Evelyn elmélázva nézett rá, de gyorsan vissza is kérdezett:
- Akkor most én is vámpír lettem?
- Igen. Nem volt más módja annak, hogy életben tartsam. A fájdalmak az átváltozás velejárói. Az apja nem fog Önre ismeni, és senki más sem. A pecsétgyűrűjét megtalálják majd egy női holttesten. Velem tart az örökkévalóságig, Lady Evelyn? - Emelte fel ajkáig a fehér, vékony női kezet.
- Ha valóban azt szeretné, Önnel tartok, Lord Raven - felelte a lány szertartásosan, de fülig pirulva.
- Minden vágyam ez volt - és most is az. Akkor a holnaputáni bálon Marcosék mellett mi szintén bejelentjük az eljegyzésünket.
- Nem akarom a Valois nevet használni... meg ne tudja az apám, hogy mégis életben maradtam! Egyáltalán... a vérengzés után életben hagyott valakit az a szörnyeteg?
- Mindenki halott volt, amikor Louissal odaértem.
- Értem. Akkor most én is vérszomjat fogok érezni?
- Még nem érez leküzdhetetlen szomjúságot?
- Nem.
- Az én vérem különleges. Ebből ivott, ezt ne feledje! Az átalakulásban lévők szinte mindegyike tombolni szokott... de ön nem tette. Lehet, hogy ugyanúgy csak évszázadonként egyszer szükséges a vér, mint nekem... Még egy kérdés: A menyasszonyomat milyen néven szabad bemutatni? Louis családneve jó lesz? Majd unokahúgaként szerepelhet a társaságban. Lady Arrincourt?!
- Nekem jó, csak ne kelljen az apám nevét viselnem.
- Akkor beszélek Louis-val - állt fel Leonard, de egy könnyed csókot lehelt a lány sápadt homlokára.
- Kérem, maradjon! Nem akarok egyedül lenni - suttogta szégyellősen Evelyn.
- Rendben - ült vissza mellé a férfi, és finoman átölelve húzta az ölébe még mindig elég gyenge "gyermekét".
A lány a fekete fürtökbe rejtette piruló arcát. Ujjait és tenyerét megtámasztotta Leonard vállán, aki egyik kezével végigsimított Evelyn arcán, majd óvatosan megemelte az állát, és közvetlen közelről suttogta:
- Ha tudnád, mennyire hiányoztál!
- Nekem is. Ma pedig minden álmom teljesülni látszik. Nem akarok belőle felébredni.
- Nem fogsz, darling! Soha többé nem engedlek el. - érintette ajkát a lányéhoz puhán. A leheletfinom csókba mindketten beleremegtek.

Eközben Ariana a könyvtárban múlatta az időt. Édesatyja lepihent, kuzinja és Marcos a bál szervezési teendőivel foglalkoztak.
A fiatal lány érdeklődve nézegette a polcokon felhalmozott sok kötetet, majd egyet kiemelt, és a kandalló elé ülve elmerült olvasmányába. Nem is hallotta, hogy nyílt az ajtó, és elegáns mozdulatokkal Louis lépett be rajta. A félvér érezte már odakintről, hogy a könyvtárszobában nem lesz egyedül, de nem akarta megzavarni a szemmel láthatóan nagyon elmélyülten olvasó teremtést.
A férfi zaj nélkül telepedett le egy másik karosszékbe, és kinyitotta a kezében lévő könyvet.
Ariana egy idő után úgy érezte, nincs egyedül. Megérzése helyénvalónak bizonyult, mert felpillantva meglátta az ifjú Arrincourt-ot néhány lépésnyire tőle, egy karosszékben olvasni.
- Ön itt, Sir Arrincourt?! Észre sem vettem, mikor jött be.
- Nem akartam megzavarni, hölgyem. Igen belemélyedt az olvasmányába - válaszolt, sármos mosolyt küldve Ariana felé.
A helyiség kezdett homályba borulni. A tűz fénye meleg aranyszínnel festette meg az amúgy is vonzó küllemű damphirt. Jadezöld szemei kíváncsian csillantak.
- Megkérdezhetem, milyen olvasmány kötötte le ennyire a becses figyelmét?
- Óh... valószínűleg kinevetne érte, ahogy atyám és unokafivérem tenné.
- Nem szokásom tréfálkozni ilyesmikkel, kisasszony.
- Nos, rendben. Összehasonlító elemzést olvasok a száz évvel ezelőtti és a mai kastélyépítészet témájában.
- Hmm... - hümmögte elismerően, majd megkérdezte:
- Miért gondolta azt, hogy kinevetem érte?
- Atyám szerint a nő csak maradjon a fakanál és a varrótű mellett. Szerencsére a bentlakásos iskolában, ahol eddig éltem, a nevelők egy része nem úgy gondolta, és kaptunk némi okítást a tudományok és művészetek terén is.
- Osztom a véleményüket. A hölgyeknek sem árt, ha szélesebb a látókörük. Jártam már olyan társaságban, ahol az előkelő hölgyek és kisasszonyok másról nem tudtak szót váltani, csak az időjárásról, ruhákról és frizurákról.
- Az csak üres locsogás. Gondolom, mennyire "jól" érezte ott magát...
- Bevallom magának, egy órát sem tudtam kibírni. Elmenekültem - mosolygott kissé zavartan a barna hajú férfi.
Ariana csengő kacaját visszaverték az ódon falak.

- Tetszik az őszintesége, gróf úr! Lillen kuzinomnál is azért szeretek időzni, mert többnyire értelmes dolgokkal töltjük az időnket, és nincsen képmutatás... Atyám kastélya környékén van ugyan korombeli társaság, de amióta kiderült, hogy szókimondó vagyok, és más az érdeklődésem - nos, a kisasszonyok megbotránkozva kerülnek, a fiatalurak meg rémülten...
- Nem sok férfi viseli el azokat a nőket, akik intelligensen gondolkodnak. És még kevesebb nő.
- Számomra megtisztelő, ha annak tart, uram! Én is kérdezhetek öntől?
- Bármit, Miss Arrash!
- Szólítson csak Arianának, gróf úr! Nos, ön milyen könyvet olvasott az imént?
- Megtisztel, Ariana kisasszony! Az én keresztnevem Louis... A könyv - nos - egy régi legenda a kastély alatt húzódó járatrendszerről. Egy ősi, hatalmas erő különös entitásokat tart ott elzáva. A legenda szerint óriási veszedelem fenyegetne minden élőt, ha azok a lények kiszabadulnának...
- Értem. Lehet, hogy van alapja? Amikor megérkeztem ide nagybátyámmal, kissé különösen éreztem magamat. Mintha valami sötét energia borzolt volna végig.

Louis nem válaszolt, csak vállat vont. Nem adhatta ki a hely titkát olyannak, aki nem közéjük tartozik. Ezért inkább másra terelte a szót:
- Várja már a bált, Ariana kisasszony?
- Igen. Legalább utána tudnék beszélgetni Lillennel. Most túl elfoglalt az eljegyzése miatt.
- Nem úgy értettem, hanem hogy a mulatságot várja-e?
- Nem tudom, még nem igazán báloztam. De mivel az első bálra gardedámmal szokás menni, valószínűleg kihagyom. Nincs mellettem egyik szülőm sem, aki kísérjen. Édesanyám már nem él, apámat meg valami fontos birtokvita foglalja le.
- Ez esetben megtisztelne vele, ha elfogadna kísérőjének, Lady Ariana!