakaszra.

            - Mizuna - nyögte verejtékben úszó arccal.

            - Így akarsz nála bevágódni? A hódítás legújabb formája az önsajnáltatás? - csipkelődött, ám visszavágás nem érkezett, s ezt egyáltalán nem tartotta jó jelnek. - Előbb a kórházba megyünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, s már be is vett egy szűkre szabott jobbos kanyart. - A ficsúr cipő nélkül, összekarcolt Ferrarival rója az utakat. Mekkora égés. - Kizárólag azért beszélt, hogy ébren tartsa a mellette ülőt.

            - Nekem mondod? - motyogta kábán. Látása kezdett elhomályosulni a nagy vérveszteségtől.

            - Hé! El ne kezdj nekem Csipkerózsikát játszani, különben...

            - Méreg...

            - He!? - pillantott a verejtékező arcra, összehúzott, értetlenkedő szemekkel.

            - A pengét... méreggel vonták be... Kitazawaki szokása... - Egyre hangosabban zihálva vette a levegőt, ami egyre kevésbé tetszett Zaónak.

            - Ki ne nyiffanj egy kis méregtől! Mit mondok majd Mizunának? - Komolyan félt a lány haragjától, és esetleges kiborulásától, ami halvány mosolyt csalt Yuki arcára.

            A kórházban kiderült, hogy Kitazawaki cseppet sem ért a mérgekhez, tekintve, hogy semmi perc alatt beadták az ellenanyagot Yukinak, és a sebeit is hamar ellátták. Bent akarták tartani őt estére, megfigyelés címszó alatt, ám amikor mind a ketten hevesen tiltakozni kezdtek, feltették nekik a lehető legrosszabb kérdést: „- Önök rokonok?" A tagadás, késlekedés nélkül érkezett mindkettőjüktől, s az újabb faggatózást megelőzendően: villámgyorsan elhagyták az épületet.

            - Miért kell ma mindenkinek ezzel nyaggatnia? - sopánkodott Zao, majd bekapcsolta a biztonsági-övet, és eszelős tempóban indult meg a cél felé. - Biztos ez a büntetésem a sok gyilkosságért... az élet igazságtalan!

            - Befognád végre!? - csattant fel váratlanul az összefércelt oldalú. - Széthasad a baromságaidtól fejem.

            - Hirtelen milyen érzékenyek lettünk! Ez a hála, amiért kihúztalak a szarból? - morgása csak még inkább felbosszantotta Yukit, de inkább nem szólt rá semmit. Helyette más irányba terelte a témát:

            - Mizuna biztos ébren lesz - kezdte egyelőre az elsuhanó épületeknek beszélve. - Féltékeny, amiért Yukarival vacsoráztam, azért, hogy te közben szétnézhess a lakásán - emlékeztette csöppnyi kis szívességére. - Mizuna... igazán gyönyörű. Azt hiszem, kedvelem.

            A következő pillanatban már repült is előre, neki a kesztyűtartónak, majdnem kitörte a szélvédőt is, olyan hirtelen fékezett le Zao.

            - Most meg mi van!? - fordult a sofőr felé, aki mindkét kezével olyan erősen markolta a kormányt, mintha atomjaira akarná összemorzsolni.

            - Csak a lámpa - szűrte a szavakat összeszorított fogain át. - Szóval bejön neked Mizuna. - Úgy csikorgott, mint a rossz kocsikerék.

            - Úgy is mondhatjuk - dőlt vissza Yuki, egyik keze mögé rejtve elégedett mosolyát.

            A lámpa váltott, Zao pedig kíméletlenül gázt adott, a járműn keresztül kivetítve tomboló haragját. „Nem tudom, hogy csinálja a kis ficsúr, de folyton sikerül felhúznia! Komolyan, ehhez már tehetség kell!" Yuki arca lassacskán elkomorult, majd visszaállította az ülést is, és mereven az utat bámulta. Tisztázni akarta a felállást, egyszer, s mindenkorra.

            - Mostantól nem fogom vissza magam, ahogy te sem tetted eddig.

            - Heh, úgy sincs esélyed! - amint kimondta, rájött, hogy nincs igaza. „Azon az ostoba kiránduláson sírva fakadt emiatt a tetű miatt! A francba!" Még nem tudta pontosan, mi az az érzés, ami erre sarkallta, de nem akarta, hogy Mizunának valaki is fontosabb legyen nála. Kizárólag magának szerette volna a lány. „Kerül, amibe kerül, de legyűröm Shinikai Yukitót!"

*

            Mizuna fáradtan lesett a kattogó faliórára. „Fél egy... Hol van már!?" Már mindenféle filmet összenézett, olyat is, amit nem akart eredetileg. Gyűlölte a várakozást, és kezdett megharagudni Yukira. „Biztos elvitte még Yukarit valami ostoba Szerelem-hotelba, és ott töltik az egész éjszakát!" Riadtan fölkapta a fejét, majd hajába túrt, felpattant a kanapéról, majd - a Halálos iramot teljes egészében figyelmen kívül hagyva - elkezdett föl-alá járkálni. „Most komolyan féltékeny vagyok!? Na ne! Ez röhej!"

            Annyira el volt foglalva örvényként kavargó gondolataival, hogy még a garázs elé parkoló autó hangját sem hallotta meg. Az sem tűnt fel neki, amikor némi kulcszörgetés után a bejárati ajtó halkan kinyílt. Egyedül akkor torpant meg, mikor ismét a nappalit és a folyosót elválasztó boltíves átjáró felé fordult, és ott nem Yuki állt vele szemben, tőle alig négy méterre. „Hogy kerül ő ide?"

Egyikük sem szólalt meg, mindkettőjüknek torkára fagyott az összes szó, ami eszükbe jutott. Pedig nem is olyan régen váltak el egymástól... A csodálkozástól elkerekedett zöld szemek egy pillanatra megteltek könnyel, ám egy csepp sem gördülhetett a szép arcra.

            - Ne! - kiáltotta félhangosan Zao, majd pár nagyobb lépéssel áthidalta a köztük húzódó távolságot, és szorosan magához ölelte Mizunát. - Nem akarom, hogy megint sírj!

            - Zao... - suttogta elképedve a férfi vállgödrébe.

            - Ne haragudj, hogy csak úgy elmentem - dörmögte kellemes hangon a lány fülébe, akit ez teljesen elbűvölt.

            Még mindig olyan furcsának érezte, hogy a férfi tud mást is mondani a saját nevén kívül, idegesítő hangon, hogy a normál hangfrekvencia szinte megbéklyózta zsigereit. Mintha a puszta szavak végigsimították volna egész testét, a legapróbb részletet sem kímélő gyengédséggel, amitől kellemes borzongás futott rajta végig. Nem tudott mit mondani, így hát csak kicsi kezeit a vörös anyaggal fedett hátra simította, és élvezettel merült el a forró ölelésben.

            Zao halkan sóhajtott, amikor megérezte a lapockái alá kúszó kezeket, arcát a lány hollófekete hajába fúrta, s mélyen belélegezte az illatát. Melegség járta át, olyan, amiről eddig azt sem hitte, hogy létezhet... az otthon, a biztonság, a szeretet melege. Úgy érezte, bármit megtenne, csak ne kelljen soha többé elengednie Mizunát. Élvezte a vékony, iskolai sportoktól némileg izmos, nőies test közelségét... legszívesebben megállította volna az időt.

            Yuki a bejárati ajtónak vetett háttal állt, és nem mozdult. Nem mozdulhatott. A mellkasát kegyetlenül tépő, szaggató erő üvöltve követelte, hogy rontson a nappaliba, és bármi is fogadja, zúzza össze, törje ripityára a pillanatot! „Semmi vész." Nyugtatgatta magát, csekély eredménnyel. „A háborúnak még messze nincs vége, csak egy csatát vesztettem." Ám hiába győzködte magát, érvelt saját vágyai ellen, azok nyughatatlan szörnyetegekként tovább tomboltak benne. „Nem mehetek! Azt Mizuna sose bocsátaná meg!" Szíve szerint önző kisgyerek módjára elragadta volna Zaótól a lányt, mint egy játékot. Borzasztóan kevésen múlott, hogy nem így tett. Mogorván vette tudomásul, hogy az oldala helyett immár a mellkasa közepét kínozza egy sokkal nagyobb, erőteljesebb és maradandóbb fájdalom, amire - őszinte bánatára - még nem létezett orvosság. „Pedig pár bogyó most nagyon jól jönne!"