Utolsó gombommal szenvedek, mikor megszólal a csengő. An lent alszik, úgyhogy jobb, ha sietek. Nem akarom, hogy felverjék. Még pihennie kell. Francba! Már megint minek aggódok ennyire?
Ledermedve hallgatózok a lépcsőn… újra.
- Akkor ma délután értem jössz? – Most beszél meg randit? Pont a szemem előtt? Mégis mi a fenének néz engem? Te jó ég! Mit parázok ennyit?
- Persze, de addig is szép napot! Szia! – Mit vigyorog az a féleszű? Még jó, hogy ilyen gyors, mert ha elérem, tuti, hogy elkenem a képét! An nagyon odalehet érte, mert lassú, ábrándos mozdulatokkal zárja be az ajtót, s meg sem hallja, hogy mögé lépek… vagyis megint majdnem nekem jön.
- Örülök, hogy jobban vagy! – De annak nem, hogy az ajtóban flörtölsz a postással! És hogy miért nem? Mindegy!
- Köszönöm a tegnapi és mai segítséget is! Szeretném a mai napot kivenni, ha nem nagy gond. – Úgy néz rám, mint egy ijedt kisegér… teljesen feleslegesen, mert ezzel nem hat meg. De akkor miért szeretném megölelni és megcsókolni, hogy megnyugtassam? Ááá, idióta! Szedd össze magad! Neki egy másik pasi kell!
- Tegnap már mondtam, hogy a mai napom szabad, úgyhogy azt teszel, amit akarsz! – Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel… ááá, kit akarok megetetni ezzel? Majd szétrobbanok a dühtől!
- Köszönöm és viszlát a vacsoránál! – Már megint sikerült felhúznom. Elsiet mellettem, s legszívesebben utána mennék a szobájába, hogy kiengeszteljem. Lenne egy pár ötletem… Ebből elég! Valahogy ki kell vernem a fejemből!
Reggelinél közlöm a többiekkel, hogy ma bizony be kell érniük velem, mert felvigyázójuk beteg. Will persze egyből beül a szobája elé és őrködni kezd. Gyakran látogatom meg az ajtó előtt gubbasztó őrzővédőt, míg a többiek a szobájukba vonulnak. Megint éppen odatartok, mikor An hangját hallom.
- Már jobban vagyok, de szeretném meglátogatni az egyik barátomat a városban. – Barát, mi? Már megint olyan pipa vagyok, hogy legszívesebben megfojtanám azt a kis motoros ficsúrt.
- Akkor veled mehetek én is? – Csak tépelődik magában, s igyekszik finoman lerázni a kölyköt. Észrevesz, így gyorsan megszólalok.
- Will, ne zavard Ms. Jordant! A mai napja szabad, és kétlem, hogy veled akarja tölteni. – Gyilkos pillantásai miatt jobbnak tartom tisztes távolságban megállni.
Leguggol a kis törpéhez, s megnyugtatja, hogy este majd mesél neki. Aranyosak így ketten. Ááá, mit csinálok? Én most dühös vagyok Rá! De egyszerűen nem tudok haragudni, amikor ilyen…
Will hangja rángat vissza a valóságba, s realizálom, hogy Ő már elment. De nem úgy volt, hogy a srác jön érte délután? Az a kis…
- Játszol velem és Luival, Tom bácsi? – Ő az egyetlen, aki bácsizik. Nagyon öregítőnek érzem ezt a szót, de csak mostanában… Lehet, hogy ez is miatta van?
- Persze, menjünk fel.
Szerencsémre egy hatéves hiperaktív rosszcsont és egy óriási csúszómászó kellőképpen leköti a figyelmem. Cecil nem érzi jól magát, így mára visszavonult, s elő sem jön a szobájából. Mázli, mert most nem lenne elég erőm őt is szórakoztatni. Ebéd után kint játszunk mind a hárman egy kicsit, majd újra kettesben maradok kedvenc kis csínytevőmmel. Próbálok neki mesélni, de folyton ellenkezik, hogy An nem így mondja ezt, vagy azt… Idegesítő! Már őt is ennyire az ujja köré csavarta az a nő?

Négy óra előtt csöngetnek, én pedig érdeklődve nyitok ajtót. Mi a fenét keres itt a postás? Nem éppen Vele kellene randiznia?
- Szia. An készen van már? – Naná, már le is lépett.
- Nincs itthon. Azt hittem veled találkozik, de ezek szerint mégsem. – Igyekszem érdeklődően és kedvesen nézni rá, bár elég nehéz, mikor legszívesebben addig ütném, amíg van benne szusz.
- Nem, én csak Julyhoz vittem volna. De lehet, hogy már elindult. – Milyen July? Egyetlen ilyen nevű ismerőse lehet errefelé… a volt alkalmazottam. De mit keresne ő még itt? És miért találkozna An egy számára ismeretlen nővel… gyanús…
Ekkor kezdem meg vallatásomat, s mivel Maxnek néz a kis ficsúr, könnyen megy minden. Hamarosan már Sebastiannal együtt dalolnak nekem arról, hogy ki is valójában az a nő…

Egyre dühösebb és dühösebb vagyok. Viselkedése végre értelmet nyer, hisz tényleg ki akarta rúgatni magát. Inasomnak meghagyom, ha megérkezik An, azonnal küldje hozzám. Csendben bámulom a kinti vihart, míg Frank magyarázkodni próbál. Lenéző pillantásom elnémítja… és én még azt hittem, hogy randizna vele… Ááá, most nem terelődhet el a figyelmem! Hallom, hogy kint halkan beszélgetnek… tehát megjött. A legjobb, ha kimegyek érte, mielőtt még az öreg elszólja magát.
- Köszönöm Sebastian, hogy szólt a hölgynek. Elmehet. Kérem kövessen, Ms. Jordan. – Magázom, pedig nehezemre esik. Főleg most, hogy elázottan és sárosan áll előttem. A dolgozóba irányítom, s elnémítom aggódó belső hangjaimat. Ez a nő végig csak megjátszotta magát, nem kell féltenem.
Hellyel kínálom a dolgozóban, de ő csak ledermedve áll, s elfulladó hangon kijelenti, hogy jó ott neki. Már érzi a vesztét, úgyhogy megengedek magamnak egy gúnyos vigyort.
- Tudja, amíg Ön nem volt itthon, kellemesen elbeszélgettünk Sebastiannal és Mr. Smith-szel. Sajnálhatja, hogy lemaradt! Be kell vallanom, Önről is szó esett. Egészen pontosan Ön és Ms. Stone kapcsolatát vitattuk meg. – Szünetet tartok, s szavak nélkül közlöm vele, hogy mindent tudok, felesleges megjátszania magát. – Azt hiszem jobb, ha a többit négyszemközt beszéljük meg. – A kis postás ellenkezne, de mielőtt még leordítanám, ő küldi el.
- Köszönöm a segítséget Frank, és sajnálom, hogy iderángattalak. Majd később találkozunk. – Mi az, hogy találkoztok? Talán mégis… Elég! Most nem szabad ezzel foglalkoznom! És azzal sem, hogy kettesben vagyunk, Ő meg csurom víz… - Úgy sejtem, már döntöttél az ügyben. De mielőtt még meggondolatlanul cselekszel, hadd mondjam el a védőbeszédet. – Nem döntöttem, mert nem sikerült eddig… De nem akarom, hogy itt mentegetőzzön nekem. - Az egészet én találtam ki. Se Julynak, se Sebastiannak nincs köze hozzá. – Na persze!- July nagyszerűen vigyázott a gyerekekre, s ha te egy semmiség miatt képes voltál kirúgni őt, akkor viseld a következményeket. – Hogy mi? Még én vagyok a hibás azért, hogy átvertetek?
- Semmiség? – Már felállva támasztom kezeimet az asztalra, s hagyom, hogy meggondolatlanul törjenek ki belőlem a szavak. - Nem nevezném semmiségnek, hogy az egyik keresztgyerekemmel smárol, miközben rá se hederít a másik kettőre! Amúgy sem akarom, hogy valami könnyűvérű liba vigyázzon a…
- Na idefigyelj! – Villámló szemeivel közelebb jön, s leutánozza testtartásomat, így arca elég közel kerül hozzám. Most miért dobog úgy a szívem, hogy félő, meghallja? – Engem nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam, a stílusomról, vagy a viselkedésemről, de ne merészelj ilyen hangnemben beszélni Julyról! Hiszen nem is ismered! Ő az egyik legintelligensebb nő, akivel valaha is találkoztam. Remek érzéke van a gyerekekhez és jobban törődött a keresztgyerekeiddel, mint te magad. Eddig ráfoghattad a távolságra, de most, hogy egy fedél alatt éltek, be kell látnod: az égvilágon semmit sem tudsz róluk! Mert ha ismernéd őket, akkor tudnád, hogy mennyire megkedvelték Julyt. Vagy tudnád, hogy Max és ő komolyan szeretik egymást! Vagy ha egyszerűen csak vennéd a fáradtságot, hogy egy kicsit megismerd a barátnőmet, akkor rájönnél, hogy utálja a gazdag ficsúrokat, s sosem kezdene eggyel sem, ha nem lenne fülig szerelmes az illetőbe!
Szégyenérzet tölt el, hiszen igaza van… sajnos szinte mindenben. Persze rájöttem, hogy kedvelték az előző lányt, de nem tehettem mást mostohaanyám miatt. Ráadásul ahelyett, hogy valamit is mondanék neki, csak a dühös tekintetét figyelem, s igyekszem türtőztetni magam. Nem megy… elválnak ajkaim, s már majdnem átnyúlok az asztal fölött, hogy derekánál fogva közelebb húzzam és megcsókoljam, mikor hátrébb lép.
- Összepakolok, s ma este még elbúcsúzok a többiektől. Holnap reggel elhagyom a házat, addig kérlek gondold meg, hogy visszaveszed-e Julyt. Viszlát. – Kilép az ajtón, s még válaszolni sem tudok. Most mi tegyek?
A székembe roskadva kezdenék gondolkozni, de csak egy szó ismétlődik a fejemben: elmegy. Én is el akartam küldeni… talán… Akkor miért olyan rossz most mégis?
Már egy ideje gondolkozom, mikor beismerem: egyszerűen nem akarom, hogy elmenjen, mert… mert… á, ez most lényegtelen! Felpattanok és már csak azt veszem észre, hogy ajtaja előtt állok. Egy pillanatra elbizonytalanodom, majd mégis bekopogok. Elég halkra sikeredett, de mégis meghallja, s kikiált egy „szabad”-ot. Halkan benyitok, s a nekem háttal álló, táskájával küszködő An-t pillantom meg. Már kész is van… nem tartott sokáig. Mégis mit csinálok én itt? Jobb, ha hagyom elmenni, hiszen ezt akarja.
- Látom, már be is pakoltál. – Újra tegezni kezdem, mert így közelebb érzem magamhoz. Nem fordul meg, de könnyebb is így. - Csak azért jöttem, hogy szóljak: meggondoltam. Holnap reggeltől visszaveszem Julyt, s ha megfelelőnek ítélem a gyerekekkel való bánásmódját, nem is keresek mást. Jó utat holnap! Viszlát! – Kiszökök a szobából csendben, s elkezdek azon gondolkozni, hogy mit is mondtam az előbb. Hmm, nem tudom, hogy fogom meggyőzni a nagyanyjukat, hogy engedélyezze Max kapcsolatát, de szerencsémre még van időm ezt átgondolni. Valószínűleg csak ősszel látjuk őt viszont…
Az estémet csak rontja, hogy Cecil lejön vacsorázni. Elvállalom, hogy lekötöm őt, míg a többiek búcsúzkodnak… mi már úgyis elköszöntünk. Hallgatom a szőke liba csacsogását, és már hiányoznak a csípős megjegyzések…

Reggel késve érek az étkezőbe, mert még meg kell írnom a fizetési csekket… hiszen ő csak dolgozott itt. A többiek közlik velem, hogy már elindult, én pedig rájuk sem figyelve sietek az ajtóhoz. Rábízhatnám Sebastianra, hogy intézze el a dolgot, de látnom kell még egyszer… muszáj látnom. Épp elkapom, mielőtt végleg kilépne a házból.
- Segítsek kivinni a táskád? Úgy értem az állomásra. – Vagy inkább vissza a szobádba? Esetleg az enyémbe?
- Nem kell, köszönöm. – Persze, hogy nem. Mire számítottál Tom, te idióta?
- Akkor tessék, itt a béred. – Nyújtom át a borítékot, amiért elvileg utána jöttem.
- Köszönöm, de nem szükséges. Egy barátom miatt jöttem ide, s semmi megterhelőt nem tettem. Nem lenne helyes, ha elfogadnám.
- De én ragaszkodom hozzá!
Megint vitatkozni kezdünk, s igyekszem minden pillanatot emlékezetembe vésni. Felbosszant, de most örülök neki. Furcsán megnyugtató… paradoxon helyzet!
Már egy ideje veszekszünk, mikor megszólal a csengő. Mindketten dühösen fordulunk a bejárat felé, majd An nyúl a kilincsért, s feltárul előttünk az ajtó.

Na ne! Ezt nem hiszem el! Mi a fenét keres itt Margaret? Hű, ha a többiek meglátják… Na de mit fogok mondani neki Julyról? Á, nem hiszem el! Legalább ne együtt jöttek volna! Lehet, hogy már mindent tud? És még a ficsúr is itt van… szuper! Még mindig megszeppenve állok, mikor egy ismerős hang üti meg a fülem.
- Sziasztok! Jó reggelt Marg néni! – Marg néni? Honnan ismeri An a mostohámat? Mi a fene folyik itt? És hol vannak a kandi kamerák?
Hátrébb lépek, hogy bejöhessenek, de megszólalni még nem igazán tudok.
- Jó reggelt! Micsoda meglepetés, An! Nem is tudtam, hogy ide jöttél. Miért nem mondtad a vonaton? – Vonat? Meglepetés? És miért örül ennyire a volt alkalmazottamnak?
- Üdvözlöm, Lady Margaret! Hol készíthetem elő a szobáját? – Meredten nézek Sebastianra. Hogy hol készítsen elő szobát? Leginkább sehol…
- Köszönöm a vendéglátást, Mr. Farrol! Viszontlátásra! – An mosolyogva próbál lelépni a boríték nélkül, nekem meg vissza kell fognom magam attól, hogy visszahúzzam, s ne engedjem távozni.
- An, megtudhatnám hova indulsz? – Végre egyszer hasznát veszem az öreglánynak.
- Az állomásra. Hazautazom.
- Á, már értem. De felesleges elmenned. Frank mindent elmondott, úgyhogy ismerem az egész történetet. Most teázzunk egyet, utána pedig szépen megbeszélünk mindent. – Gyilkos pillantásokat küldök a ficsúr felé, de igazából örülök…
Teázás közben kiderül, hogy Frank mostohám sofőrje… kezdettől fogva gyanús volt nekem a srác. Aztán megtudom, hogy An is úgy ismerte meg, hogy idehozta… tehát csak furikázta, és semmi több. Miért olyan megnyugtató ez? Mikor Margaret elárulja, hogy miért is jött ide, volt dadusom majdnem megfullad… tipikus.
Az öreglány beszélgetni szeretne kettőnkkel, s én kezdek gyanakodni. Ugyan minek? És a többiek miért ilyen nyugodtak? A dolgozóba megyünk, s a két nő asztalom előtt, míg én mögötte helyezkedem el.
- Nos, miről szeretnél velünk beszélni? An szeretné elérni a délutáni vonatot, úgyhogy jobb, ha ezt minél hamarabb lerendezzük. – Az említett rám mosolyog, s dobban egy nagyot a szívem.
- Nem lesz szükség arra a vonatra. Már mondtam, hogy sofőröm mindent elárult.
- Mégis mi mindent, Marg néni? – Száll be a beszélgetésbe végre a harmadik fél is, s egyből a lényegre tér.
- Nos, Frank elmondta, hogy új nevelőnőt kerestek. És arról is tudomást szereztem, hogy az előző miért megy el…- Mi az, hogy keresünk? – Megtudtam, hogy Tom döntését tulajdonképpen az a nézet befolyásolta, miszerint nem örülnék, ha a családba egy arra érdemtelen, egyszerű lány kerülne. – Most Julyról beszél? De akkor miért nem őt hívatta? - Be kell vallanom, azért jöttem ide, hogy egyetértésemet fejezzem ki… de amikor megláttalak titeket, megváltozott a véleményem. Tudod An, mély benyomást tettél rám akkor a vonaton. Nagyszerűen kezelted a helyzeted. Pont úgy, ahogy egy cégvezető párjához illik. – Mi van? Én vagyok a cég jelenlegi vezetője, de…- Ezért is mondtam, hogy nincs szükség vonatra: beleegyezem a Tommal való kapcsolatotokba. – Ez szuper, de meggyőznéd őt is, hogy egyezzen bele? „Barátnőm” riadtan néz rám, s tekintetével szinte könyörög, hogy tegyek valamit.
- Köszönjük. De megbeszélhetnénk ezt most kettesben? Tudod, egészen váratlanul ért minket ez az egész. – El sem tudnád hinni, hogy mennyire váratlanul…
- Persze, persze. Én addig le is dőlök egy kicsit a szobámban. Tudjátok, már nem vagyok olyan fiatal és kimerített az utazás is. Délután beszélgetünk! – Ó, már alig várjuk!
Végre kettesben maradunk, de nem akarok megszólalni. Várom, hogy magához térjen.
- Ötlet? – Úgy néz ki, sikerült megemésztenie a dolgokat.
- Azt hiszem első lépésként beszélnünk kell Frankkel. – Látom arcán, hogy gyilkos gondolatai támadnak, de csak biccent egyet, így elindulok a ficsúrért. Behívom a dolgozóba, ahol pillantásaink kereszttüzében vallani kezd a kis féreg.
A lényeg, hogy homályos fogalmazásai miatt a vénség felcserélt minket és Maxéket. Sebastian és a kis pár társaságában folytatjuk a további egyeztetéseket, s végül abban maradunk, hogy amíg July megkedvelteti magát, addig mi játsszuk a szerelmeseket. Miért is mentem én ebbe bele?

Ebédnél megkezdjük az előadást, s ő mellém ül. Nem úgy nézünk ki, mint akik élnek-halnak egymásért, de fogalmam sincs, mit kellene tennünk. Megpróbál lelépni, ám Margaret nem engedi.
- An, ne siess kérlek. Körbevezethetnél, mert én is végeztem. – Fű, ezt kikapta. Nem irigylem…
- Nem igazán ismerem még a házat, úgyhogy nem lennék a legjobb kísérő. – Ez kevés lesz ellene, kislány!
- Ó, nem számít. Majd Tom is elkísér minket, s legalább te is megismered a villát. Ha jól látom, már ő is végzett. – Na ne! Nem hiszem el! Mi jöhet még?


Elérünk a szobámig, úgyhogy igyekszem minél hamarabb eltűnni innen. Nem akarom végighallgatni a kielemzését.
- Itt pedig én lakom. – Gyerünk, gyerünk, már csak pár lépés.
- Ne siess ennyire fiam. Szeretném látni ezt a szobát is. – Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg. Kinyitom az ajtót, s beengedem őket. Már épp én is belépnék, mikor egy dühös sötétbarna szempárral találom szemben magam.
- Megtudhatnám, hogy hogyan került ide a táskám? – Milyen táska?
- Én hozattam ide az inassal. Talán valami baj van vele? Hiszen egy pár vagytok, s a mai világban már természetes, hogy közös szobátok legyen. Nem kell félnetek, értem én, hogy változnak az idők. – Na álljunk meg egy pillanatra! Ő… és én… egy szobában? Ahol csak egy ágy van? Most sírjak vagy nevessek?
- Nem… én nem… – Ó, dehogyisnem! Felesleges ellenkezned… túl gazdag a fantáziám ahhoz, hogy visszautasítsam ezt az ajánlatot. Bár nem tudom, hogy fogom visszatartani magam…
- Semmi gond, mi is így terveztük. – Mögé lépek és hátulról átölelem. Megy ez a pár-dolog. Döbbenten néz rám, de fölényes mosolyomtól elpirul… a kis félénk. Vagy lehet, hogy dühös?
- Köszönöm szépen a körbevezetést. Azt hiszem, megint pihenek egy keveset. – Szabadulni akarna karjaim közül, hogy kövesse a vénséget, de nem engedem. Miért is nem? – Jaj, csak maradjatok nyugodtan! Letalálok magam is, ti pedig biztos jól ellesztek kettesben. – Ajtót becsukva távozik, s ha nem tudnám, hogy nem vagyunk vérrokonok, akkor biztos, hogy családi vonásnak tartanám azt a sokat sejtető mosolyát.
Kis vendégem szinte elfeledkezik rólam, míg nézelődik. Mint egy ötéves kislány a cukorkaboltban… tehát tetszik neki. Jó darabig leköti figyelmét az ágy, s már majdnem meghívom, hogy próbálja ki, mikor leemeli kezemet a derekáról, s szembefordul velem. Időben kijózanodom és elvetem előző ötletem, míg ő felháborodva néz rám.
- Ahogy terveztük? Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltünk ilyesmiről. – Hát ez elég nagy baj… Vááá, vissza kell nyernem a hidegvérem! Először is válaszolnom kellene neki…
- Pedig nemrég történt. Megbeszéltük, hogy játsszuk a párt, amíg ő itt van. De eddig még nem erőltetted meg magad túlzottan! – Fű, tűrhető felelet, hiszen igaz.
- De akkor mégis mit tegyünk? Ideje lenne megbeszélni, hogy hogyan alakítsuk a szerepünket, nem gondolod? – Gúnyosan elmosolyodom… szeretem, ha dühös, és most az lesz!
- Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy még nem volt barátod. – Olyan édes! Tudom, hogy nem ilyenekre kellene most gondolnom, de nekem valószínűleg már mindegy…
- Hajlandó lennél végre komolyan kezelni az ügyet? Tudom, hogy neked sem kellemes, de meg kell oldanunk valahogy. Nem lakhatunk egy szobában, de más gyanús lenne. – Szóval neked nem kellemes? Kár… de attól még így lesz!
- Már miért ne lakhatnánk itt mindketten, amíg Margaret itt van? Elég nagy a szoba. – Furcsán néz rám. Most vagy azt hiszi, hogy gyengeelméjű vagyok és le sem esett, hogy együtt alszunk… vagy rájött, hogy mekkora perverz vagyok. Akkor inkább az első!
- És éjszaka? Majd átszöksz egy másik szobába? Vagy talán egy kemping ágyat rejtegetsz az egyik szekrényedben?
- Az ágy is elég nagy. – Játszom a hülyét… bár a kéjenc vigyoromat alig bírom elrejteni. Ideje összeszednem magam! – De most inkább pakolj ki. Én megyek dolgozni, majd találkozunk vacsoránál. Ha pedig segíteni akarsz a barátnődön, akkor ne keress több szánalmas kifogást. Felnőttek vagyunk, úgyhogy meg tudunk birkózni a feladattal. – Legalábbis ebben reménykedem. - Ja és mostantól kézen fogva mászkálunk, mert elég gyanús, hogy sosem érünk egymáshoz. – És természetesen semmilyen hátsószándékom sincs…

Leérek a dolgozóba, magamra zárom az ajtót, s leroskadok a székembe. Mi van velem? Csak az a nő jár a fejemben! Ha nincs velem, folyton arra gondolok, mi történt eddig velünk! És ha velem van, akkor meg... khmm… mondjuk úgy, hogy a lehetséges jövőnk jár a fejemben. Na jó, fantáziálok! És akkor? Egészséges fiatal férfi vagyok! Ez normális, nem? De akkor miért csak vele? Talán… lehet, hogy… Azt hiszem, ideje dolgoznom!

Vacsora előtt pár perccel elindulok az étkezőhöz, s a bemenni készülő „páromhoz” lépve megfogom a kezét. Széles mosolyomat látva már majdnem beszólna, de valaki megelőzi.
- Ó, látom, már kibékültetek. Délben még elég feszültnek tüntetek. – Enyhe célzás egy nyugdíjastól, hogy a szex milyen jó feszültség-levezető. Szuper!
- Már megbeszéltünk mindent. Ugye, édes? – Várom a reakcióját, ami sajnos egy taposás formájában meg is érkezik. Ez fájt!
- Hát persze, macim! De Cecil hova tűnt? Mert már ebédnél sem láttam, s ez szokatlan. – Tényleg! Túl nagy a csönd… mióta tea előtt a nagyi elintézte, azóta nem láttam.
- Nos, közöltem a hölggyel, hogy a fiam már elkötelezte magát, s így nincs oka tovább maradni. Fogalmazzunk úgy, hogy mikor Frank távozott, nem egyedül ment el. – Lehetek én még ennél is hálásabb az öreglánynak?
Étkezés után Will kisajátítja „barátnőmet”, mert be kell fejezniük a mesét. Mielőtt még meglepődnénk, hogy egy hatéves az Ezeregyéjszaka meséit akarja hallgatni, An futólag elmagyarázza, hogy nem a felnőtt változatról van szó. Mikor ő is eltűnik, mostohám beszélgetésre invitál.
- Különleges lány, nem igaz? – Az már egyszer biztos. – Örülnék, ha ennek megfelelően gondolkoznál kettőtök jövőjéről.
- Nem siettél egy kicsit előre? Még alig ismerjük egymást, te pedig már az esküvői harangokat hallod. – Félelmetes, hogy már megint ennél a témánál tartunk. Hogy sikerül mindig itt kikötnie?
- Rendben, rendben. Én csak azt mondom, fontold meg. Szombaton megtartod az éves partidat, ugye? – Csak bólintok egyet, s várom, hogy folytassa. – Akkor addig itt maradok, s csak utána utazok tovább.
Még kérdezget pár dolgot, de már nem igazán koncentrálok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz hír. Kis idő múlva „páromra” hivatkozva lelépek, s elindulok felfelé. Will ajtaja résnyire nyitódik, én pedig egy ismerős hangot hallok meg.
- Ezer és egy éjszakán keresztül mesélt az uralkodónak, s egyszer sem köszöntött rájuk úgy a hajnal, hogy ne kezdett volna új történetbe, s ne keltette volna fel férje kíváncsiságát. Végül a férfi beleszeretett, s elfelejtette régi panaszait. De most már alvás! Jó éjszakát! - Lehajtott fejjel lép ki, s pont nekem ütközik.
- Tudom, hogy sok mindenben nem értünk egyet, de nem muszáj folyton nekem jönnöd! Egyébként hova indultál? Mert a szobánk az ellenkező irányban van. – Szobánk, hmm… jól hangzik.
- Gondoltam lemegyek zuhanyozni. – Így?
- Hol a törölköződ? Vagy a kis macis pizsid? És amúgy is, minek mennél le a földszintre, ha van saját fürdőnk? – Egy káddal, amiben mindketten elférnénk…
- Először is: a színjáték csak a közönségnek szól. – Mutatóujját mellkasomra teszi, én meg megint csak ledermedek… nem bírom az érintését.– Másodszor: mégis miért is figyelted meg te az én pizsamámat? – Nem tudok válaszolni, mert csak azon jár az agyam, hogy milyen közel van. Nem mintha amúgy tudnék… – Harmadszor pedig: ha eddig olyan magabiztos voltál, akkor most miért némultál el hirtelen? – A fülembe suttog, de mielőtt még mozdulni tudnék, hogy magamhoz szorítsam, elindul a szobánk felé. Fű, ez így nem lesz jó!
Még be sem érek, mikor ő már a fürdő ajtaját vágja be. Hallgatom a víz csobogását és leesik, hogy a kádba ereszti a vizet… Bekéredzkedjek? Barom! Vegyél vissza a perverz énedből, mert így nem fogsz sokat aludni! De olyan nehéz, ahogy pancsolása kihallatszik! Önkéntelenül is képek úsznak szemem elé, s már majd megőrülök. Mi a fenének nem tud sietni?
Végre kijön, s én mérgesen fordulok felé.
- Mi tartott ennyi ideig? – Basszus, nem kellett volna odanéznem! A pizsamája túl sokat mutat ahhoz viszonyítva, amennyit még elbírnék viselni. Mondjuk sífelszerelésben már megtenné…
- Miért válaszoljak erre a kérdésre, ha te sem feleltél még nekem? – Csípőre teszi a kezét, én meg felpattanok, s a hideg zuhanyom felé sietek
- Megyek zuhanyozni. – Közlöm vele is célomat, s már el is tűntem.
A fürdőben viszont olyan dolog fogad, amire nem számítottam. Mi ez a málna illat? A kád melletti tubusok közül kitűnik egy rózsaszín, s rájövök, hogy azt a habfürdőt használhatta… tehát most neki is ilyen illata van… Hol az a hideg zuhany?
Tíz perc múlva lépek ki a jeges víz alól, s sietve kapom magamra a fekete pizsamámat. A felsőn gondolkodok egy darabig, de végül is mellette döntök, s gyorsan begombolom magamon mielőtt kimennék.
- Ezt mégis ho… - próbálnám számon kérni, hogy miért is lakoltatott ki a saját ágyamból, de bennem akad a szó, mikor alvó alakja felé fordulok.
Közelebb lépek hozzá, s gyengéden betakarom. Nem hiányzik, hogy megint belázasodjon. Legszívesebben odahajolva csókolnám meg, de félek, hogy felkelne. És akkor bajban lennék, mert hogy vágnám ki magam… Bocsi, de Csipkerózsikának néztelek?
Csöndben lopózom a lámpához, majd új alvóhelyemhez. Talán jobb is, hogy messze vagyunk…
Persze nem tudok elaludni, mert folyton csak ő jár a fejemben. Túl nagy a kísértés, ha ilyen közel van. Egyszer csak azt hallom, hogy nevemen szólít. Na szép, már képzelődöm is! Mielőtt azonban teljesen elmebajosnak könyvelném magam, meghallom mocorgását. Kikel az ágyból, s felém indul. Fú, csak nem megbánta, hogy kilakoltatott? Reménykedve várom, hogy elérjen, s még szememet is becsukom. Aztán szépen elsétál mellettem, s pakolni kezd… Hogy mi?
Résnyire nyitom a szemem, s magam mögé sandítok. Már befejezte a lomok válogatását, s felállva hajtja be a szekrény ajtaját. Megpillantom a teletömött táskát, s leesik, hogy mire készül. Dühösen lépek mögé, így mikor megfordul, megint nekem jön. Lehet, hogy direkt csinálom?
- Mégis hová készülsz? – Kérdezem tőle egy Marg nénitől ellopott technikával.
- Haza. – Suttogja őszintén, s egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Mikor lett ilyen fontos nekem?
- Hmm, szóval ennyit jelent neked a barátnőd? – Kérdezem gúnyos mosollyal, pedig legszívesebben a falat verném idegességemben. Nem mehet most el! Lehajtott fejjel válaszol, így nem kell megjátszanom magam.
- Boldogulni fog nélkülem is. Felesleges itt maradnom, hiszen nincs szükség rám, s senki sem fog hiányolni. – És én? Miért nem mondja a szemembe, ha ennyire nem bír? Óvatosan hátrébb lököm, s a szekrényhez simul. Egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom, míg a másikkal fejét emelem feljebb. Találkozik tekintetünk, s ha nem lennék ennyire dühös, már biztos, hogy rég az ajkaira tapadtam volna.
- Nézz rám, s úgy mondd, hogy ezt elhiszed.
- Te is jól tudod, hogy igaz. A gyerekeknek ott van July, ahogy Sebastiannak is. Marg néni pedig legfeljebb korábban távozik. – Már megint kihagy…
- Egészen biztos, hogy még egy hétig marad. És ha nem tud velünk foglalkozni, keres majd szépen valami más elfoglaltságot. Persze téged nem érdekel, ha rájön a barátnőd és Max kapcsolatára… – Egyre mérgesebb vagyok, de próbálom meggyőzni.
- Engem nem érdekel? Ha te nem rúgod ki Julyt, akkor most itt sem kellene lennem. Nem utaztam volna át a fél országot és nem játszottam volna az illedelmes kislányt. – Végre nem olyan levert, s ez valamiért nyugtató hatású. Hmm… illedelmes kislány? Vajon milyen lehet, ha nem illedelmes? - És amúgy is: honnan veszed, hogy maradni fog? - Inkább nem mondom, hogy ő maga árulta el.
- Szombaton lesz a születésnapom, úgyhogy lesz egy nagy parti, mint minden évben. Általában nem szokott eljönni, de mivel annyira megtetszettél neki, most biztos maradni akar majd. – Talán ha bűntudatot keltek benne, hogy miatta ragad itt az a boszorkány, akkor marad. Elmerülök szemeiben, s suttogva kérem, hogy csak egy hétig bírja még. Már majdnem beleegyezik, mikor valami megváltozik tekintetében.
- Nincs mit tennem itt. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek. – Na azt már nem! Idegesen húzom magam után az ágy felé. Azt hiszem elszakadt az a bizonyos cérna…
- Én megpróbáltam kedvesen, de te túl makacs vagy. – Úgyhogy ha nem megy szép szóval…
- Mire készülsz? – Nagyon halkan kérdezi… talán megijedt?
- Nem engedlek elmenni. – Feldobálom cuccaimat az ágyra, majd én is követem őket, magamra rántva Öt. Betakarom magunkat és átölelem. - Na, így már nem tudsz elszökni. Viszont ha még egyszer megpróbálod, kénytelen leszek komolyabb eszközökhöz nyúlni. – Talán fordítanom kellene a helyzeten, mert így túl… veszélyes.
- Na ne nevettess! Mégis milyen komolyabb eszközökkel rendelkezel? – Á, nem igaz! Hogy kérdezhet ilyet, mikor már így is túl nagy a kísértés! Megfordítom, s mellé fekszem. Egyik kezemet átvetem derekán, mert így megérzem majd, ha mocorog.
- Mondjuk kikötözlek. De ez így mégis csak kényelmesebb, nem? Vagy inkább hozzam a kötelet? – Nem tudom elrejteni kaján vigyoromat… talán nem gondoltam át eléggé ezt az együtt alvós dolgot.
- Nem, köszi. Így is tökéletes. És már mondtam neked egyszer, hogy ne magadból indulj ki, ha rólam van szó, perverz! – Ó, szóval rájöttél? Elnevetem magam, mert ez az első alkalom, hogy így szólítanak… és lássuk be, mostanában ráérdemlek. Leteszem a fejem, s azon gondolkozom, hogy miért is ilyen jó a közelsége. Lassan be kell ismernem, hogy nem közömbös számomra…

Reggel az órám ébreszt, s erőteljesen csapom le. Olyan szépet álmodtam! Megfordítom a fejem, s szívverésem fokozódik. Azt hiszem jobb, ha megszólalok.
- Jó reggelt. Tiéd a zuhany először, de remélem most gyorsabb leszel, mint tegnap este. – Nem tudom megállni, hogy ne kötekedjek. Ez is csak miatta van.
- Neked is jó reggelt! És igazán sietnék, ha valaki keze nem lenne útban. – Ó, ha ennyire zavar vedd el magad onnan.
Mielőtt még megszólalnék, nyílik az ajtót, s Will rohan be. Felugrik az ágyra, s sarkára ülve méreget minket.
- Ti miért alszotok együtt? – Tulajdonképpen azért, mert Tom bácsikád hormontúltengésben szenved… Fenébe, ezt azért mégsem mondhatom!
- Tudod, ez azért van… - Gúnyosan fordul felém An, én pedig teljesen leblokkolok.
- Ti házasok vagytok? – Gyors nemem talán egy kicsit árulkodó volt… Félve nézek hálótársamra, s igyekszem beszédre bírni.
- Csak azért aludtam itt, mert Marg néni megkért rá. – Ennyi? Azt hittem már sikerült kitalálnod valami meggyőzőbbet!
- Arra kért meg, hogy mesélj Tom bácsinak? – Mi van? Muszáj megkérdeznem, hogy mire utal.
- Miből gondolod ezt?
- Anya azt mondta, hogy haragszol a lányokra, ezért nem akarsz megnősülni. – Nem haragszom, csak elegem van a Cecil-féle libákból! Anyád mindig mindent félreért. - An biztos azért jött, hogy meséljen neked, s utána ne haragudj rájuk. Mint a tegnapi mesében Seherezádé. – Ó, nem is rossz ötlet! Azokon az éjszakákon úgyis történt még pár dolog…
- Igen, mesélni jött. De inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt. – Elég volt a magyarázkodásból… most ő jön!
- Jaj, csak azért jöttem, mert nem találtam Luit.
Kipattanunk mindketten, de feleslegesen. Nem sokkal később Liz hajítja ki az ajtón szegény állatot. Kár, hogy emiatt ki kellett másznunk az ágyból…
Egész nap melózok, de lassan haladok. Nem igazán tudok koncentrálni, legalábbis a munkámra nem… Talán jobb lenne, ha ritkábban találkoznék vele, hisz nem kedvel…

A héten nem sok időt töltünk együtt az alváson kívül. Őt Margaret köti le, engem meg a munka. Néha velük töltök egy kis időt, s próbálok minél többet megtudni róla, de általában túl fáradt vagyok. Az egyetlen pozitív dolog az, hogy ha alakítanunk kell, szorosan magamhoz ölelhetem. Alig akarom utána elengedni, de muszáj…

Péntek van, s egyre közelít a távozása. Megszólal az óra, s én elnyomom, de sajnos nem időben, s felkel.
- Jó reggelt! – Felém fordul, s észreveszi, hogy őt nézem. Szerencsére azt nem tudja, hogy már hét óta bámulom.
- Neked is! Elmegyek gyorsan zuhanyozni, addig pihenj még nyugodtan. Majd nyolckor felkeltelek. – Észrevettem, hogy csak nyolckor csörög az ő ébresztője, úgyhogy addig még pihenhet. Rám mosolyog, de már le is csukódnak szempillái, s alszik tovább.

Épp a gombjaimmal küszködöm, mikor hangokat hallok a szobámból. Lehet, hogy Lui megint megszökött? Kiérve ledöbbent, hogy régi ismerősöm az ágy végéből mered rám.
- Alex, mit csinálsz itt?
- Sajnálom, de azt hittem egyedül vagy és megleplek. – Ó, hogy azt a…! Én akartam felkelteni Őt!
- A meglepetés bejött. De most megkérhetnélek titeket, hogy kint folytassátok? – Fakad ki An, s mi lelépünk.
Röviden előadom barátomnak, hogy az a nő nem a barátnőm, csak mostohaanyám előtt. És közlöm vele azt is, hogy ezt ne merészelje elárulni a húgának. Már csak az hiányzik, hogy Cecil újból rám másszon.
Hamarosan megérkezik barátom testvére és apja is, így elég kínszenvedés a nap. Ráadásul az a szenilis vénség estére filmezést ajánl.
Üzletfelem visszavonul, így négyen várunk Margaretre. Leül An jobb oldalára a kanapén, majd kiválasztja a Micsoda nőt… Hát ez szuper! Egyetlen vigaszom, hogy én ülök a volt dadám másik oldalán.

Már az első tíz percben halálra unom magam, így odahajolok Anhez, s fülébe suttogom.
- Bújj közelebb hozzám és játszd végre a szereped, mert nem vagy túl meggyőző! – Rögtön bepöccen, s már kapom is a válaszát: szorosan hozzám bújik, fejét a vállamra hajtja, s jobb kezét először derekamon, majd combomon pihenteti.
- Így már jobb? De amúgy nem neked kellene rám nyomulnod? – Suttogja úgy a nyakamba kérdését, hogy beleremegek.
Ösztönösen ragadom meg lábait, s húzom az ölembe őket. Próbálom tartóztatni magam, de ha így folytatja, felkapom és meg sem állok a hálóig.
- Nem viszed túlzásba? Mit fog szólni Marg néni? – Ha nem akarod, akkor miért suttogsz már megint a nyakamba? Közelebb préselem magamhoz, míg oldalra pillantok, hogy felmérjem a terepet.
- Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is élvezi a műsort. – Végre ő remeg meg, s próbál közelebb férkőzni.
„Véletlen” simításokkal játszadozunk, de mostohám mindig jókor szólal meg… mielőtt még leteperném. Már majdnem megcsókolom, mikor megszólal Darth Vader bevonulási zenéje a Csillagok háborújából. Most filmet váltottunk, vagy mi van? Kábán nézek körbe, míg ő felpattan, s telefonálni rohan. Ja, hogy a csengőhangja volt?
A film vége után ér vissza, s mentegetőzni kezd, hogy csak az anyukája hívta. Elnézést kérve felfelé indulunk, s átölelem, amíg megdicsérem a zeneválasztását.
- Elég érdekes csengőhangja van anyukádnak.
- Csak azért mondod, mert nem ismered. – Bármilyen furcsa, szeretném. Ez már komolyan kóros…
Nem tudom hogyan, de innentől fogva beszélgetni kezdünk mindenféléről, s fürdés után is egymás felé fordulunk az ágyban, úgy kérdezgetjük egymást. Egyértelmű, hogy fontos nekem. És talán…

Reggel kedvtelenül nyomom le az órát, s gyorsan zuhanyozni indulok. Nem igen figyelek, ezért csak akkor tudatosul bennem, hogy An nem volt mellettem, mikor a fürdő ajtajában nekiütközök. Majdnem hátraesik, de sikerül elkapnom, s magamhoz rántom.
- Sajnálom, azt hittem még alszol. Nem igazán néztem szét. – Mondom neki halkan, míg szemébe nézek.
- Semmi gond. Én meg kint hagytam a ruháimat, azért van rajtam csak a törölköző. – Fú, tényleg nagyon fáradt lehetek, mert még észre se vettem. Megpróbálok hátrébb lépni, hogy egy kicsit megfigyeljem, de visszaránt.
- Várj, kérlek. Egy kicsit meglazult a csomó, úgyhogy előbb megigazítanám magamon…- Nem igaz, hogy nem tudtam hamarabb hátrébb lépni. Akkor most… Á, el kell terelnem a gondolataimat. Ma lesz a bál… hmm…
- Mit veszel fel ma este? – Nem tudom, hogy jutott eszembe, de legalább lefoglalom magamat.
- Nyugi, ennél valami többet takaróra gondoltam. De miért? – Nekem ez is megtenné, de akkor nem megyünk le! Válaszolnom kellene…
- Csak mert ahogy eddig öltözködtél, nem úgy tűnt, hogy van valami megfelelő ruhád. – Kár volt megszólalnom: eddig jóban voltunk, de most úgy néz rám, hogy legszívesebben hátrálnék.
- Eddig még nem volt miért… vagy talán inkább kiért úgy öltözködnöm. Most pedig hagylak zuhanyozni. – Kimegy, én pedig utánanézek… Talán nem kellett volna! Sok ez a látvány reggel, úgyhogy újabb hideg zuhanyt veszek.

Reggelinél látom még, de utána egész napra eltűnik Julyval és Lizzel. A fiúk szerint készülődnek…
Folyamatosan érkeznek a meghívottak, s már este hat van, de Ő még mindig sehol. Felmegyek a szobámba, s mielőtt készülődni kezdenék, meglátom a cuccaimat kikészítve az ágyra. Fekete öltöny és ing, valamint egy fekete és zöld csíkos nyakkendő. Izgatottan nyúlok a rajtuk fekvő papírhoz, melyen a nevem virít. Rövid üzenetétől mosoly kúszik a számra, s muszáj újraolvasnom:

„ Ha már egy pár vagyunk, illene összeöltöznünk, úgyhogy ezeket vedd fel! An”

Boldogan állok be a zuhany alá, borotválkozok meg, s veszem fel a nekem kikészített ruhákat. Hozzá tudnék szokni!