A kanapén nézem végig a filmet, két Farrol közé beszorítva. Mesés helyzetemet a fotelokból rám meredő vendégek pillantásai fokozzák. Alex még mindig bambán vigyorog, míg húga becsmérlően méreget. Én meg csak Julia Robertsre koncentrálok erőteljesen. Az első tíz perc után Tom közelebb hajol hozzám, s úgy suttog, hogy csak én halljam meg.
- Bújj közelebb hozzám és játszd végre a szereped, mert nem vagy túl meggyőző! – Még hogy én nem vagyok elég hiteles? Na azt majd meglátjuk, kicsi rigó!
- Így már jobb? – Kérdezem, miközben hozzásimulok, s fejemet a vállára hajtom. Távolabbi kezemmel átölelem, majd lassan lejjebb eresztem karom, s a lábán pihentetem. – De amúgy nem neked kellene rám nyomulnod? – Suttogom nyakába úgy, hogy egy kicsit még meg is remeg. Ó, csak nem érzékenyek vagyunk?
Váratlanul ér, ahogy lábaimat ölébe húzza, s szorosan magához ölel. A szívem háromszor olyan gyorsan dobog, s már majdnem megfeledkezek a környezetünkről… de csak majdnem.
- Nem viszed túlzásba? Mit fog szólni Marg néni? – Persze most sem állom meg, hogy ne nyakába suttogjak, így egy kis sóhaj keretében még szorosabban présel magához.
- Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is élvezi a műsort. – Mély és halk hangja simogató, s így most rajtam a sor, hogy reszketve simuljak hozzá.
Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen hosszú a film. „Véletlen” simításokkal kínozzuk egymást, s ha Marg néni időnként nem tenne csípős megjegyzéseket a főhősnő ruházkodási szokásaira, már biztos rávetettem volna magam. Vagy talán Ő rám? Lehet, hogy mégsem vagyok olyan közömbös számára? Ááá, csak pasi… valószínűleg ugyanígy reagálna bármelyik másik nemből származó ember érintésére.
Ez a gondolat egy kicsit kijózanít, s hátrébb húzódok. Rám néz, s óráknak tűnő percekig merülünk el a másik tekintetében, tudomást sem véve arról, hogy Richard Gere milyen romantikus vallomással próbálja meggyőzni főhősnőnket, hogy ne lépjen le. Láttam már párszor a filmet…
Éppen közelebb hajolnánk egymáshoz, mikor egy ismerős dallam kúszik fülembe. Mit keres Darth Vader bevonulási zenéje ebben a filmben?
Hirtelen leesik, hogy ez bizony az én csengőhangom. Ráadásul az, amelyik csak egy emberhez van rendelve: anyához! Ááá, nem igaz! Felpattanok, s kisietek a szobából, majd a lépcsőn futva veszem fel a mobilom.
- Szia anyu! – Hű, talán még pont kapóra is jött a hívása? Legalább leléphettem. – Hogy July? Már jobban van. Mindjárt adom is. – Max ajtaján kopogok, mert ha ösztöneim nem csalnak, ott találom barátnőm. – Persze, hogy rendesen eszek. Igen, igen, nincs semmi bajom. Ti hogy vagytok? – Amíg ő panaszkodik, s felsorol minden problémát, July nagy nehezen ajtót nyit. Egy kicsit eltartom magamtól a telefont, s vázolom neki a szitut. Először is: a filmnek mindjárt vége, úgyhogy jobb, ha lelép a saját szobájába. Másodszor: beszéljen anyával és nyugtassa meg, hogy jól vagyok.
- Csókolom! – Vééégre! Nem nekem kell hazudnom! – Persze, persze, mindketten jól vagyunk. Jövő héten talán már fel is tudok állni, de azt hiszem jobb lenne, ha An még maradna egy kicsit.
Ügyes próbálkozás kis vörös, de ne reménykedj! Ha Marg néni eltűnik végre, csomagolok, s már itt sem vagyok. Azok után, amit az előbb lerendeztünk filmezés címszó alatt, egyre biztosabb vagyok abban, hogy már nem bírom sokáig visszafogni magam. És mivel nem olyan lány vagyok, aki a nyári kalandok híve, ideje távoznom.
A beszélgetés végén még újra váltok pár szót aggódó szülőmmel, s már útban is vagyok az előbb olyan szépen otthagyott társasághoz. A filmnek már vége, úgyhogy elnézést kérve közlöm, hogy édesanyám keresett, csak azért rohantam el. Tom is bocsánatot kér, hogy le kell lépnünk, s együtt indulunk felfelé. Sunyi mosollyal öleli át derekam, s hajol hozzám.
- Elég érdekes csengőhangja van anyukádnak. – Gúnyolódunk, mi?
- Csak azért mondod, mert nem ismered. – Tökéletesen illik hozzá ez a dallam.
Valahogy megtört a jég, s egész jól elbeszélgetünk minden féléről. Zuhany után egymás felé fordulva folytatjuk a kérdezősködést, s így alszunk el. Utolsó tiszta gondolatom pedig arra irányul, hogy milyen jó lenne hozzábújni…

Ezek után nem is lepődöm meg annyira, hogy reggel már csak minimális távolság választ el minket. Mi történne, ha egészen véletlenül odébb hernyóznék? Ááá, nem igaz miken jár az agyam! Még van tíz perc, hogy megszólaljon a vekkere. Gyorsan zuhanyozom egyet, s lehűtöm magam.
Nem esik jól a hideg víz, de frissítő. Tiszta gondolatokkal lépek ki a kabinból, s nyúlok törölközőmért. Amíg szárítkozom leesik, hogy hülyeségem határtalan: nem hoztam be a ruháimat! Na jó Einsteinkém, gyorsan kislisszolsz és minden rendben lesz.
Tervemet csupán szobatársam zavarja meg az ajtóban azzal, hogy most az egyszer ő jön nekem. Mivel enyhén nagyobb és súlyosabb nálam, s a csempe is csúszós, már zuhanok is hátra. Összeszorított szemmel várom a becsapódást, de az csak nem akar érkezni. Helyette egy rántást érzek, s újra nekiütközöm az általam olyannyira kedvelt mellkasnak.
- Sajnálom, azt hittem még alszol. Nem igazán néztem szét. – A szemembe nézve suttogja nekem a bocsánatkérését, s én majdnem elolvadok karjai között.
- Semmi gond. Én meg kint hagytam a ruháimat, azért van rajtam csak a törölköző – kezdek én is automatikusan magyarázkodni. Elpirulok, s lejjebb hajtom a fejem… szerencsémre, ugyanis pillanatnyi öltözékem eléggé meglazult. Épp elengedne, s ellépne tőlem, mikor én rántom magamhoz.
- Várj, kérlek. Egy kicsit meglazult a csomó, úgyhogy előbb megigazítanám magamon…- magyarázom ki előző tettemet. Nem igaz, hogy milyen pechem van! Muszáj folyton ennyit bénáznom?
- Mit veszel fel ma este? – Ez meg hogy jön ide? Csak nem a jelenlegi ruházatomat akarod ajánlani?
- Nyugi, ennél valami többet takaróra gondoltam. De miért? – Kérdőn nézek fel rá, mert nem tudom hova tenni az egészet.
- Csak mert ahogy eddig öltözködtél, nem úgy tűnt, hogy van valami megfelelő ruhád. – Ó, már megint kezdesz bunkóskodni? Ellépek tőle, s gúnyos tekintettel meredek rá.
- Eddig még nem volt miért… vagy talán inkább kiért úgy öltözködnöm. Most pedig hagylak zuhanyozni.
Döbbenten néz rám, de engem már nem érdekel. Mégis mit képzel magáról ez a tuskó? Nézzük csak, mit rejt a szekrény. Még jó, hogy kedden mostam, mert már nem lenne ruhám… Felkapok valami hétköznapit, s tovább nézelődöm. Hmm, hát tényleg nem úgy készültem, hogy valami puccparádén vegyek részt. Konkrétan se egy szoknyám, se egy jobb felsőm nincs. Fenébe! Na de mire való az ember barátja!
Reggeli után sikerül egy kicsit félrehívnom Julyt, s közlöm vele, hogy valamit fel kellene vennem este, ami nem farmer… Lizzel egyetemben felvágódunk az emeletre, míg Maxre bízzuk öccsét. Persze egyből kiderül, hogy nem csak én aggódom a mai este miatt. Kis barátnőnk meghívta az internetes srácot, July meg egyszerűen szeretne tündökölni Max előtt. Ajvé! A fiúk próbálnak párszor bejönni, vagy lehívni minket, de már késő… hozzálátunk készülődni.

Egészen pontosan kiszökünk a városba, s bemegyünk az egyetlen tűrhető ruhaboltba. Lujza néni bűbájos teremtés, bár a hatvanadik otthonka után kénytelen vagyok leállítani, s szolidan elmagyarázni neki, hogy nem ilyen ruhára gondoltunk. Egy kicsit torzítva adom elő neki a történetet, miszerint álmaink lovagjaival lesz randevúnk… végül is a másik két lányra igaz. A néni rögtön bepörög, s végre a normális göncökhöz érünk. Liz kezdi a próbálgatást, s egy spagetti pántos, térdig érő, kék ruha mellett dönt. July eközben egy fekete, földig érő, pánt nélküli estélyit nézeget, melynek csípőjén vörös indaminta fut. Tökéletesen áll rajta, s kiemeli vörös hajzuhatagát. Én meg nézelődök, és azon agyalok, hogy mi tetszhet Tomnak… Váá! Elegem van abból, hogy folyton ő jár a fejemben!
Hirtelen meglátom álmaim netovábbját: hosszú, nyakba akasztós, sötétzöld ruha. A nyakrész baloldaláról fekete, rávarrott minták indulnak a jobb csípőig. Érdekli a halált a búsképű véleménye! Nekem ez kell, és kész!
Utolsó fillérjeimtől búcsúzok, s örülök, hogy a vonatra valót már előre félretettem.