Már egy órája elindultunk vissza a villába, de a kocsiban konok csend honol. Tegnap beszéltem Sebastiannal, s kiderült, hogy megtalálta a megfelelő pótdadát. Ezt közöltem is a többiekkel. Nem azért fogadtam fel az előző lányt, hogy Max szórakozását biztosítsam, hanem hogy Will és Liz megfelelő felügyelet alatt legyenek. Felőlem hetyeghet bárkivel a srác, a testvérei felvigyázóján kívül.
Fáradtan csukom be a szemem és homlokomat az ablaknak támasztom. A sofőr úgyis tudja az utat, a többiek a hátsó ülésen pedig úgysem szólnak hozzám. Tudom, hogy haragszanak, de nem tehettem mást. Amúgy is, ha a nagyanyjuk megtudja, nekik annyi. Sosem engedné, hogy Max, a vállalat leendő örököse és vezetője, valami nevenincs lánykával kezdjen. Hiába csak a mostohaanyám, az én kapcsolataimat is 100 százalékosan leellenőrzi. Szerintem már azt is eldöntötte, hogy melyik családba fogok beházasodni. Előre félek, hogy miket fog a fejemhez vágni, ha közlöm vele, hogy nem nősülök. De minek? Apám is megtette, s mi lett belőle… egy szerető és én. Gratulálok, fater! Mondjuk azzal a sárkánnyal az oldalamon valószínűleg én sem tettem volna másképp.
Az egyetlen jó dolog a városból való kiköltözésben az, hogy jó távolra kerülök Ceciltől. Az az idegesítő liba egyszerűen nem képes felfogni, hogy egy csöppet sem érdekel. Néha úgy leteper, hogy komolyan veszélyben érzem magam. Ha fordított lenne a helyzet, s én lennék a nő, már biztos megerőszakolt volna… bár így is rajta van az ügyön.

Elmúlt kettő, s a kocsi az erdei útra kanyarodik. Végre! Be kell pótolnom egy csomó melót, ami az elmúlt héten felhalmozódott. És az sem egy utolsó érzés, hogy kiszabadulhatok ebből a nyomasztó légtérből. Megállunk, s a többiek már bent is vannak. Váltok még pár szót a sofőrrel, s elmondom, hogy milyen kérésem van még: vigye ki a volt dadust a vonathoz, s utána mehet is vissza a vállalathoz.
Bemegyek én is, s Sebastian és volt alkalmazottam között felfedezek egy fiatal lányt. Váltok pár szót Ms. Stone-nal, s inasom felé fordulok. Látja rajtam, hogy egy kicsit haragszom rá, amiért megint valami kis csitrit hozott ide, de hamar kimagyarázza magát. Kezet fogok Ms. Anna Jordan-nel, ám még mielőtt még bármit is megbeszélnénk, közlöm Sebastiannal maradásomat, új alkalmazottam pedig elsiet beszélni elődjével. Sebaj, ha visszajön, szólok neki. Öreg inasunk elindul szobámat előkészíteni, míg én a visszatérő lány felé fordulok. Bemutatom őt a gyerekeknek és közlöm, hogy mostantól én is itt fogok lakni. A gyerekek eléggé meglepődtek, pont ahogy gondoltam. Amit viszont furcsállok, az az új lány kissé szenvedő arckifejezése. Mintha csak arra gondolna, miért sújtja őt az ég…
Kérésemre elvonulunk egyeztetni pár dolgot dolgozómba. Hellyel kínálom az íróasztal előtt, míg én a másik oldalon ülök le.
- Sebastian tájékoztatott róla, hogy egyetemista. Megtudhatnám milyen szakos? – Ez ugyan nem teljesen igaz, hiszen kikötöttem, hogy ha már csak valami fiatalt talál a melóra, legalább egyetemista legyen. Nem akarok egy Liz-zel egyidős kis tinit a nyakamba.
- Pszichológiát hallgatok. – Érdekes. Nem nagyon értem, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy ilyesmit tanuljon… de nem az én dolgom.
- És miért is szeretne a nyári szünetében gyerekekre vigyázni? – Elgondolkozik a kérdésen, én pedig végigmérem. Hosszú barna haj és barna szemek, farmer és egy fekete, bő póló. Biztos valami rocker… bár az átlagos szó is nagyon illik rá.
- Őszinte leszek: a pénz miatt. – Hogy utána elidd valamelyik kocsmában a haverjaiddal? Na mindegy, ez még mindig nem az én dolgom.
- Rendben, megértem. És örülök, hogy nem gyakorlatozni akar a keresztgyerekeimen. A feladataira rátérve: nem várok el túl sok mindent. Csupán annyit, hogy vigyázzon rájuk és kösse le őket, amíg én dolgozom. A személyes stílusa és érdeklődése nem érdekel, amíg nem hat ki a kisebbekre. – Nem akarom, hogy Liz és Will egyszerre üvöltessenek rockot a szobájukban, mert amellett, hogy nem tudnék dolgozni, száz, hogy az anyjuk is kinyírna.
- Végeztünk? – Biccentek egyet, s ő még visszaszól az ajtóból.
- Örülök, hogy így vélekedik a stílusommal kapcsolatban, mert ebben a kérdésben ezek szerint egyetértünk: engem sem érdekel a stílusa, amíg nem hat ki a kisebbekre. – Gyorsan elhagyja a szobát, én meg már azt veszem észre, hogy az ajtó előtt állok, s nyúlok a kilincsért. Nem, ez így nem lesz jó. Nem rúghatom ki, miután az öreg közölte, hogy milyen nehéz volt a nyár közepén új dadát keresni. A francba!

Bosszankodva temetkezem munkámba, s még a vacsorát is kihagyom. Nincs kedvem most azzal a nővel találkozni. A végén még kidobnám. Inkább lenézek a könyvtárba, mert az a hely mindig megnyugtat. Elkezdek olvasgatni, s szép lassan jobb kedvre derülök. Kinézek az ablakon, s a rózsás erkélyt csodálom. Még édesanyám tervezte meg a háznak ezt a részét. Gyönyörű. A harmóniát azonban egy alak töri meg: már megint az a nőszemély. Mégis mi a fenét keres ott? Elegem van belőle. Jobb, ha még most tisztázok vele egy-két dolgot. Könyvemet leteszem az asztalra, s dühös lépésekkel termek az erkélyen.

- Megtudhatnám, hogy mit keres itt? – Talán egy kicsit túl dühös a hangom, mert megrezzenve fordul felém.
- Elnézést, nem tudtam, hogy nem jöhetek ide. – Nem látom tisztán az arcát, így csak hangja alapján gondolom, hogy most nem gúnyolódik.
- Nem erről van szó. Önnek a gyerekeket kellene lefektetnie. – Összegörnyedve kezd el nevetni, s nem tudom miért, de egy kicsit nyugodtabb leszek. – Megtudhatnám, hogy mi olyan vicces? – Közelebb lépek, s kérdőn húzom fel szemöldökömet. Nem kell tudnia, hogy haragom és dühöm már elpárolgott.
- Először is: este 7 óra van. Rég elmúlt az az idő, hogy akár egy hatéves lurkó is hajlandó lenne ilyenkor lefeküdni. Másodszor: a gyerekek nem hinném, hogy a segítségemre szorulnak e téren. Főleg nem Elisabeth és Max. Harmadszor pedig közel egyidősek vagyunk és véresen komolyan magázódunk. Igazán nem várhatja tőlem, hogy ezek után visszafogjam magam. – Tényleg egy marha vagyok. Teljesen igaza van. És lehet, hogy rosszul ítéltem meg… úgyhogy jobb, ha még egyszer megnézem magamnak. Lejjebb siklik a tekintetem, s egy fehér rózsát látok kezében. Haragom már megint fellobban, s szinte tudattalanul szólok rá.
- Megkérhetném, hogy ne rongálja a rózsákat?
Düh csillan az ő szemeiben is, majd mintha csalódottság ülne ki arcára. Elrohan, s jó hangosan becsapja maga mögött az erkély ajtaját. Kicsivel később újabb csapódást hallok, s körülbelül ekkor térek magamhoz. Basszus, ezt nem kellett volna. Lehajtom a fejem, s észreveszem a kis rózsabimbót. Felveszem, s sóhajtva ballagok vissza a könyvemhez. Próbálom továbbolvasni, de nem megy. A virágok anyára emlékeztetnek, ezért nem szeretem, ha bárki is babrálja őket. Ő nem tudhatta, és igazán nem tett nagy kárt bennük… Á, mindegy! Inkább aludni megyek. Felkapom kedvenc olvasnivalóm, a Virágot Algeronnak-ot, s elkezdek könyvjelzőt keresni. Sehol semmi, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve a kis rózsát teszem bele. Elmosolyodva gondolom végig, hogy mennyire illik is a műhöz.

Nem alszom túl jól, így negyed kilencre nagyjából el is készülök. Ha most reggelizem, akkor nem kell találkoznom Vele reggel. Bár lehet, hogy jobb lenne megbeszélnünk mindent. Te jó ég! Menekülök a saját házamban, ráadásul a tegnap felvett dadusom elől, aki még szemtelen is. Na nem!
Meghallom a csengőt, s automatikusan elindulok a lépcsőn, azonban mielőtt teljesen leérnék, megdermedek a látványtól.
Mit keres itt egy pasi, aki éppen mosolyogva búcsúzkodik a pizsamás Annától? És mióta is hívom én így? Á, lényegtelen. A kérdés inkább az, hogy miért is zavar ez engem annyira, hogy majd felrobbanok a dühtől. Végül is nem tűrhetem, hogy a gyerekek ezt lássák! Mire becsapja az ajtót, én már mögötte állok, s így mikor megfordul, mellkasomnak ütközik. Dühösen pillant fel rám, s orrát tapogatja. Nem hat meg ezzel az ártatlan viselkedéssel, az már egyszer biztos.
- Remélem a barátja nem töltötte itt az éjszakát. Nem szeretném, ha a gyerekek ilyen példát látnának. – Egy darabig csak bámul rám, s érzem, hogy valami nem stimmel.
- Először is: magának is jó reggelt! Másodszor pedig az állítólagos „barátom” az előbb csengetett be a postájával! És végül: ne magából induljon ki, ha rólam van szó! – A leveleket a képembe vágja, s szobájába megy. Legalábbis azt hiszem, mert földbegyökerezett lábakkal csak arra tudok gondolni, hogy mekkora idióta vagyok. Hiszen a csengő miatt jöttem le!

Tépelődök egy sort, majd úgy döntök, hogy nem fogok senkit sem kerülni a saját házamban. Egyébként is: minek nyit ajtót valaki macis pizsamában? Hirtelen felrémlik orrát tapogató arca, s dühös tekintete… aranyos volt. Ááá, mikre gondolok? Nem aludtam ki magam rendesen? Az előző hét elég húzós volt, úgyhogy biztos csak kimerült vagyok. 25 évesen nem kellene ennyire túlhajszolnom magam, mert a végén még megőrülök.
Az étkezőbe már ott vannak rokonaim, de őt nem látom sehol. Lehet, hogy komolyan megbántottam reggel, így esze ágában sincs velem enni. Egyáltalán tudja, hogy együtt eszünk? Elmélkedésemet azonban a belépője szakítja meg… jobban mondva beesése. Morgolódva tornássza fel magát, s mintha egy „ez nem az én napom” - at is hallanék. A többiek kuncognak, míg én csak bámulom. Kapok is egy dühös pillantást, de mégis mit kellene tennem?
Köszön, és a reggeliről kérdez minket. Már éppen válaszolnék, de Max megelőz. Tovább érdeklődik, hogy még mi lesz, de erre csak újabb kuncogást kap. Én meg már mukkanni se merek, mert ki tudja, mi lesz belőle. Joan behozza a tojást, és én inkább belekezdek, nehogy valamire is válaszolnom kelljen. Elgondolkodom, s csak arra eszmélek, hogy egy halom étellel tér vissza. Mégis mit akar ezzel? Nem csak én bámulom most már, hanem a többiek is. Fel is tűnik neki, s mosolyogva kérdezi meg a szendvicse elkészítése után:
- Kenjek nektek is egyet, vagy megy magatoktól is? – Max és Liz már nyúl is a kenyérét, de Willt nem tudja ilyen könnyen rávenni az evésre. Újra eltűnik a konyhában, s egy ketchupos üveggel tér vissza. Ügyködik egy sort, majd a kis csínytevőm elé teszi a szendvicset, melyen talán egy dühös arc van... talán.
- Nagyon haragudhat rád, mert az én tányéromon még vigyorgott. Jobb, ha benyomod, amíg még neked nem ugrik! – Majdnem elnevetem magam: ezt mikor találta ki? Will arcán szokásos sunyi vigyora feszül, s marcangolva falja a kenyeret. Kétségtelen, hogy van érzéke a gyerekekhez.
- Én megyek dolgozni, itt leszek lent, ha szükségetek lesz rám. Vezessétek körbe Ms. Jordant, aztán pedig fogadjatok szót neki! – Eltűnök, mert egy csomó melóm van. Pedig szívesen megfigyelném, hogy hogyan reagál Will csínyeire.

Egész nap videó-tárgyalásokat folytatok, úgyhogy még időm sincs enni. Valamikor éjfél körül leugrok a konyhába, s bepótolom az egész napos lemaradásomat. Furcsa érzés tölt el, miközben a Joan által számomra félretett ételt fogyasztom. Mintha csak várakoznék… de mire? Vagy lehet, hogy inkább kire? Nem hiszem el… nekem hiányzik az a nő! És mivel reggel kiderült, hogy elég jó étvágya van, ösztönösen arra gondoltam, hogy itt talán összefuthatok vele. Francba! Mégis mi bajom van? Jobb lesz, ha mostantól kerülöm őt.
Reggel megint csengetnek, s mire leérek, már csak azt látom, hogy a srác egy levelet vesz el Annától. Postás a kis tacskó, úgyhogy ez természetes. De mit vigyorok olyan bambán? Mielőtt még újabb meggondolatlanságot teszek, elindulok az étkezőbe. Nem csinálok még egyszer hülyét magamból egy nő miatt!

Egy-két összeszólalkozáson kívül egész nyugodtan telik el a hét. Olyankor is valahogy olyan érzésem van, mintha direkt akarna belém kötni. Ha nem ő ismerte volna el, hogy pénzre van szüksége, azt hinném, ki akarja rúgatni magát. Gyanús. Talán el kellene beszélgetnem Sebastiannal, hogy hol is találta ezt a nőt. Csengetnek, de már inkább le sem megyek. Minek? Úgyis csak a postással flörtölnek.
Mindjárt kilenc, úgyhogy az étkező felé veszem az irányt. Végre szombat van, és én bepótoltam az előző heti lemaradásomat. Tehát most két nap pihenő jön. Lehet, hogy szabadságolom a dadát, hogy addig se kelljen látnom. Menjen csak randira a kis lovagjával!
Célomat elérve persze, hogy őt látom meg először. Tekintete olyan, mintha csak várt volna rám. Nocsak? Körbenézek, s ledöbbenve értem meg előbbi nézését.
- Cecil! Te mit keresel itt? – Hirtelen csak ezt tudom kinyögni. Nem elég nekem egy idegesítő nőszemély?
- Jaj, Tom drágám, hát nem is örülsz, hogy láthatsz? – Nem! Nagyon nem. Előled menekültem ide!
- Nem erről van szó, de megbeszéltük, hogy itthon kell maradnom a gyerekekkel, úgyhogy nem tudunk találkozni! – Elég gyenge próbálkozás, de nem adom fel. Napi 24 óra ezzel a Barbival, és nekem annyi.
- Jaj, tudom édes! És mivel te nem tudtál visszajönni a városba, úgy döntöttem én jövök ide hozzád. És így apuval is könnyebben találkozhatsz, mert eljár majd meglátogatni. – Lassan jobb lemondanom apádról, mert ha az üzleti kapcsolatunkba a te társaságod is beletartozik, inkább csődbe megyek. Bár azt hiszem, hogy most nincs mit tennem.
- Rendben – sóhajtok nagyot. – Akkor bemutatlak.
Mindenkinek megereszti „elbűvölő” mosolyát, amitől nekem már felfordul a gyomrom. És persze, hogy egész nap a nyakamon lóg. Nem dolgozom, mert eleve nem terveztem, s így legalább a többiekkel együtt kell elviselnem a társaságát. Eléggé idegesítő, de inkább keresztgyerekeimre koncentrálok. Meglepően jól kijönnek új felvigyázójukkal, ami megnyugtat. Azt azonban nem tudom, hogy miért…
Kettő múlt, s Cecil teljesen lefárasztotta az egész házat. Nem is beszélve Muffinról, a kis ölebéről. Olyan idegesítően nyivákol kutya létére, hogy már csak egy hajszál választ el attól, hogy a falra kenjem.
- Akkor megyünk ma túrázni Max? Tudod, ahogy tegnap megbeszéltük! – Nem semmi a csaj. Kizárt, hogy Cecil valaha is túrázni merészkedjen, úgyhogy ez a tökéletes terv.
- Persze! Mi fel is megyünk készülődni! Cecil, szeretnél velünk jönni? – Max kérdésére azért még görcsbe rándul a gyomrom, de ha igent mond, akkor sincs nagy baj. Véletlenül itthon kell majd maradnom „dolgozni”.
- Ó, igazán köszönöm, de én ezt most inkább kihagyom. – Ez az! - Azt hiszem, egy kis pihenés jól esne most. Ugye, édesem? – Kérdezi közelebb húzódva hozzám. Tényleg jól esne a pihenés, csakhogy nélküled „édes”! Oldalra pillantva látom, ahogy a többiek már elindultak szobáik felé… kivéve Annát. Ő csak gonoszan várja a válaszom, s azt hiszi, hogy tényleg itt maradok ezzel a libával. Egy fölényes pillantással idegesítve közlöm vele, hogy ne igyon előre a medve bőrére.
- Igazad van Cecil. A legjobb, ha szépen pihensz egyet. Fárasztó lehetett az út, úgyhogy Sebastian megmutatja majd a szobádat. Nyugodtan aludj egyet, amíg mi visszajövünk. – Szemem sarkából lesem kis pesztonkánk reakcióit. Na mi az, csak nem zavar, hogy lenyúltam az ötletedet?
- Jaj, drágám… azt hittem velem maradsz. És miért nem egy szobában alszunk? – Talán azért, mert annyira sem mozgatod meg a fantáziámat, mint egy kaktusz.
- Már mondtam, hogy nem szeretnék rossz példát mutatni a gyerekeknek. De most menj pihenni. Majd vacsoránál találkozunk. Mi pedig megyünk készülődni Ms. Jordannal.
Futólépésben hagyjuk ott mindketten, s elindulok valami kényelmesebbet felvenni.
A tükörben vetek magamra egy futó pillantást, s megállapítom, hogy így akár engem is nézhetnének rockernek. Főleg fekete hajam miatt, amit mostanság már hagytam fülemig lenőni… egész jól néznék ki együtt. Ó, hogy az a! Dühösen csapom be az ajtómat, majd bevárom a többieket és együtt megyünk le. Mégis hogy fordulhatnak meg ilyenek a fejemben? Nem is tetszik nekem az a nő… hiszen százszor különbek ajánlkoznak fel nekem. Itt van például Cecil: ha egy átlag férfi elé odaállítanánk őket, rá se pillantana a kis visszafogott dadára. Ráadásul pimasz, tiszteletlen és ott köt bele az emberbe, ahol csak tud. Mi a jó élet van velem? Hmm… itt a tökéletes alkalom, hogy rájöjjek. Egy egész délutánt együtt töltünk, úgyhogy lesz időm kiábrándulni belőle.

- Akkor hova is megyünk, An? – Kérdezi Max, miután egy-egy félliteres vízzel elhagyjuk a házat.
- Először is: minél messzebb innen. Másodszor pedig láttam egy tavat valamerre… – Olyan, mintha még mondani akarna valamit, de ehelyett csak gondolkozva néz körbe. Eszembe jut, hogy csak az erkélyről láthatta be a vidéket, s elkomorulok. Ha nem akarja felemlegetni, akkor még biztos sértődött. – Azt hiszem, arra lesz – mutat jobbra, s majdnem felnevetek. Ennyire nem lehet rossz a tájékozódási képessége. Megállítom, s közlöm vele a helyes irányt, mire egyszerűen nem bírja visszafogni magát.
- Biztos, hogy nem fáradt? A barátnője biztosan nem bánná, ha visszafordulna. – Gonosz mosollyal lép Liz mellé, így pont elém kerül.
- Cecil nem a barátnőm. – Vágom rá rutinból, mire majdnem felbukik.
- Akkor mégis ki ez a nő, Tom drágám? – Keresztlányom utánzására kitör a nevetés, s pechemre nem csak a pesztonkánkból. Ez csúcs, rajtam röhög az egész bagázs.
- De most komolyan, Tom! Vele közölted már ezt a tényt? Mert nagyon nem úgy viselkedik! – Gondolkodom, hogy elmondjam-e az igazat Max kérdésére, de Anna lassított tempója meggyőz. Ha már ennyire tudni akarja…
- Beszéltem már vele párszor, de nem igen ért a szép szóból. Az apja viszont ügyfelem, így nem adhatom ki az útját csak úgy. – Lemerném fogadni, hogy egy megkönnyebbült mosolyt láttam átfutni a dada arcán. Mi a szösz? Talán csak én képzeltem túl sokat a postásról? Vagy csak a gyerekek miatt könnyebbült meg?
- Segítsünk Tom bácsi? – Will kérdése ráz fel, s sunyi kis vigyora azonnal válaszra késztet.
- Már csak az kéne! Inkább ígérd meg, hogy te és Lui nem léptek akcióba!
- Biztos? – Már éppen válaszolnék, mikor Ő bekapcsolódik párbeszédünkbe.
- Jobb, ha Luit nem ereszted ki mostanság, mert ha eltűnik az a kis patkány, rajtatok fogják keresni! – Igaza van. És valószínűleg a piton gyomrát is megülné a kis dög. Bár az apró korcs eltűnéséért semmi sem nagy ár.
Kellemesen telik a délután, azt leszámítva, hogy Will ötletének – miszerint mindenkit belökdös a vízbe- köszönhetően este hatkor csuromvizesen indulunk haza. Persze a kis lurkó túl fáradt ahhoz, hogy saját lábán jöjjön, így felváltva cipeljük. Nem sietünk, de őszintén: ki akarna egy boszorkány karjaiba futni?
Még szinte be se lépek az ajtón, mikor An és a kis csibész már a lépcsőn jár. Ááá, miért hívom már a becenevén? Biztos csak rám ragadt a délután során. Egész biztos.
Lassítva indulok én is az emeltre, de szobámba nyitva Cecilt látom meg elsőként. Miután nagy nehezen sikerül levakarnom magamról, úgy döntök, a földszinten zuhanyozom le, mert a végén még kéretlen partnert kapok.
Jól esik a forró víz és amíg itt vagyok, addig sem kell egy kellemetlen szőkét kerülgetnem, úgyhogy megborotválkozok a fürdés után. Azzal is telik az idő. Már a befejező mozdulatokat végzem, mikor kicsapódik az ajtó, s egy ledermedő dadával találom szembe magam… na igen, a derekamra csavart törölköző nem sokat takar. A várt bocsánatkérés azonban elmarad, s helyette egy alapos végigmérést kapok. Ó, csak nem tetszik a látvány? Már éppen beinvitálnám, mikor becsapja az ajtót, s én észbe kapok. Mit is akartam az előbb csinálni? Átázott ruhái és vizslató tekintete túlságosan is beindította a képzeletemet. Hogy azt a…!
Letörlöm a felesleges borotvahabot magamról, s utána sietve még szobája előtt elkapom, s magam felé fordítom.
- Nyugodtan menj zuhanyozni! Rendesen eláztatott Will, és nem lenne jó, ha megfáznál. – Sőt, ha gondolod, megmosom a hátad is…
Kipirult arca megint csak kijózanít. Magamban szitkozódva teszem kezemet homlokára, s egy kicsit megijedek, hisz láza van.
- Felöltözök és keresek valami lázcsillapítót, addig zuhanyozz le. A konyhában találkozunk.
Elszáguldok, s kapkodva veszek valami szárazat magamra, majd idegesen keresem a gyógyszert. Felforgatom a szobámat, mire Sebastian elkezd krákogni mögöttem.
- Segíthetek, uram?
- Nem tudja véletlenül, hogy hova tettem a gyógyszereket? – Egyik zsebéből előhúz egy levelet, s átnyújtja.
- Ha jól sejtem, lázcsillapítót keres. An kisasszony elég rossz bőrben van. – Mielőtt még komolyan elgondolkodnék azon, hogy hogyan is tud mindent az öregember, utolsó mondata kezd ismétlődni fejemben.
Kettesével szedem a lépcsőket, s mire a konyhába érek, ő már az asztalon pihenteti a fejét. Aggódva sietek hozzá.
- Hé, jól vagy? – Vállát fogva próbálom magam felé fordítani, de erre csak lecsúszik a székről, s ha nem kapnám el, valószínűleg a padlón kötne ki.
- Tessék a gyógyszer és a víz. – Nyújtom felé az inastól beszerzett lázcsillapítót, s nyugtalanul figyelem reszkető kezeit.
- Köszi, most megyek aludni. - Szinte suttogva válaszol, s legszívesebben leordítanám makacssága miatt. Miért nem bír segítséget kérni? Remegve halad szobája felé, én pedig követem. Kis gondja támad a zárt ajtóval, de megoldja: testsúlyát előre helyezve nyomja le a kilincset, de nincs ereje visszanyerni egyensúlyát, így előrezuhan. Az utolsó pillanatban kapom el, s tartom meg bal karommal. Ölembe veszem, s lassan az ágyra helyezem. Kisimítom haját arcából, s csak nézem. Lassan és egyenletesen veszi a levegőt, tehát elaludt. Olyan dühös vagyok rá… miért nem tud jobban vigyázni magára?
Úgy egyenesedek fel, mint akibe villám csapott. Mióta érdekel ennyire engem ez az idegen? Ez így nagyon nem jó! Mostantól ismét elkerülöm őt, mert ha ez így folytatódik, bajok lesznek.

Alszom pár órát, de valami sosem hagy rendesen pihenni. És nem, nem Cecil az, hiszen kulcsra zártam az ajtót. Nyugtalan vagyok. Talán ihatnék egy kicsit, és ha már a földszinten vagyok, bekukkanthatnék a szobájába, hogy leellenőrizzem. Bár ez ellentmond a tervemnek, de amíg nincs ébren, addig nem is vehetem ezt találkozásnak. Tiszta sor.
Kilépve ajtómon látom, hogy Liz éppen most oson vissza szobájába. Hmm… reggel azt hiszem beszélnem kell vele. Komótosan megyek le, s szoktatom szemem a sötéthez. A konyha előtt azonban megtorpanok, mert egészen kis fény szűrődik ki. Lassan lépek be, s mosolyra késztet a látvány. És én még aggódtam érte? Hiszen máris a frigót fosztja ki. Közelebb lépek hozzá, s ő észrevéve engem sikolt fel és vágja be a hűtőt. Temperamentumos a csaj… vagy csak simán mániákus ajtócsapkodó?
- Ne ordítozz, mert felvered a kicsiket! – Kezemmel fogom be a száját mielőtt még újra sikítana. – Egyébként ennyire ijesztő vagyok? – Mosolyogva veszem el a kezem, bár nem szívesen. Ki kellene élveznem a helyzetet, hogy nem szólhat vissza. Ehelyett inkább közelebb lépek hozzá, s kinyitom a hűtőt. Vajon mit talált az előbb?
- Hát, ennél a belépőnél már csak az lett volna rosszabb, ha Lui tekereg a nyakad körül. – Ismét megfordul a fejemben, hogy elhallgattatom, de kipirult arcát látva más módszerek jutnak eszembe. Elfordulva igyekezne lelépni, de ösztönösen nyúlok utána, s nem engedem. Ezt mégis hogy magyarázzam meg neki? Idióta! Összeszedem magam, s kinyögöm az első értelmes mondatot, ami eszembe jut.
- Mit szeretnél enni? – Komolyan ennyi telik tőlem? Na ne!
- Tessék? – Értetlenkedve néz rám, majd megint pirulni kezd. Ja, hogy nem vettem felsőt? Gonoszan mosolyomat elnyomva fejtem ki gondolatmenetemet.
- Az előbb itt álltál és nézelődtél, úgyhogy gondolom éhes vagy. Mit szeretnél? – Hitetlenkedve néz rám, bár nem csodálom.
- Biztos, hogy te vagy az? És amúgy is, mióta tegeződünk? Jobban mondva, hogy hogy tegeződünk? Mi ez a hirtelen jött kedvesség? Ha így akarod meghálálni, hogy megszabadítottalak délután a szöszkétől, akkor nincs rá szükség. Amúgy is, tudok magamnak kaját csinálni.
Mellkasomra teszi a kezét és eltol a hűtőtől. Ha nem sokkolt volna az érintése, talán még ellent is tudtam volna állni… de így? Amúgy is: észre se vettem, hogy mikor kezdtem el tegezni. Talán mióta a fürdőben majdnem berántottam magamhoz…
Már ki is szedi a megfelelő hozzávalókat, mire sikerül összeszednem magam.
- Nem hálálkodni akarok, de ha kidőlsz, nekem kell majd vigyáznom a kölykökre. És ma még rendben is lenne, vasárnap lévén, de holnaptól dolgoznom kell. Úgyhogy jobb, ha összeszeded magad. – Komolyan nézek szemébe, s remélem, hogy legalább ő elhiszi, mert én nem. Elveszem a hozzávalókat, s végiggondolom, mit akarhat. – Tükörtojás és sonka?
- Igen. Biztos, hogy menni fog? – Leül az egyik székre, míg én csak téblábolok.
- Persze, bár ha elmondanád, hogy mi az első lépés, gyorsabban menne.
Lépésről lépésre magyarázza a dolgokat, s én marha büszkének érzem magam, mikor végzek. Persze nem enném meg gyártmányom, mivel egy kicsit oda is égettem, de ő hozzálát. Egy tojás után feladja, s én már megnyugtatnám, hogy megértem, ha nem akarja megenni, de megelőz.
- Köszönöm a reggelit, de nem bírok többet enni. – Teával kínál, s nekem csak most esik le, hogy még mindig nincs túl jól. Hogy én mekkora állat vagyok? Itt beszéltettem vagy egy fél órát, ahelyett, hogy aludni küldtem volna. Jobb lesz, ha előkotrok még egy gyógyszert. Azt hiszem az egyik fiókban hagytam.
- Finom a tea, de ne idd meg az egészet, mindjárt adok még egy lázcsillapítót.
- Köszi anyu! Ígérem, legközelebb nem leszek ilyen felelőtlen. – Tudtam, hogy nem bírja megállni. De legalább már jobb az állapota, mint este.
- Ajánlom is, különben szobafogság! – Meglepődik, hogy ilyet is tudok, majd egyszerre kezdünk nevetni.
Elköszön és elindul szobájába, én pedig visszatartom magam abban, hogy újra megállítsam. Pihennie kell, ahogy nekem is. Úgyhogy irány az ágyam… a saját ágyam… egyedül. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem találok egy hívatlan szőkét sem, különben nem állok jót magamért!