A fejem még zsong, s a szempilláim ólomsúlyúak, de megpróbálom kinyitni őket. Lassan ugyan, de sikerül. Végigpörgetem az elalvásom előtti perceket miközben felülök az ágyon. Érdekes…
A szám teljesen kiszáradt, úgyhogy lassan feltápászkodom, hogy a konyhába menjek. Az órára pillantva konstatálom, hogy már hajnali öt óra van. Ásítok egyet, s a tegnap estémhez viszonyítva stabil léptekkel indulok meg egy jó forró teáért.
Még sötét van és nekem nincs kedvem felgyújtani a villanyt, így előbb hozzászoktatom szemem a fénytelen helyzethez, aztán kezdtek csak el ügyködni. Már épp felteszem a kannát, mikor egy serpenyő süvít el a fejem mellett. Villámsebességgel fordulok meg, s Lizt látom magam előtt. Mi a fene? Azt hittem már egész jól megvagyunk.
- Nyugi kislány! Beszéljük meg! Nem kell egyből leütni, így is rossz passzban vagyok.
- An?
- Ki más?
- Jaj, kérlek, bocsáss meg. Azt hittem egy betörő vagy! – Hű, hát ez érdekes bocsánatkérés volt… de legalább magyarázza a leütésemre indított kísérletét. – Neked nem pihenned kellene? Tom azt mondta, hogy beteg vagy. És mit ügyködsz itt a sötétben?
Persze, hogy nem várja meg a válaszomat, s máris fényárban úszik a konyha. Hunyorogva szorítom egyik kezem homlokomra, s közlöm vele, hogy elég rosszul érint a hirtelen jött változás. Megállapodunk egy enyhébb világításban, s én megízesítem az időközben elkészült teát. Megkínálom őt is, s egy-egy bögre kíséretében lehuppanunk egymással szembe az asztalhoz. Agytekervényeim mozogni kezdenek, s felhúzott szemöldökkel kérdezem meg:
- Mit is keresel te itt hajnali ötkor? Mert nem hiszem, hogy az emeleten meghallottad, ahogy itt pakolászok. Nem aludnod kellene ilyenkor? – Lehajtja a fejét, s mintha egy kicsit el is pirulna.
- Tudod, meséltem arról a srácról, akivel msn-en beszélgetek. Hát, szóval, szeretne találkozni velem, így most nem tudok aludni. – Kezét morzsolja, míg lassan felemeli a fejét, s félénken rám néz.
- Na és te mit mondtál neki? Mikor találkoztok?
- Azt írtam neki, hogy még gondolkozom rajta. De nem hiszem, hogy tudnék találkozni vele. – Elszomorodva hajtja le fejét újra, s sóhajt egyet. – Kétlem, hogy Tom engedné. És ha még meg is történne a csoda, mégis hol találkoznék vele? Egy erdő közepén vagyok, elzárva a civilizációtól! És lehet, hogy teljesen kiábrándulna belőlem és… - Ebből elegem van. Nem tűröm az ilyen fajta nyávogást, főleg nem a tanítványomtól.
- Na először is: ha ennyire látni akarod, ne keseredj el. Lehet, hogy a bácsikád egy tuskó, de kezelhető. Vagy ha mégsem, akkor is ki lehet játszani. Másodszor: mi bajod az erdővel? A helyszín nem is lehetne romantikusabb… már ha nem egy szatír a csávó. És végezetül: olyan nincs, hogy kiábránduljon belőled. Éles eszű, talpraesett és nagyon csinos lány vagy. Ha ennek ellenére mégsem jössz be neki, jobb, ha még most kiderül és nem álmodozol róla éveken keresztül, mert valószínűleg meleg. – Belekortyolok teámba, miközben reakcióit figyelem. Kiguvadt szemekkel bámul engem, majd hirtelen felpattan, s az asztalon áthajolva ölel meg. Persze azzal nem számol, hogy nem csak a szuszt szoríthatja ki belőlem így, hanem az elfogyasztásra váró folyadékot is. Egy kicsit hátrébb tolom, míg ő a köszönöm szót koptatja folyamatosan. Nyelek egy nagyot, s megkönnyebbülve nyugtázom, hogy nem borítottam be senkit és semmit.
- Nincs mit, de most sipirc fel aludni!
Szépen elhúzza a csíkot a kis rózsaszín ködfellegével együtt, én pedig sötétséget varázsolok a konyhára újra. Megint eltelik egy kis idő mire megszokom a fény nélküliséget, s mielőtt még visszacsosszannék aludni, bekukkantok a hűtőbe. Csak szétnézek egy kicsit, hiszen nem is vacsoráztam rendesen. Fény árad ki, s rövid hunyorgás után már érdeklődve nézelődöm, amíg egy árnyat nem pillantok meg kevésbé megvilágított oldalamon. Mivel magas és nagyon nem Liz alakú, egy sikítás kíséretében csapom be a hűtő ajtaját.
A hirtelen sötétségben aztán jól meg is dicsérem magam, mivel megint nem látok semmit, és még a serpenyő sincs kéznél. Újabb sikítási próbálkozásomat egy számra tapadó kéz akadályozza meg, s míg én a menekülési terveimet szövögetem, egy furcsán ismerős hang szólít meg.
- Ne ordítozz, mert felvered a kicsiket! – Már a főnök is? Mi van ma, telihold, hogy senki sem alszik? – Egyébként ennyire ijesztő vagyok? - Lecsúszik számról a keze, s közelebb lépve hozzám, mellettem elnyúlva nyitja ki az előbb becsapott ajtót.
- Hát, ennél a belépőnél már csak az lett volna rosszabb, ha Lui tekereg a nyakad körül. – A kiszűrődő fényben veszem csak észre, hogy egy pizsama alsón kívül nincs rajta semmi. Ajvé, jobb, ha én most visszavonulok. Elfordulok, de utánam nyúlva állít meg.
- Mit szeretnél enni?
- Tessék? – Értetlenkedve nézek rá, amit meg is bánok, mert szemem már megint lejjebb siklik. Nem igaz, hogy nem lehet normálisan felöltözni.
- Az előbb itt álltál és nézelődtél, úgyhogy gondolom éhes vagy. Mit szeretnél? – Meghökkenve nézek rá. Most komolyan: kaját akar nekem csinálni?
- Biztos, hogy te vagy az? És amúgy is, mióta tegeződünk? Jobban mondva, hogy hogy tegeződünk? Mi ez a hirtelen jött kedvesség? Ha így akarod meghálálni, hogy megszabadítottalak délután a szöszkétől, akkor nincs rá szükség. Amúgy is, tudok magamnak kaját csinálni.
Mellkasára téve kezem, eltolom őt a hűtőtől. Nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá, és ne bizonyosodjak meg róla, hogy ébren vagyok. Bár miért is álmodnék a félmeztelen főnökömmel? Elhessegetem bosszantóan okoskodó énemet, majd tojást és sonkát veszek elő. Nincs túl sok erőm, de az ételért képes vagyok nagy áldozatokat hozni. Megfordulok, de munkáltatóm jól kidolgozott felsőteste elállja az utamat. Most mi van?
- Nem hálálkodni akarok, de ha kidőlsz, nekem kell majd vigyáznom a kölykökre. És ma még rendben is lenne, vasárnap lévén, de holnaptól dolgoznom kell. Úgyhogy jobb, ha összeszeded magad. – Szemembe nézve komolyan beszél hozzám, s érvelése nagyon is logikusnak tűnik. Bár sokáig tart felfognom, mert mint említettem, kicsikét eltereli figyelmemet alulöltözöttsége. Egészen pontosan akkor tudatosodnak bennem szavai, mikor kiveszi kezemből az alapanyagokat, felgyújt egy kisebb lámpát és elfordul. – Tükörtojás és sonka?
- Igen. – Beletörődve ülök le az egyik székre, s fáradtan figyelem. – Biztos, hogy menni fog? – Eléggé ügyetlenül ténykedik, de nem is vártam tőle mást.
- Persze, bár ha elmondanád, hogy mi az első lépés, gyorsabban menne.
Gondolhattam volna. Nagyot sóhajtok, majd elkezdem magyarázni neki, hogy mit tegyen. Miután megtalálja a serpenyőt, egész könnyen követi utasításaimat. Mikor elkészül, zokszó nélkül kezdek az elém rakott étel elfogyasztásához. Minek panaszkodni, ha úgyis rám kenné az egészet? Az a kis égett rész meg igazán nem árt. Egy tojásig jutok, mikor furcsa módon jóllakottság érzése tölt el. Hmm, még mindig nem vagyok jó passzban.
- Köszönöm a reggelit, de nem bírok többet enni. – Furcsán néz rám, s a helyében én is így tennék. Felállok, s töltök magamnak egy kis teát, majd őt is megkínálom.
- Finom a tea, de ne idd meg az egészet, mindjárt adok még egy lázcsillapítót. – A kis Sherlock rájött, hogy valószínűleg rosszul lehetek, ha csak ennyit fogyasztok. Az egyik fiókból előveszi a gyógyszert és a kezembe nyomja.
- Köszi anyu! Ígérem, legközelebb nem leszek ilyen felelőtlen. – Nem hagyhattam ki, hogy ne szóljak be neki.
- Ajánlom is, különben szobafogság! – Meglepődve tapasztalom, hogy talán most először, de vette a lapot. Egyszerre kezdünk el nevetni, s egész kellemesen érezném magam, ha nem a kirúgatásamon járna a fejem.
Elköszönve tőle szobámba megyek, s visszafekszem az ágyamba. Nyugtalanít, hogy hirtelen jóban lettünk, mert ez nagyon nem illik a tervembe. Próbálok gondolkozni, de nagyon tompán fog az agyam, így megnyugtatom magam, hogy az egész csak a lázam miatt van, s a jópofizás csupán felépülésemig tart. De azért örülnék, ha legalább néha tudnám, hogy mi jár a kis búsképű lovag fejében…