Mizuna döbbenten állt. Egyetlen porcikáját sem merte megmozdítani, s ez csak fokozódott, amikor Zao ajkai az övéit súrolták. Még soha életében nem csókolta meg senki, gyomra izgatottan rángatózott, szíve vadul kalapált, mégis úgy érezte, nem jut elég vér az agyába. Érezte Zao illatát, kezei puhaságát, forró leheletét, s mégis alig bírta elhinni, hogy valóban ő állt előtte.

            Az ajtón túlról koppanások hallatszódtak - mint amikor egy halom DVD-t löknek le valahonnan. Mizuna ijedten rezzent össze, s ösztönösen hátrább lépett egyet, mintha valami illetlenségen rajta kapták volna. A férfi kezei már nem voltak az arcán, ő pedig szorongva lesütötte szemeit, s inkább a padlót fixírozta. Valamit mondani akart, de még azt sem tudta, hogy mentegetőzni, bocsánatot kérni, vagy elrohanni szeretne a leginkább.

            - Zao... én... én... - tényleg fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna, vagy mit kellene mondania, megszólaljon-e egyáltalán?

            - Hé, hé! - suttogta lágyan, s ismét közelebb húzódott a kissé reszkető lányhoz. - Én nem vagyok Shinikai, nem harapom le a fejed, ne félj! - Homlokát finoman Mizunáéhoz érintette, s mélyen a szemébe nézett. - Mondd, mi ez az érzés? - kérdezte halkan, miközben szüntelenül figyelte hogyan pirul el még inkább a másik.

            - Mi-milyen érzés? - Alig bírt megszólalni, s örült, hogy két szóból össze tudott rakni egy értelmes mondatot. Remélte, hogy ennél nagyobb teljesítményre nem lesz szüksége.

            - A mellkasom nehéz, és... mintha valami szorongatná belülről. - Nyelvével gyorsan benedvesítette ajkait, majd folytatta. - A szívem úgy ver, mintha több kilométert futottam volna. Boldog vagyok, de... mintha fájna valamim.

            Mizuna majdnem elájult. De csak majdnem. Ehelyett viszont a piros szín látványosan kiszökött arcából, s helyét a falfehér vette át. A szemei úgy csillogtak, mint a magas lázban szenvedőknek.

            - Valami rosszat mondtam? - kérdezte Zao, ártatlanul oldalra billentve egy kicsit a fejét. - Hahó, Mizuna, minden rendben? - finoman megrázta a lányt a vállainál fogva, ám továbbra sem volt reakció. - Ennyire szörnyű dolgot azért nem mondhattam! - Óvatosan feltérképezte tekintetével Mizuna minden egyes arcvonását. - Vagy mégis?

            A lány egyáltalán nem reagált semmire sem, mint akinél leoltották a villanyt: se kép, se hang. Csak állt, megkövülten, csodálkozó arckifejezéssel, halálsápadtan. Zao végül halványan elmosolyodott, megfogta az egyik ernyedten csüngő kicsi kezet, a szájához emelte, és érzéki csókot lehelt a kézfejére. Lassan visszaengedte a tétlen végtagot, majd Mizuna mellé lépett, ölbe vette az alélt lányt és az ágyhoz sétált vele. Ott óvatosan lefektette, mire Mizuna pislogott párat, s megilletődve nézett fel a férfi arcába.

            - Nyugi! - suttogta, miközben derékig betakarta őt. - Bízz bennem, jó?

            Mizuna bizonytalanul biccentett, majd végigkövette tekintetével Zao útját, aki megkerülte a fekhelyet, menet közben kigombolta és levette magáról vörös ingét a fekete nyakkendővel együtt, s az ablak előtt álló íróasztal melletti szék háttámlájára rakta őket. A lány szemei egyre jobban elkerekedtek, s az csak a jéghegy csúcsa volt, hogy az utcalámpák beszűrődő fényében, minden kis izom tökéletesen kirajzolódott. A lehengerlő látvány szinte az ágyba passzírozta őt, erre pedig még rátett egy lapáttal az, amikor Zao fölmászott az ágyra, majd közvetlenül mellé feküdt a hasára fordulva. Fejét lustán oldalra fordítva, csillogó szemekkel nézett Mizunára.

            - Aludj egy kicsit - mondta halkan Zao, ujjai közt simogatva pár kósza, hosszú, fekete tincset. - Biztos nagyon fáradt vagy már.

            A lány már éppen tiltakozott volna, hogy márpedig ő még egyáltalán nem álmos, csakhogy egy ásítás megakadályozta ebben. A férfi mosolya szélesebb lett ennek láttán, óvó pillantását egy másodpercre sem vette volna le Mizunáról. Nézte, ahogy egyre laposabbakat pislogott, ahogy arcszíne újból egészséges rózsaszínes árnyalatot öltött, ahogy ajkai résnyire elváltak egymástól. Már majdnem elaludt, amikor váratlanul fölemelte kicsi kezét, s Zao felé nyújtotta. A férfi - aki eddig alkarjaira hajtott fejjel feküdt -, egyik karját kiszabadította feje alól, megfogta Mizuna kezét, s olyan közel húzta az arcához, amennyire csak lehetett. A lány az oldalára fordult, és egészen addig merült el a szürkéskék tekintet kavargó örvényében, amíg el nem nyomta az álom.

*

            Yuki még sose aludt ilyen rosszul, pedig volt már pár pocsék éjszkája, de ha lehetett, ez mindegyiken túltett. Agya folyton járt, egyszerűen nem akartak fejében elülni a gondolatok, és ez egy idő után kezdte dühíteni - akkor meg azért nem jött álom a szemére. Csak feküdt, az ő magasságához kényelmetlenül rövid heverőn, egyre-másra azon gondolkodva, hogy mi a fene folyhat az ő hálószobájában!? Egy árva hang nem sok, annyit sem hallott kiszűrődni, s nem tudta, hogy ennek örülnie kéne, vagy kezdhet még ennél is jobban idegeskedni? „Lehet, hogy tényleg csak alszanak?" Eszébe jutott Zao önelégült arckifejezése. „Á, biztos nem! Bakker, hogy lehettem ekkora idióta!? Így a kezére játszani!?"

            Orra alatt morgolódva felült, tekintete pedig önkéntelenül is az ajtóra siklott. Bármit is kapott ezzel az estével Mizunától Zao, úgy érezte, neki egy töredéke is bőven elég lenne, csak a magáénak tudhassa azt a kis darabkát. Kellemetlen ürességet érzett maga körül, annak ellenére pedig, hogy tudta az okát mégsem tehetett ellene semmit sem. „A fenébe!"

***

            Egy rövid, divatosra nyírt fekete paróka, és egy másik, hosszú, hullámos műhaj költemény hevert az egész falat kisajátító ablak előtt álló kisasztalkán. A két szék, amik közrefogták mindenféle ruháktól roskadoztak, alattuk egy-egy pár kényelmes sportcipő. Tőlük nem messze kényelmes heverő nyújtózkodott egy síkképernyős plazmatévé előtt. Balra fakeretes átjáró nyílt a modern eszközökkel felszerelt konyhára. Jobbra a félig nyitott ajtó mögött a hálószoba bújt meg, valamint mellette egy csukott ajtó mögött a fürdőbe lehetett jutni.

            A nappali azoknak a korareggeli napsugaraknak a cirógatását élvezte, amiknek sikerült áttörniük az egybefüggő, álmos-szürke felhőtakarón. Egyelőre néptelenül állt a lakás minden helyisége. A csend békésen telepedett meg mindenen, ám uralmának hamarosan vége szakadt.

            A TV-től pár méterre lévő bejárati ajtó kinyílt, s két fáradt alak lépett be rajta. Egy egyik egy fiatal nő volt, először úgy tűnt, vállait súroló fekete hajat mondhatott magáénak, ám hamar kiderült, hogy ez nem így van. Hisami fáradtan húzta le fejéről a parókát, majd az ablak előtti asztalhoz sétált, és a másik kettő mellé dobta. Mögötte Maou megszabadult sötétbarna raszta koronájától, és napszemüvegétől, amik végül Hisami parókájának sorsára jutottak.

           - Nem hiszem, el hogy még mindig nincs meg! - lökte az egyik székre dühösen sötétzöld dzsekijét. - Már három napja keressük, de még mindig semmi!

           - Nyugalom, előbb vagy utóbb meglesz - próbálta csitítani a férfit Hisami, jelentősebb eredmények nélkül. - Csak idő kérdése...

           - Amiből pont nem bővelkedünk! - vágott a szavába ingerülten, cseppet sem kedves hangon, majd észre vette magát és lassan kifújta a levegőt. - Sajnálom. Csak szeretnék már elhúzni innen. Az egyhelyben rostokolás a legrosszabb.

           Három napja értek fel Tokióba, ahol kivettek egy lakást, közel ahhoz a hotelhoz, amiben Shinikai lakosztálya is volt. A férfi szobájában naponta megfordultak különböző ürügyek címén, mindig már álruhában, ám nem sikerült a kulcs nyomára bukkanniuk. Pénz végett egyelőre nem kellett aggódniuk: Maou Vérebként mindig kapott valamennyi „költőpénzt", ha egyes megbízások úgy kívánták, és ő azt a keveset is rendszeresen félrerakta. Még a Vérebek között is példátlanul nagy önállóságra tett szert, köszönhetően annak, hogy minden egyes alkalmat kihasznált, amikor elhagyhatta a Telepet.

           - Meg fogjuk találni - lépett mellé Hisami, és vállától elindulva végigsimított jobb karján. Minden egyes nappal, amit Shinikaitól távol töltött, látványosan jobban lett. Továbbra is nagyon vékony volt, ám arcszíne már egészséges színt kapott, valamint a kedve is sokat javult. Ezért pedig végtelenül hálás volt Maou-nak. - Mit kérsz reggelire? - kérdezte váratlan vidámsággal, majd a konyhához táncolt.

           Maou egy darabig meglepetten nézett utána, végül halványan elmosolyodott, s könnyedén vállat rántott.

           - Azt, amit mindig: rántottát pirítóssal.

           - Már neki is látok! - énekelte a hűtő elé perdülve, s nekilátott a tojások előhalászásának.

           A férfi pár másodpercig - tőle teljesen szokatlanul - ábrándos arccal figyelte, majd megrázta magát, és elkezdte a székekről a heverő háttámlájára dobálni a sebtében összevásárolt ruhákat és parókákat. Amint ezzel kész volt, a tálalószekrényhez lépett, elővett belőle két kisebb méretű tányért, majd a fiókból előkeresett kést, villát és megterített.

           „Milyen különös! Ha normális életem lett volna, akkor ez várna rám minden reggel... és olyan természetes lenne, akár a lélegzés." Lopva a konyhában serénykedő nőre pillantott. „Ki tudja, talán már családom is lenne." Saját magát tartotta a legátkozottabb Kutyának, mivel a többiekkel ellentétben ő pontosan tudta, hogy mit vettek el tőle. Ennek a hiánya pedig lassan betetőzni látszott, már érezte, hogy a határait feszegeti.

           - Hahó, Maou! Hallottad, amit mondtam? - szólt ki hangosabban Hisami, majd megindult a rántottás serpenyővel az asztal felé.

           - Nem, bocs, de nem figyeltem - mondta némileg zavartan, majd gyorsan egy deszkát rakott az asztalra, amire a nő a serpenyőt tehette.

           - Azt, hogyha nem elég sós, akkor szórj rá még. - Fürkésző tekintetét végigjáratta a férfi arcán. - Nem szoktál te ilyen félkómás állapotban lenni. Valami baj van?

           Nem válaszolt, mert még ő sem tudta igazán, hogy mi lelte. A reggelit nyomasztó, kissé kínos csöndben fogyasztották el, Maou a gondolataiba mélyedt, Hisami pedig hagyta, hadd lélek-búvárkodjon. Az evés végeztével a nő leszedte az asztalt, majd mosogatni kezdett. „Nem értem, ennyire leverte volna az újabb sikertelen keresgélés?" Elzárta a csapot, egy konyharuhában megtörölte kezeit, s már éppen azon volt, hogy hátra fordulva faggatni kezdi a férfit, amikor váratlanul valami, alig érezhetően a hátához simult.

          - Álmos vagyok - mondta halkan, Hisami fülébe lehelve a szavakat.

          - Ott a szoba, meg az ágy, mire vársz? - Ügyetlenül megpróbálta a helyére akasztani a konyharuhát, ám az folyton le akart esni.

          - Te nem jössz, Hisa?

          A nő egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, kezéből majdnem kicsúszott a ruhaanyag, csakhogy Maou elvette tőle, s minden gond nélkül a helyére rakta. Eddig csupán egyszer becézte, akkor is azért, hogy elhallgattassa... most viszont... Tisztán ki lehetett venni a hangjából az eddig ridegen mellőzött kérlelést. „Istenem... ez a férfi sokkal magányosabb, mint az először hittem."

          Lassan megfordult, hogy fel tudjon nézni Maou meghatározhatatlan érzelmeket árasztó tekintetébe. Sose látta még ennyire védtelennek, egyenesen kiszolgáltatottnak őt, és tisztában volt vele, hogyha valamikor, hát akkor most egy életre akkora sebet ejthetne a lelkén, amit több ezer év sem gyógyítana be. Ám neki esze ágában sem volt ezt tenni.

          - Szeretnéd, hogy menjek? - kérdezte kissé rekedt hangon, miközben Maou megtámasztotta magát a mosogató szélénél a kezeivel, a nő oldala mellett.

          - Mindennél jobban - suttogta elhaló hangon a férfi, azzal közelebb hajolt sarokba szorított „áldozatához" - aki erre ösztönösen lehunyta szemeit -, hogy végül a létező leggyengédebb, legszeretetéhesebb csókkal ajándékozza meg a résnyire elvált ajkakat.