nap további része egy csajos bulira hasonlít: idétlen filmek, lázas készülődés és töménytelen információcsere… na jó, pletyka. Természetesen nem úszom meg, hogy sunyi vigyorok kereszttüzében be nem számoljak új lakótársamról.
- Na és milyen az ágyban? – Majdnem agyoncsapom Julyt, de éppen az ő kezében van annak a fésűnek a nyele, melynek másik vége a hajamba gabalyodott, így inkább életben hagyom.
- Isteni! Nem horkol és nem is rugdos, mint egyesek. – Ha ő így…
- Mondtam, hogy nem vagyok túl nyugodt alvó! – Mentegetőzik, de Lizzel addig szólogatunk be neki, amíg el nem kezdi terelni a témát.
- Na és a netes srác, Liz? – Piruló tinédzserünk kezd el habogni valamit arról, hogy csak később érkezik és az egész nem is lényeges, de ő sem ússza meg a kérdezősködést. Végül is mit tanul az ember a vizsgái alatt hőn szeretett tanáraitól, ha nem a vallatás mesteri fokon való űzését?
Öt óra felé vágódok vissza a szobámba, hogy felkapjam az mp4-es lejátszóm és mutassak végre egy kis igaz zenét a többieknek. Hirtelen ötlettől vezérelve „mission impossible”- üzemmódban osonok Tom szekrényéhez, s csigalassúsággal feltárom. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez még nem jelez semmilyen pszichés zavart… de kit akarok áltatni? Elnézelődök, miközben buzgón imádkozom, hogy ne most jöjjön vissza, mert ötletem sincs, hogyan magyaráznám ki a helyzetet.
Észreveszem azt az inget, amiben először láttam. Ááá, nem igaz, hogy emlékszem rá… Lehet, hogy lassan lesüllyedek a Cecil-féle „fan girl” szintre? Hmm… tekintve, hogy már végig is simítok ujjaimmal a ruháján, valószínű… Váááá! Ijedten ugrok távolabb, s kezemet bámulom erőteljesen, hogy beleszuggeráljam, legközelebb ne önállósítsa magát.
De talán… végül is egy párt játszunk, úgyhogy igazán összeöltözhetünk. Visszalépek a szekrényhez, s most, hogy megtaláltam a megfelelő indokot, nyugodt szívvel kezdek el kutakodni. Kiveszem a fekete öltönyt és inget… nem tehetek róla, olyan jól állt neki! De jó lenne valami szín is a kollekcióba… nyakkendő! Megy ez nekem… Röpke tíz perc alatt meg is találom a megfelelőt: fekete alapon zöld csíkok, melyek színe passzol az én göncömhöz. Nem, csöppet sem akarom nyilvánvalóvá tenni a tömeg előtt, hogy ő az enyém, úgyhogy el a kezekkel… ááá, dehogy!
Lepakolom az ágyra a cuccokat, majd egy kis fecnit firkantok. Tuti ki fog akadni, hogy nem hagyom dönteni… de ez van! Ő akarta, hogy játsszam a barátnőt! Vetek egy utolsó pillantást a választásomra, s eszembe jut, hogy már csak zoknit, meg boxert nem raktam neki. Hmm… remélem boldogul a feladattal… bár hozzám bármikor jöhet tanácsért! Ááá, ideje bevennem valami nyugibogyót, mert ha ez így megy, költözhetek Cecilhez…
Visszaosonok a lányokhoz, de nem bírják megállni, hogy bele ne kössenek paradicsom fejembe. Ez van… nem bírom a perverz képeket, amik ilyenkor tudatomba áramlanak!
Hét körül készülünk el, s a Liztől szermányolt cipőben igyekszem talpon maradni. Két-három kör után már egész stabilan állok, s a szobanövényeket sem ritkítom tovább. Viszont azt érzem, hogy bármikor is lesz vége a bulinak, nekem és a lábamnak már késő lesz…

Felhallatszik a zene, s mi nekilódulunk a lépcsőnek… persze ez az én esetemben elég lassúra sikeredik, s lányok simán lehagynak… ennyit a bajtársiasságról! Valahogy csak levergődöm, s elérem a hangok forrását, de azt kívánom, bárcsak fent maradtam volna. Ez a társaság nagyon nem az enyém… A pár napja felfedezett óriási szoba – bár lehet, hogy ez inkább már terem- rögtön kisebbnek látszik, ha legalább hatvan kicicomázott ürge cseveg benne, valami roppantul érdekes témáról, miközben a női hozzátartozóik rólad kezdenek csámcsogni. Nem hiszem el, hogy ilyenkor nem tudok elfutni! Kétségbeesésemben ismerősöket kezdek keresni, de csak egy embert észlelek… Marg nénit. Sóhajtva indulok meg a nekem háttal álló boszorkány felé, majd halkan kérdezem meg tőle, hogy nem látta-e Lizt. Szúrós tekintettel fordul hátra, s én ismét csak a futáson kezdek agyalni. Most miért méreget?
- An, te vagy az? – Ja, hogy csak nem ismert meg egyből? Végül is elég jól rendbe szedtem magam July segítségével. Bár semmi smink nincs rajtam, mert úgyis csak elkenem… nem tesz jót neki, ha az ember percenként dörzsölgeti a szemét. A hajam is ki van engedve, bár két tincset hátrafogtam elölről... Tehát csak eddigi, nem túl válogatott öltözködésem miatt nem ismert meg…
- Persze, Marg néni! Csak leszakadtam a többiektől, és szeretném megtalálni őket. – Egészen pontosan szeretném megtalálni őket, hogy közöljem, én léptem!
- Ó, hagyd most őket! Inkább keressük meg a lovagod! – Hajrá! Én legalább tíz éve keresem és minden hiába… de ha ő mondja… - Említette, hogy még készülődsz fent, úgyhogy ő lejött előbb. – Szóval Tomra gondol? Kicsit kikészített a mai nap…
- Igazán nem szükséges. Nem akarom zavarni! – Kiutat keresve pillantok körbe, majd az ajándékokkal megpakolt asztalra téved a pillantásom. - És még meg kell találnom Franket is, mert nála van az ajándékom. Sietek vissza, Marg néni!
Természetesen iszonyatos sebességgel húzom el a csíkot, mert nem adhatok esélyt a nyanyának, hogy megszólaljon… vagy nézésével ledermesszen. Miért is menekülök annyira? Látni szeretném Őt, de nem is tudom… olyan érzés, mintha… mintha… na neeee! Én félek, hogy nem fogok tetszeni neki. Mégis mióta érdekel engem egy közönséges pasi? Nem hiszem el!
Az étel közelében megpillantom a kis ál-postást, úgyhogy felé veszem az irányt. Mosolyogva nyújt át egy díszzacskót… velem ellentétben, még a csomagolásra is gondolt. Megkérdezem, hogy elég volt-e a pénz, mire ő csak biccent, én pedig a kajára összpontosítok. Egész nap alig ettem, s ez csak most tudatosodik bennem. Lehet, hogy beteg vagyok? Vagy csak a hercegről való álmodozás vette el az eszem? Össze kell szednem magam! Száz, hogy nem érdeklem, mert ha másképp lenne már rég adott volna valami jelet. Egy normális férfi nem bírna ki nyugton ennyi időt egy ágyban a számára tetsző nővel!
Egy guszta kis gyümölcsös sütivel állok meg a fal mellett, s nézelődni kezdek. Julyt lassan felfedezem, de nincs egyedül, úgyhogy inkább nem állok be gyertyatartónak. Aztán a terem másik végében feltűnik egy pillanatra másik lehetséges támaszom nevető feje, s egy ismeretlen, vele egyidős srác is. Tehát ennek is lőttek.
Benyomok még pár sütit, majd a kis csomagomat a megfelelő helyre teszem, s az ajtó felé fordulva igyekszem elsunnyogni. Már alig hiányzik pár lépés, mikor hirtelen az ünnepelt előtt találom magam. Hogy a fenébe sikerül még a legnagyobb tömegben is belé botlanom? És mégis miért gondoltam, hogy jó ötlet ilyen hívogató cuccokba öltöztetni?
Felém fordítja tekintetét, s végignéz rajtam… talán őt is sikerült meglepnem? A nem pezsgőt tartó kezét derekamra téve pihenteti, s lemosolyog rám.
- Szia. – Suttogja szinte felém, de a hangzavar ellenére is megértem. Elpirulva köszönök én is neki, bár ez inkább csak tátogatás, mivel hang nem jön ki torkomon. Kölcsönös bámulásunkat csak egy idegesítő hang szakítja félbe.
- Tom, be se mutatsz minket a kisasszonynak? – Mindketten az érdeklődők felé fordulunk, s Alex kíséretében még pár fiatalabb férfit látok, akik érdeklődve néznek végig rajtam. Egy kicsit szorosabban bújok bús képűmhöz, s felnézve rá várom válaszát.
- An, hadd mutassam be neked a barátaimat. – Csak mondja és mondja a neveket, én pedig a felét sem jegyzem meg… minek? Holnap lelépek és valószínűleg soha többé nem fordulunk meg ugyanazon a helyen… Kétlem, hogy a Szárnyas csótányhoz hasonló helyeket díjaznák! Mellesleg jobban koncentrálok arra, hogy egy bizonyos illetőhöz simuljak, amíg még lehet. – Fiúk, ő pedig An, a barátnőm. – Furcsálló tekintettel pillantok fel rá, de csak még jobban magához húz. Ez persze gyorsan eltereli a figyelmemet, s nem foglalkozok többé azzal, hogy miért hazudik a barátainak. A kis csoporttal kölcsönösen biztosítjuk egymást arról, hogy mennyire örvendünk a találkozásnak, majd Tom bocsánatot kérve elhúz tőlük. Egy kicsit idegesnek néz ki…
- Valami baj van? – Kérdezem tőle, míg kiszökünk a helyiségből, s egy kicsit távolabb állunk meg.
- Visszafogottabban is öltözködhettél volna. – Ennél? Reggel még ő szólt be, hogy miket hordok, erre most baja van? Nem látta még Cecilt? Abban a fekete kis göncben csoda, hogy ne látszik ki mindene.
- Ó, ha ennyire nem tetszem, menj csak nyugodtan vissza a barátaidhoz, én pedig felmegyek pihenni. - Mérgesen fordulnék el, de már két karjával húz magához. Se tömeg, se Marg néni… akkor meg?
- Sajnálom, én csak… - Mélyen egymás szemébe nézünk, majd halkan suttogva folytatja. – Gyönyörű vagy. – Félő, hogy szívem kiugrik a helyéről. Miért is örülök ennyire egy egyszerű bóknak? És miért nem emlékszem, hogy az előbb miért is akartam elmenni?
- Végre megtaláltalak titeket! Mit álldogáltok idekint, mikor mindjárt kezdődik az ajándékok átadása? – Ó, hogy azt a…! Miért jelenik meg mindig a legrosszabbkor Marg néni? Kelletlenül indulok meg az ajtó felé, de a derekamra fonódó kar egy kis mosolyra késztet. Ez az utolsó estém, úgyhogy ideje élveznem…