Szépen kiszállingózunk egyesével a dolgozóból, s Frank a városba megy – kivételesen kocsival… bár Marg nénit szívesen megnézném motoron -, míg én az útközben elhagyott táskám felkutatására indulok. De hova tehettem?
Húsz perc és a maratoni táv lefutása után pihegve állok a lépcső aljában. Fel nem mentem, erre emlékszem. Tehát ezen a szinten kell lennie valahol annak a nyamvadt utazónak.
- An! – Zavar meg egy életvidám hangocska és az, hogy hátulról a nyakamba ugrik valaki. – Ha itt maradsz, akkor be tudod fejezni ma a történetet, igaz? – A kis sunyi… nem is nekem örül, csak kíváncsi.
- Igen-igen. – Sóhajtok fel egyet, miközben valahogyan sikerül leműtenem magamról. – De csak ha estig nem fojtasz meg. – Gondolkodó arcot vág, majd elvigyorodik.
- Rendben! – Mi mást is várhattam volna? De azért jó, hogy még láthatom egy darabig. Persze kétlem, hogy Marg néni sokáig marad, így nekem is mennem kell majd... Bár ki tudja? Ha elbírt egy rakat punkkal, a kölykök sem okozhatnak neki nagy fejfájást…
A lépcső tetején megjelenik barátnőm, s míg távozni készülnek kedvenc csínytevőmmel, meginvitálnak társasozni. Már épp belemennék, mikor Sebastian közli velünk, hogy kész az ebéd. Repül az idő, ha egy nyugdíjas elől próbálsz menekülni!
Balszerencsémre az öreglány nagyon is jól viselhette az utazást, mert már frissen és üdén lépeget felénk teljesen felesleges járóbotjával. Lehet, hogy csak önvédelmi fegyvernek tartja? Bár akkor már valószínűbb, hogy fenyítő eszköznek…
Jelenlétének köszönhetően elkezdődik nagyszerű előadásunk, s én Tom mellé kerülök az asztalnál. Nem sok szó esik köztünk, s azok is csak a só-, illetve a borstartó továbbításának érdekében. Az élménydús étkezés közben alig bírom visszafogni ásításaimat, s koncentrálnom kell, hogy ne ájuljak arccal előre a kajámba. Nem kis munka, de sajnálnám az ételt…
Az ebéd végeztével felpattanok, s sűrű elnézéseket kérve igyekszem ellógni. De miért is menne minden simán?
- An, ne siess kérlek. Körbevezethetnél, mert én is végeztem. – Ne már nyanya! Nem hiszem el, hogy olyan gyorsan eszik, mint én! Pedig több évig tréningeztem a bátyáim mellett, s tessék… lenyom egy vén csotrogány, akinek már saját foga sem lehet túl sok!
- Nem igazán ismerem még a házat, úgyhogy nem lennék a legjobb kísérő. – Így ni. Egy-egy az állás.
- Ó, nem számít. Majd Tom is elkísér minket, s legalább te is megismered a villát. Ha jól látom, már ő is végzett. – De jó nekünk! Az említettre nézve látom, hogy az enyémhez hasonló lelkesedéssel kel fel az asztaltól, s mintha még morgolódna is.

Már a nyolcvanezredik szobát is elhagyjuk, mikor végre elérjük a második emeletet, s végigjárjuk a kölykök szobáit. Ugyan már a földszinten elvesztettem a fonalat, de nagyban bólogatok, mikor Marg néni két szoba közötti hasonlóságról beszél. A „Hagyd a nyanyára és fuss!” elvem szerint már rég le kellett volna lépnem, de sosem jött a megfelelő alkalom. A próbálkozásaimat is simán hárította, s egyetlen vigaszom, hogy rabtársamat sem engedte lelépni, mikor az munkájára hivatkozva Sebastianra bízott volna minket. Az ő mostohaanyja, szenvedjen csak ő is! Várjunk csak… Ha én most Tom barátnője vagyok, és Tom mostohaanyja Marg néni, az olyan, mintha Marg néni az anyós-jelöltem lenne. Neeeeeee!

Kábán lépkedek tovább, majd egy furcsán ismerős ajtóhoz érünk. Jé, ez a főnök szobája! Akarom mondani a volt főnök szobája.
- Itt pedig én lakom. – Már menne is tovább, de mázlim van, mert nemcsak én vagyok kíváncsi.
- Ne siess ennyire fiam. Szeretném látni ezt a szobát is.
Nagy sóhaj kíséretében kinyitja az ajtót, s a banyát előreengedve már én is belépek a kis birodalmába. Éppen elkezdeném felmérni lakhelyét, mikor egy szokatlanul ismerős dolgon akad meg a szemem… Mit keres itt a táskám? Hátrapördülök, s bosszúsan nézek farkasszemet a majdnem belém ütköző kékszeművel.
- Megtudhatnám, hogy hogyan került ide a táskám? – Próbálom dühömet elfojtani, de azt hiszem, nem megy túl jól… Na de minek lopja el a cuccaimat? Vagy legalább miért nem szól, mielőtt feltúrom az egész földszintet?
- Én hozattam ide az inassal. – Visszafordulok a hozzám beszélő nagyihoz, s igyekszem államat is magam után húzni. – Talán valami baj van vele? Hiszen egy pár vagytok, s a mai világban már természetes, hogy közös szobátok legyen. Nem kell félnetek, értem én, hogy változnak az idők. – Hogy mi van? Ez… ez… ő… és én… egy szobában?
- Nem… én nem… – próbálom kinyögni, hogy nincs semmi gáz, de a fejemben felharsanó szirénák miatt nem igazán jön össze.
- Semmi gond, mi is így terveztük. – Lép teljesen hátam mögé a kis búsképű, s fél karjával átölel. Hátranézek, s egy gonosz kis mosolyt látok megvillanni arcán. Ó, csak nem örülsz, hogy már megint te húztál ki a csávából? Már érzem, hogy arcom vörös, s nem csak a visszafogott dühtől, hanem teste közelségétől is. Ez így nem fair!
- Köszönöm szépen a körbevezetést. Azt hiszem, megint pihenek egy keveset. – Épp kiszabadítanám magam, hogy elkísérjem, mikor leállít. – Jaj, csak maradjatok nyugodtan! Letalálok magam is, ti pedig biztos jól ellesztek kettesben. – Mosolyogva lép le… És még az öregek panaszkodnak a fiatalokra, hogy milyen szégyenletesen viselkednek? Most ajánlotta fel, hogy legyünk „kettesben”!
Behúzza maga mögött az ajtót, s én a további mérgelődés helyett végre szétnézek. Nem semmi…

Kb. háromszor akkora ez a szoba, mint az enyém. Na igen, végül is a főnöknél vagyok… Balra elnézve két, az enyémhez hasonló, csak sokkal díszesebben kifaragott szekrényt látok. Héé, én vagyok a nő, nekem kellene több szekrény! Szembe velem az ablakok alatt egy szintén fából készült óriási íróasztal terül el. Tele van egy csomó aktával és irattal, s egy laptop is kikandikál egy nagyobb kupac alól. Nem egy rendmániás fazon, az biztos. Óriási, négyzet alakú, fekete szőrös szőnyeg terül a hajópadlón. Hívogató! Tovább fordulok, s a jobb oldalon megpillantok egy ajtót… még saját fürdőszobája is van? Akkor mi keresett odalent tegnapelőtt?
Mielőtt még tovább töprengenék, bekúszik látóterembe egy széles franciaágy. Fekete huzat, zöld mintával. Illik a világoszöld falhoz, amin fekete minták vannak. Az egész olyan hívogató, s félek, nem csak azért, mert álmos vagyok…
Vááá! Le kell állnom. Először is, talán ideje lenne leszedni magamról a kezét! Lassan kibontakozom az öleléséből, s szembefordulok vele.
- Ahogy terveztük? Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltünk ilyesmiről. – Bosszúsan vonom kérdőre, de nem nagyon izgatja a dolog.
- Pedig nemrég történt. Megbeszéltük, hogy játsszuk a párt, amíg ő itt van. De eddig még nem erőltetted meg magad túlzottan! – Most ő szid le engem, s talán egy hangyányit igaza is van. Bár ha jobban meggondolom, nincs!
- De akkor mégis mit tegyünk? Ideje lenne megbeszélni, hogy hogyan alakítsuk a szerepünket, nem gondolod? – Nehogy már tiéd legyen az utolsó szó!
- Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy még nem volt barátod. – Gúnyosan mosolyog, s már nagyon vissza kell tartanom magam, hogy le ne töröljem arcáról vigyorát.
- Hajlandó lennél végre komolyan kezelni az ügyet? Tudom, hogy neked sem kellemes, de meg kell oldanunk valahogy. Nem lakhatunk egy szobában, de más gyanús lenne. – Bár talán nem lenne kifogásom ellene, ha te hívnál. Állj! Gondolat stop! Ezt majd átgondolnom, ha végre egyedül leszek.
- Már miért ne lakhatnánk itt mindketten, amíg Margaret itt van? Elég nagy a szoba. – Te jó ég! Ennek nem esett le, hogy akkor együtt is alszunk? Én pedig nem biztos, hogy kibírom mellette, ha csak egy pizsamanaciban feszít.
- És éjszaka? Majd átszöksz egy másik szobába? Vagy talán egy kemping ágyat rejtegetsz az egyik szekrényedben? – Egyre mérgesebb leszek, míg ő jól elvan. Ez nem fordítva szokott lenni?
- Az ágy is elég nagy. – Megint elmosolyodik, bár most valahogy másképp. – De most inkább pakolj ki. Én megyek dolgozni, majd találkozunk vacsoránál. Ha pedig segíteni akarsz a barátnődön, akkor ne keress több szánalmas kifogást. Felnőttek vagyunk, úgyhogy meg tudunk birkózni a feladattal. Ja és mostantól kézen fogva mászkálunk, mert elég gyanús, hogy sosem érünk egymáshoz. – Gyanús? Inkább kellemetlen… ááá, hogy azt a…… ! Már megint mik járnak a fejemben?
Lovagom szépen lelép, s én az egyik üres szekrénybe kezdem szokásos kecsességemmel begórni ruháimat, míg azon gondolkozom, mi ütött belém mostanában…