Ha valamit nagyon utálok, az a döntésképtelenségem. Egyszerűen lehangoló, hogy ott toporogsz, és nem tudod, most akkor mi legyen. Azt is utálom, amikor ezt a fejemre olvassák, pedig ugyan úgy zavar engem is.
De most egy jajszavam sem lehetett. A szédüléstől hanyattestem, és visszaváltoztam, így még a földbe sem tudtam behúzódni (nem mintha annyira sok kedvem lett volna hozzá, mert hiába az árnyság, akkor is föld, meg kukacok meg minden) a démon pedig ugrott felém.
Vegyük lassított felvételben! A lány testéről visszahúzódik a feketeség, közben összegörnyedve hanyattesik; a démon így pont nem tudja letépni a fejét, hanem elsuhan felette. Ám a lány, hálát adva annak a bizonyos két hétnek (ez nem azt jelenti, hogy megszerette) és a rengeteg edzésnek, ördögi vigyorra húzza a száját, lába felcsapódik – és úgy rúgja állkapcson a démont, hogy a lény egy elegáns hátraszaltóvál visszarepül oda ahonnan elindult.
Pompás! Ezért Oscart kapunk!
Nagy nehezen feltápászkodtam, a démont figyelve. Szerencsére az nem akart megmozdulni, hát vigyorogva kiegyenesedtem.

-Hé Spy, láttad ezt? Jó voltam, vagy jó voltam? – néztem körül, közben szörnyen büszke voltam magamra. De nem érkezett válasz.

-Spy! Spyro, hol vagy? Hülye vicc lesz, ha a hátamra ugrasz...- vontam össze a szemöldökömet. Majd nagy levegőt vettem, és ordítottam egyet:
-SPYRO!
A nem túl távoli erdő lombkoronáiból több madárraj repült fel riadtan.Gondoltam, ha erre sem érkezik válasz, majd akkor ráérek pánikba esni.

Fél órával később már kezdtem felépülni a pánikrohamból. Körberohantam az egész falut, de nem találtam sehol Spyrot. Közben a nő és a kisfiú, akiket megmentettem a démontól, előmerészkedtek, és félve figyelték ámokfutásomat. (Miután a nő megrohanta a leterített démont egy baltával...nem volt szép. Inkább futottam tovább.) Végül kimerülten lerogytam.
Nézzük a dolgokat logikus szemmel!
Oké, ez nem megy. Akkor csak..gondoljuk át és kész.
Mi történhetett Spyroval? Elcsatangolt amíg én a házban voltam? Kizárt. Ő szokott énrám vigyázni, miért pont most kezdene el ötéves módjára viselkedni? Elrabolták? Spyrot? Nemár...
Márpedig eltűnt. Ez kétségtelen. Akár haza is mehetek, és itt a véle fuss el...jó, oké! Vettem a lapot, világos...érdekel a sztori, mi? Az ember a lelkét kiteszi, de a meséből kislisszolni, az sohasem...
Ekkor azonban roppant elmés gondolatmenetemet apró neszezés szakította félbe. A magas fűben (legalább tizenöt centi volt!), ahol éppen ültem, valami mozgott, és felém tartott. Tekintve, hogy nem látszott ki különösebben a fűből, úgy döntöttem, maradok, és megvárom mi az. Egy erdei manó volt; az a kicsi, fekete lény, amit már említettem. Ez értelmesebbnek bizonyult a többinél. Még beszélni is tudott. Persze, abban az idegállapotban az sem lepett volna meg, ha a Milka tehén ugrál be elém szteppelve, a Last Christmast-et énekelve.
-A papírembert keresed? – szólalt meg. Hangja bántóan éles és magas volt; nem csoda, hogy legtöbbször csendben vannak. Elképzeltem az erdei manók rocksztárjait. Hiba volt.
-Ja – ez én volnék, az udvariasság megtestesítője. Lenyűgöző stílusom azonban nem hatotta meg.
-Én tudom ám mi lett vele! – kezdett el vihorászni a kis vakarcs. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy megkérdezem, ő megmondja, majd elkísér hosszú, és harcokkal teli utamon. Én azt mutatom, hogy utálom, de a végén elveszítem, és...tényleg túl sokat olvasok!
-Valóban? Én meg nem! Szóval bökd ki, de gyorsan, mert különben...-szónokoltam, miközben megragadtam, s közben magamban befejeztem a mondatot. Különben kitépem a hangszálaidat, és te leszel a NéManó. Szegényke nem egészen ilyen reakciót várt, de istenem, nem szeretem a sablonos dolgokat. Ő szerette. Szegény.
-Nem ezt érdemlem! Csak segíteni akarok te nagyra nőtt kócos majo..hé, várj, ne! Visszaszívom, visszaszívom! – megnyugodva raktam el a zsebkésemet. Hihetetlenül meggyőző vagyok.
-Nos? – sürgettem – Hol van?
-Volt itt egy másik démonizé is, és hátbaszúrta, mire a haverod visszaváltozott könyvvé, majd felkapta és elfutott! – hadarta sípoló hangon a manó.
-Teljesen véletlenül nem egy baljós kastélyba vitte, ami tele van démonokkal meg hasonlókkal, és egy főnökkel, ami rettegésben tartja az országot? – érdeklődtem. A manó elámulva bólogatott.
Sablon. Pfujj.