Elmélkedésemet egy már várt hang szakítja meg. Sejtettem, hogy egyből kötekedni fog… de ha azt hiszi, hogy csak azért, mert kiskanállal kell összekaparni találkozásaink után, majd hagyni fogom magam, hát téved!
- Mi tartott ennyi ideig? – A fürdés, észlénykém…
- Miért válaszoljak erre a kérdésre, ha te sem feleltél még nekem? – Kérdőn húzom fel a szemöldököm, s várom a hatást. Sajnos most nem döbben meg annyira, mint a folyosón. Talán a macik és a mamuszom miatt… Nem éppen tekintélyt parancsolók.
- Megyek zuhanyozni. - Ó, kerüli a témát. Biztos sérti férfiúi hiúságát, hogy így lealázom.
Végre egyedül vagyok a szobában, de zavarodottságom percről–percre nő. Egyrészt azért, mert hallom a víz csobogását és önkéntelenül is bizonyos khmm… képek csúsznak be tudatomba. Most veszi le az inget, és… Állj! Még most abba kell hagynom ezt! Inkább koncentrálok a másik problémára: vagyis arra, hogy Ő hol fog aludni. Mert én az ágyában, ez biztos. De vele mi legyen? Hmm, azt hiszem a szőnyeg elég puha.
Ledobok egy párnát és egy takarót egészen szolidan, s mielőtt még visszaérne Tom, befekszem alvóhelyemre, s alvást színlelek. Innentől fogva csak hallom, ahogy nyílik az ajtó, s ő beljebb lépked.
- Ezt mégis ho… - próbálna felháborodni a kilakoltatáson, de valószínűleg észrevette, hogy már alszom… elméletileg.
Közeledik felém, s már előre rettegek. Talán most akar megfojtani a párnájával? Nem kellett volna ledobnom, hogy aztán ellenem használhassa…
Már mellettem áll, s próbálok nem ijedtemben és izgatottságomban még apróbbra húzódni, pedig ösztöneim ezt súgják. Egy könnyű anyag borít be, s én elképedve veszem tudomásul, hogy betakart. De… miért?
Igyekszik minél halkabban közlekedni, míg leoltja a villanyt, s a szőnyegre telepszik. Olyan aranyos! De nem értem… ha annyira utál, mint amennyire látszik rajta nap mint nap, akkor miért ilyen kedves velem időnként?
Szomorúan nyitom ki szemeimet, s várom, hogy látásom élesedjen. Hallgatom a légzését, s mikor már elég lassúnak tűnik, halkan megszólítom. Semmi válasz. Helyes.
Nesztelenül próbálok elkecmeregni a szekrényig, s közben fél szememmel őt lesem. Nem mozog, ez jó jel. Valamint az is mázli, hogy szokásommal ellentétben most nem tanyálok el semmiben. Csokrokat az öltözőbe, kedves rajongóim! Elkezdem a lehető leghalkabban górni cuccaimat, s örömmel konstatálom, hogy jó alvókája van.
Elfordulok tőle, s teljes erőmmel a pakolásra koncentrálok. Nem egyszerű, főleg ha nem akarsz felkelteni egy kb. három méterre alvó egyént.
Felállok, s megkönnyebbülten sóhajtok egyet miközben behajtom az üres szekrény ajtaját. Most már csak át kell öltöznöm a fürdőben, de az már könnyebb lesz. Óvatosan megfordulva megyek neki ki tudja hányadszor ex-munkáltatómnak. Riadtan pillantok fel, s bár sötét van, még így is látom arcán a dühöt.
- Mégis hová készülsz? – Nyugodt hangnemben kérdezi, de olyan tekintettel, hogy le sem tagadhatná: a boszorkánytól tanulta.
- Haza. – Suttogom halkan, mert még hazudni is elfelejtek.
- Hmm, szóval ennyit jelent neked a barátnőd? – Gúnyos mosoly húzódik szájára, s én lehajtott fejjel válaszolok.
- Boldogulni fog nélkülem is. Felesleges itt maradnom, hiszen nincs szükség rám, s senki sem fog hiányolni. – Minek szépítsek a dolgon? Ez van és kész! Hirtelen taszít egyet rajtam, s már meg is érzem magam mögött a szekrényt. Neki simulok, hogy minél hátrébb kerüljek leendő gyilkosomtól, de ő egyre csak közelít.
- Nézz rám, s úgy mondd, hogy ezt elhiszed. – Államnál fogva emeli fel fejem, s már újra szemébe nézek. Még mindig olyan dühös. Másik kezével fejem mellett támaszkodik meg, s így tart sakkban.
- Te is jól tudod, hogy igaz. A gyerekeknek ott van July, ahogy Sebastiannak is. Marg néni pedig legfeljebb korábban távozik.
- Egészen biztos, hogy még egy hétig marad. És ha nem tud velünk foglalkozni, keres majd szépen valami más elfoglaltságot. Persze téged nem érdekel, hogy ha rájön a barátnőd és Max kapcsolatára… – Villámokat szórnak szemei, de már engem sem kell félteni.
- Engem nem érdekel? Ha te nem rúgod ki Julyt, akkor most itt sem kellene lennem. Nem utaztam volna át a fél országot és nem játszottam volna az illedelmes kislányt. – Az egészet ő kezdte, de nekem elegem van. Csak haza akarok menni most, amíg még nem fáj nagyon az elválás… bár szerintem ez már nem fog összejönni. – És amúgy is: honnan veszed, hogy maradni fog?
- Szombaton lesz a születésnapom, úgyhogy lesz egy nagy parti, mint minden évben. Általában nem szokott eljönni, de mivel annyira megtetszettél neki, most biztos maradni akar majd. – Ismét csak fel akar nyársalni szemével, de mintha egy kicsit szomorú is lenne. Nem szólalunk meg, csak egymást figyeljük, s lassan mindketten nyugodtabban vesszük a levegőt. – Csak egy hét – súgja halkan, szelíd tekintettel. Nagy a kísértés, hogy közelebb hajoljak hozzá, s végre megcsókoljam, de ez az érzés kijózanít. Mennem kell, mert már bajban vagyok… nagy bajban.
- Nincs mit tennem itt. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek. – Újra felizzik a szeme, s kezemnél fogva kezd el húzni az ágy felé. Mi a…
- Én megpróbáltam kedvesen, de te túl makacs vagy. – Bagoly mondja verébnek! De mégis mit akar? Miért az ágy felé megy?
- Mire készülsz? – Kérdem tőle egész halkan, mire hátrapillant, én meg elvörösödöm. Még jó, hogy sötét van…
- Nem engedlek elmenni. – Elhaladunk a szőnyeg mellett, s ő lazán dobálja cuccait az ágyra. Mégis mit tervez?
Rávetődik az alvóhelyemre, s engem is magával ránt. Félig mellkasán kötök ki, s szívem körülbelül háromszor gyorsabb tempót diktál, mint amennyi normális lenne. Betakar minket, majd mindkét kezével átkarol.
- Na, így már nem tudsz elszökni. Viszont ha még egyszer megpróbálod, kénytelen leszek komolyabb eszközökhöz nyúlni. – Hogy mi a… ? Komolyan így akarsz aludni? És ráadásul még fenyegetsz is?
- Na ne nevettess! Mégis milyen komolyabb eszközökkel rendelkezel? – Kicsit eltolom magam mellkasától, de még végignézni sincs időm rajta, mikor egy gyors mozdulattal fordít helyzetünkön. Mellettem fekszik hason, s fél kezével átnyúl derekam felett.
- Mondjuk kikötözlek. De ez így mégis csak kényelmesebb, nem? Vagy inkább hozzam a kötelet? – Már megint az a furcsa mosoly terül el arcán.
- Nem, köszi. Így is tökéletes. És már mondtam neked egyszer, hogy ne magadból indulj ki, ha rólam van szó, perverz! – Felnevet, s jó éjszakát kívánva teszi le fejét az enyém közelébe. Én meg egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy megcsókoljam vagy megfojtsam. Mindkettő nagyon csábító. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha alszom rá egyet. Ólomsúlyú szempilláim lecsukódnak, s elmerülök furcsábbnál furcsább álmaimban.