Mivel a főnököm „szabadságolt” mára – egészen pontosan valami olyasmit mondott, hogy boldogul nélkülem, de ez egy és ugyanaz -, ezért nem kapkodom el a felkelést. Legalábbis ebben a hitben fordulok kilenckor a másik oldalamra. Majd megszólal a csengő, s piciny agykerekeim munkához látnak. Csengő, csengő, csen-… gőőőő…
Kinyílnak a szemeim, s tudatosul bennem, hogy ez Frank! Francba! Felpattanok, már amennyire ilyenkor pattogni tudok, s az ajtóhoz csörtetek. Szerencsémre senki sem előzött meg… elég nehezen magyaráznám ki a Julytól jött levelet, mikor én elméletileg nem is ismerem. Kitárom az ajtót, s egy bágyadt mosolyt eresztek meg.
- Szia! – Köszön olyan vigyorral, mint aki most nyúlt a kettőhúszba. Mi ez a nagy lelkesedés ilyen hajnali órában? Komolyan ráférne a srácra egy kivizsgálás, mert szerintem kóros energiatöbblete van.
- Szia Frank.
- Tessék, itt a leveled. És a küldő megkért, hogy várjam meg, míg elolvasod. – Eddig első levelünket leszámítva egymástól függetlenül írogattunk egymásnak, s csak beszámoltunk a másikat érdeklő személyekről. Tehát én a gyerekekről és főleg lovagjáról firkantottam pár sort, míg ő a fiúkról és leginkább postásunkról tudósított. Kibontom a kis borítékot, s nem éppen regényes üzenetét kezdem vizslatni.

„Találkoznunk kell végre! Ma délután négykor várlak a csótányban a fiúkkal!
U.I.: Ha gondolod Frank elmegy érted… hát nem aranyos? ''

Pipacspirosan fordulok az üzenet továbbítója felé, miközben nagyon remélem, hogy ő nem olvasta még véletlenül sem.
- Akkor ma délután értem jössz?
- Persze, de addig is szép napot! Szia! – Nem válaszolok, mert mire meg tudnám tenni, már rég nincs sehol. Szép komótosan bezárom az ajtót, és megfordulva majdnem megint főnökömbe ütközöm.
- Örülök, hogy jobban vagy! – Jelenti ki mindezt olyan hangon, hogy legfeljebb mondandója ellenkezőjét hiszem el. Most mi baja van? Inkább elengedem fülem mellett a megjegyzést, s a lényegre térek.
- Köszönöm a tegnapi és mai segítséget is! Szeretném a mai napot kivenni, ha nem nagy gond. – Próbálok szépen ránézni, de sokkal inkább rettegés ülhet ki arcomra, mint kedvesség. Remélem tekintetével ellentétben nem hisz a kannibalizmusban, mert már körülbelül úgy méreget, mint aki a fűszerekről vitatkozik magában. De várjunk csak… miért is problémázom én ezen? Hiszen hajnalban még az volt a bajom, hogy túl kedves. De akkor is: fáj, hogy szemeivel szinte jégcsákányt ver fejembe! Lehet, hogy azért esik ez ilyen rosszul… mert… ááá, nem. Nem- nem-nem. Nagyon nem! Kizárt!
- Tegnap már mondtam, hogy a mai napom szabad, úgyhogy azt teszel, amit akarsz! – És szavak nélkül fűzi hozzá, hogy „én magasról leszarom”!
- Köszönöm és viszlát a vacsoránál! – Mérgesen baktatok vissza a szobámba és az ágyra vetem magam. Két óra forgolódás után nagy nehezen belátom, hogy már nem fogok visszaaludni. Bárcsak itt lenne July! Most olyan jó lenne egy kicsit agyonverni, amiért ilyen helyzetbe kevert… de csak egy kicsit.
Miközben felöltözök, úgy döntök, felesleges délutánig várnom. Most elsétálok a városba, Bobbal meg elintézem, hogy kis postásunk ne jöjjön értem. Így a legtisztább. Esetleg visszahozhat majd, mikor végeztem barátnőmmel… ha már ilyen aranyos. Jót fog tenni egy kis friss levegő, s legalább lesz időm rájönni, hogy hogyan is tűnhetek el innen a lehető leggyorsabban. Kilépve az ajtón majdnem eltanyálok egy szobám előtt ücsörgő törpe miatt.
- Jó reggelt Will! Mi járatban?
- Tom bácsi azt mondta, hogy ma nem leszel velünk, mert beteg vagy. Úgyhogy idejöttem vigyázni rád. De nem igazán tűnsz betegnek! – Gyanakvóan méregető arcát látva majdnem kitör belőlem a nevetés… annyira édes. És még vigyázni is akart rám! Ha legalább tizenöt évvel idősebb lenne…
- Már jobban vagyok, de szeretném meglátogatni az egyik barátomat a városban. – Nem úgy néz ki, mint aki megelégedett a válasszal. Inkább úgy, mint aki mindjárt lehozza Luit és körbekerget a lakáson, hogy elmondjam neki az igazat.
- Akkor veled mehetek én is? – Komolyan fontolóra veszem kérdését, hiszen már egészen jól kijövünk. A kedvük se rossz, így valószínűleg ha elárulnám nekik, hogy miért is vagyok itt, nem kezdenének el nagyon másképp viselkedni. Már éppen mondanám neki, hogy holnap majd elmegyünk mind a négyen, de felénk közelítő munkáltatóm megelőz.
- Will, ne zavard Ms. Jordant! A mai napja szabad, és kétlem, hogy veled akarja tölteni. – Hogy mi van, kicsi cserebogár? Rontod a kapcsolatomat a gyerekekkel? Hű, ha rúgótávon belül lennél, már rég elhallgattattalak volna. Na gyere csak közelebb!
Persze fenyegető pillantásom épp elég figyelmeztető jelleggel bír, hogy még időben és kellő távolságban megálljon. Will csalódottan néz rám, én pedig még dühösebb leszek. Leguggolok hozzá, s mosolyogva ígérem meg, hogy este mesélek neki. Azt már inkább nem mondom, hogy holnapra mit tervezek, mert a végén még bácsikája is kedvet kap a Cecil nélküli programhoz. Elköszönök, s elindulok hőn szeretett fogadóm felé.
Ha nem látszódna tisztán előttem a kocsiút, tuti, hogy eltévednék. Így is necces, de egy kiadós séta után megpillantom végre célomat, s megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem tévedtem el! Hol a rajongó tömeg és a pezsgő?

Könnyed csevej után Bob beirányít a konyhába, ahol barátnőm szorgoskodik. Majdnem leejt egy nagy fazék levest, mikor meglát. Hmm, jó formában lehetek, ha már megint ennyire sokkolom őt!
- An, te… te meg… - próbálja kinyögni, hogy mi a jó életet keresek itt, de nem igazán megy neki.
- Gondoltam meghívhatnál ebédre! – Tudatom vele, hogy nem csak képzelődik, s tényleg én állok előtte.
- Sejthettem volna, hogy nem bírod délutánig. – Mosolyogva teszi le a fazekat, majd már csak arra észlelek, hogy nyakamban csimpaszkodik.
- Anyukád felhívott, hogy megkérdezze, hogy van a lábam. – Ajvé! – Persze mondtam neki, hogy rosszul, és így sajnos még maradnod kell egy rövid ideig. – Elenged, mielőtt még kiszorítaná a szuszt is belőlem, majd rám kacsint. Jó hangulatban van, és ez engem is vigyorgásra késztet.
- Jól tetted! De most inkább azt mondd meg, hogy mit tervezel holnapra? Mert arra gondoltam, hogy ha nem lennél túl elfoglalt, talán meglátogatnánk a kölykökkel. – Sikítására Bob rohan be egy önvédelmi törölgetős ronggyal, s ahogy July fojtogat, már majdnem a segítségét is kérem.
- Ezt el sem hiszem! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Elenged, s én jó mélyeket lélegzem az éltető oxigénből. Furcsa dolog, hogy amíg nincs belőle hiányod, nem is tudod megfelelően értékelni. Bezzeg én: már dicsőítő ódám első sorát próbálgatnám, mikor barátnőm észreveszi a csapost, s kiűz minden ötletet fejemből.
- Ó, Bob! De jó, hogy itt vagy. Holnap meglátogatnak a többiek, úgyhogy mi lenne, ha valami újat főznék? Szerinted mi lenne jó?
Míg ők hosszasan elbeszélgetnek, én próbálom visszafogni nyáltermelésemet. Hogy kínozhatnak meg ennyire?