Szerencsémre nem jut el az én ajándékomig… A méregdrága cuccok mellett elég kínosnak érzem, hogy egyáltalán az asztalra tettem. De ez van, ha az ember szülei nem milliárdosok.
Már vagy az ötödik vele egyidős whiskyt bontja ki, s hallgatja meg a hozzá tartozó történetet, mikor valaki közbevág.
- Tom nevében is mondhatom, hogy köszönjük a pompás ajándékokat. De most ideje lenne végre táncolni, hisz egy partin vagyunk.
Ki tudna ellenállni a boszorkánynak? A sarokban szolidan meghúzódó „kisebb” – 10 fős- zenekar rögtön munkába is áll, s én újraértelmezem a sznob szót. Vajon hogy a fenébe nem tűnt még fel nekem eddig, hogy ott lapítanak? És miért nem lehet elég egy hifi?
Nem csak én félhetek az öreglánytól, mert egyre többen és többen kezdenek táncolni. Ha habos ruhákban forognának, komolyan azt hinném, hogy visszautaztam az időben… pár száz évet.
Hirtelen egy mély hangú pasi kezd énekelni, s leesik, hogy ez egy Tom Jones szám. Anyám! Ez durva! Tuti, hogy a nyanya szabta meg mi játszhatnak… de akkor mégis hogy kötöttek ki itt? Marg néni mosolygó arcát látva eszembe jut valami: lehet, hogy az esete az a vén perverz… Mi jöhet még? Amíg a She’s a lady előfordulási valószínűségét latolgatom egy bamba vigyorú szőke lép elém.
- Nem tűrhetem tovább, hogy az est legszebb hölgye tovább álldogáljon. Remélem megtisztel ezzel a tánccal, Ms. Jordan. – Szórakozz a nénikéddel, Alex! Nem vagy elég hiteles a már gúnyossá vált vigyoroddal. De mégis hogy utasítsam vissza illendően?
- Sajnálom, de An már nekem ígérte az első táncot. – „Lovagom” kihúz a pácból, s már csak azt veszem észre, hogy az új dal kezdete előtt a terem közepén állunk, egymással szemben. Egy lassú szám indul el ismét, s félőn siklatom egyik kezemet vállára, másikat pedig felém tartott kezébe, míg ő hátamnál fogva közelebb húz.
- Ugye tudod, hogy nem vagyok valami nagy táncos? – Súgom félénken felé, de megint meghall.
Elmosolyodik, s lassan irányítani kezdi mozgásunkat. Nem szólal meg, csak tekintetéből olvasom ki, hogy nyugodtan bízzam rá magam. Már nem figyelek semmire, csak a kivételesen melegséget sugárzó szemeire. Hirtelen úgy érzem, az egész terem kiürül, s csak mi ketten maradunk. Lépéseim magabiztosabbá és könnyedebbé válnak, s minden világos lesz: nemcsak tetszik nekem. Észrevehettem volna hamarabb is… Ahogy vártam, hogy találkozunk, hogy láthassam… ahogyan vágyakoztam arra, hogy Marg néni előtt játsszuk a szerepünket, s megöleljen, magához szorítson. Nem kell többet találgatnom… minden tiszta… én… én… beleszerettem. Nem tudom mikor vagy hogy, de már semmi kétségem.
Közelebb simulok hozzá, s rámosolygok. Viszonozza, amitől hihetetlen boldogság tölt el. Az egész olyan, mint egy álom… nincs kedvem megcsípni magam, mert akkor lehet, hogy felébredek. Márpedig azt nem akarom… nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat.
Sajnos azonban nem tudom megállítani az időt… bármennyire is szeretném. A szám vége felé még végigpörgetem magam előtt a közös emlékeinket, majd ébresztgetni kezdem magam. Hahó, hamupipőke! Mindjárt itt az éjfél, s feloszlik a varázs!
Mire elhalnak az utolsó hangok is, lecsúsztatom kezemet a válláról, de kezét még nem engedem el. Egy szomorú mosoly keretében elrebegek egy „viszlát”-ot, majd hátat fordítok, s újra kifelé indulok.

Lehajtott fejjel lépnék az első lépcsőfokra, mikor valaki a karomat megragadva húz vissza. Nagyot dobban a szívem, s reménykedve pillantok akadályozómra. De nem… nem ő az.
- Mi baj, Alex? Segíthetek valamiben? – Még gorombáskodni sincs kedvem… látszik, hogy valami depresszió közeli állapotban vagyok.
- Nagyon remélem! – Alaposan végigmér kaján vigyorával, s nyugtalan leszek. Még mindig szorongatja a karom…
- Elengednél? – Nézek rá komolyan, de nem úgy néz ki, mint aki bármit is felfogott az egészből. – Alex! Engedj el!
- És ha nem? – Mi bajod van? Nem egy nyelvet beszélünk, idióta? Akkor jobb, ha érthetőbbé válok…
Egy művigyor keretében megfogom az engem tartó kezét, majd levakarom magamról, míg szolidan megfenyegetem.
- Akkor egy kecses mozdulattal megismertetem legbecsesebb szervedet a cipőm sarkával. Megfelel a válasz? – Felhúzott szemöldököm is rátesz egyet a lapátra, s hátrál egy lépést… ez az!
- Nyugi! Csak azért jöttem, hogy szóljak: Liz lelépett valami sráccal. Bár nem úgy nézett ki, mintha nagy kedve lett volna az egészhez. – Hogy mi? Vagyis az a rohadék netes perverz most kint van vele valahol az erdőben? Ú, ha elkapom azt a kis…
- Mikor történt ez? Miért nem szóltál hamarabb? És egyáltalán merre indultak? – Zúdítom rá az összes előtörő kérdésemet, s csak várom, hogy kinyögje végre.
- Az előbb, de ki tudja, hol lehetnek már… – Elkezdek a cipőmmel bajlódni, majd a kezébe is nyomom kínzóeszközöm, s már az ajtónál járok, mikor bevillan, hogy nem biztos, hogy egyedül kellene nekivágnom az erdőnek…
- Előre megyek, te addig szólj Tomnak. A tó felé kezdem keresni őket, arra gyertek majd utánam. – Még látom, hogy bólint egyet, s már ki is lépek az ajtón.
Egy kicsit kiráz a hideg, s nem csak a lehűlt levegő miatt! Félelmetesen gazdag a fantáziám… és itt a félelmetes szón van a hangsúly! Megrázom a fejem, s igyekszem nem kitalált szörnyeket képzelni minden bokorba. A netes baromra gondolva elég könnyen megy a dolog, úgyhogy elindulok az egyetlen úton, amit ismerek. Először még csak gyorsított tempóban sétálok, majd ruhám alját térdem felé fogva kezdek rohanni. Ez nem lehet igaz! Még én mondtam, hogy nyugodtan találkozzon azzal a sráccal! Ha bármi baja esik, én… én…

Már legalább fél órája elindultam, s erőltetett tempómnak köszönhetően elérem a tavat. Egész jól bevilágítja a hold, így látom, hogy sehol senki. Hát ez nagyszerű! Talán ésszerűbb lett volna először a házat körbejárnom… Olyan hülye vagyok!
Pihegek egy sort, majd aggódva indulok meg a part mentén. Újabb fél órámba telik megbizonyosodni róla, hogy tényleg nem itt vannak. De akkor mégis hol keressem őket?
- Na, találtál már valamit? – Kérdezi egy ismerős hang a hátam mögül, s szokásos, áramütéses fordulásommal nyugtázom, hogy csak Alex az.
- Megijesztettél. – Mondom neki egy kis megrovással a hangomban, de örülök, hogy itt van. Ez azt jelenti, hogy a bús képű is a közelben tartózkodik, esetleg már Lizzel. – Nem sajnos. És ha jól sejtem, te sem. Tom? Itt van, vagy másik irányba indult?
- Ó, én már megtaláltam, amit kerestem! – Mi ez a perverz tekintet már megint? És miért közelít? És legfőképpen miért érzem úgy, hogy nagyon át lettem vágva?
- Liz a házban van, ugye? – Szélesedő vigyora szavak nélkül is bizonyítja nekem, hogy sejtésem helyes.
- Látom, érted már a helyzetet. – Rohadt bunkó! Nem igaz, hogy ilyenkor nincs nálam az a cipő! – A villában nagyon ellenségesnek tűntél, úgyhogy gondoltam, jobb lesz közönség nélkül… - Nem fejezi be a mondatot, csak végignéz rajtam.
- Mégis mi? – Nagyon úgy érzem, hogy nem akarom hallani a választ, de jobb, ha terelem a figyelmét és beszéltetem. Egyre közelebb jön, s én egy sziklának hátrálok… francba! Egyik kezét megtámasztja fejem mellett, míg másikkal az arcomat kezdi simogatni. Felrémlik egy hasonló helyzet, melyben sokkal jobban tudtam volna értékelni az ilyen fajta érintést…
- Hát a szex… - Suttogja fülembe, míg lassan nyakamra hajol. Na azt már nem, cserebogár! Mit gondolsz miért jöhettél ilyen közel, barom?
Egy jól irányzott, s kellő erejű térdlendítés kíséretében lököm el magamtól, s kezdek újra rohanni. Ilyen pillanatokban jön rá az ember, hogy több időt kellene edzésre fordítania. Utálok futni, de azt hiszem, ha sikerül kikecmeregnem ebből a helyzetből, rendszeresen fogok. És csakis estélyiben…

Egy kisebb buckán futok fel, mikor utolérve elborít, s az emelkedő másik oldalán végiggurulva valami kellemetlen dologgal sikerül fejemnek lefékeznie testemet. Áú!
- Csak nem megsérültél? – Rám tehénkedik, s még rosszabbul érzem magam. Alig bírom nyitva tartani szemeimet, de nem adom fel. Valahogy ki kell kászálódnom ebből… - Ne aggódj, majd én gondodat viselem. – Suttog megint fülembe, s bárhogy koncentrálok, fokozatosan ereszkednek lejjebb szemhéjaim. Hányingerem van, s egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy az ütés, a rajtam lévő szőke súlya, vagy a személyisége keltette undor váltja-e ki belőlem ezt a kellemetlen érzést. Mielőtt végképp megszűnne kapcsolatom a külvilággal, még látom, ahogy egy kéz megragadja Alex vállát, s lerántja rólam. Hmm… jól esik megszabadulni tőle! Lecsukódik szemem, de utolsó erőmet összeszedve kinyitom még egyszer… és megéri! A kis görény épp ekkor zuhan a porba, s jó nagyot nyekken. Max belerúg még párat, de már nem látom az eseményeket egy fekete hajzuhatag, s egy aggódó kék szempár bevillanása miatt. Nyugodtan merülök öntudatlanságba, hiszen ő itt van… nem tudom hogyan, de megtalált… és ennek örülök.