Sajog a fejem és a lábam. Megpróbálnám kinyitni a szemem, de valahogy nem érzek magamban elég erőt. Hmm, miért is vagyok ilyen ramaty állapotban? A lábamat még értem… biztos a cipő. De a fejem? Nem is ittam se… Ó, hogy az a…!

Hirtelen ülök fel, s nyitom ki a szemeim, de gyorsan vissza is zárom őket a fejembe nyilalló fájdalom miatt. Egy kezet érzek a vállamon, ami óvatosan visszanyom a párnára. Így tényleg jobb… Újra megerőltetem magam, s Tomot látom az ágy mellett egy széken. Hmm, az ő szobájában vagyunk… vagyis a miénkben. Vagy nem is tudom…
- Jobban vagy már? Hoztam fájdalomcsillapítót. Jobb lenne, ha most bevennéd. – Nem nagyon vár választ, s már le is nyomja a torkomon a gyógyszert egy pohár víz kíséretében.
- Nem mondanám, hogy repesek, de legalább már felébredtem. – Súgom a választ, mert nem nagyon tudok még hangosan beszélni. – Hol van az a barom?
- Miatta ne aggódj! – Ereszt meg felém egy halvány mosolyt, míg kezével a takaróm szélébe markol. Nemcsak engem irritál az a féleszű? - Ha gondolod, tehetsz ellene feljelentést, de az apja úgyis csak eltusolná az ügyet. – Még jobban szorítja a takarómat, s ez valamiért jólesik.
- Nincs szükség ilyesmire. Ha jól láttam Max elég rendesen elintézte. – Nehezen ugyan, de sikerül rámosolyognom. Azt hiszem egy kicsit lehiggadt.
Szép lassan kiderül, hogy csupán a véletlennek köszönhetem megmentésem. A kis bús képűm meghallotta a két testvér beszélgetését, s nem tetszett neki egy-két részlet. Alex távozása után kifaggatta Cecilt, s Max kíséretében utánunk rohant. Mázli…
Lassan feltűnik, hogy a függönyök ugyan be vannak húzva, de mégiscsak fény árad a szobába. Hű, reggel van?
- Meddig aludtam? – Nézek kérdőn szobatársamra, s ő oldalra pillantva válaszol. Ja persze: van vekker! Nagyon beüthettem a fejem…
- Fél hét van. – Ilyen hamar felkelek? Szokatlan… vagy talán… - Majdnem egy napot átaludtál. – Na ne! Este fél hét? Nem hiszem el! És te még ezen vigyorogsz, kicsi rigó? Ismét felülök, s már éppen valami csípős megjegyzést eresztenék meg, mikor pirulása gondolkodásra késztet. Lenézek magamra, majd villámgyorsan magamra rántom a lecsúszott takarót.
- Elmagyaráznád, hogy miért csak fehérnemű van rajtam? – Kérdem tőle, s rákontrázok pirulására. Nem adja fel a versenyt, s paradicsom színben kezd el magyarázkodni Marg néniről. Én is kitartó vagyok, így pipacs-arccal állítom le, hiszen világos, hogy nem ő akart így megfosztani ruháimtól… sajnos. Á, ne már! Le kell állnom, különben felfő az agyvizem!
- Rendben, rendben. Kimennél, míg felöltözöm? – Azért segítséget mégsem kérhetek tőle… ugye?
- Persze, de jobb lenne, ha még pihennél. Kikészítettem a pizsamád, úgyhogy szerintem csak azt vedd fel. Addig hozok valami ennivalót. – Csak azt vegyem fel? Hmm, mindegy! Túl élénk a fantáziám… Mosolyogva lép ki az ajtón, s én gyorsan belebújok a kis macis együttesembe. Na jó, valójában elég lassan mozgok, így akkor leszek kész, mikor ő visszaér. Á, kaja! Végre! Gyorsan megköszönöm neki, majd szépen megtömöm magam tojással és pirítóssal. Miután elfogyasztom Etiópia egyhavi élelmiszeradagját, a mellettem üldögélő ápolóm elveszi a tálcát, s az éjjeli szekrényre helyezi.
- Aludj csak nyugodtan, itt maradok veled. – Ugyan minek? Ez még egyedül is megy. Na nem mintha zavarna…
- Köszi, de tényleg nem kell. Már jól vagyok. – Rámosolygok, bár ez még enyhe fejfájással jár. – És szeretném megköszönni, hogy utánam jöttetek. Ha nem értek oda, én… - Nem tudom befejezni a mondatot, mert tulajdonképpen csak most gondolom végig, hogy mi is lett volna. Lehajtom a fejem, s csak ökölbe szorított keze józanít ki. Jobb, ha megnyugtatom, mert a végén még agyonveri azt a barmot. Miért is nem hagyom? Rejtély… – De nem történt semmi, hála neked. Szóval köszönöm. – Nem tudom milyen indíttatásból, vagy hogyan, de előre dőlök ülő helyzetemből, s kezemet óvatosan ráhelyezem az övére. Meglepődik, s tulajdonképpen én sem nagyon értem az egészet. Viszont úgy néz ki, nem nagyon ellenzi. Talán mégsem utál annyira? Vagy esetleg… Á, az kizárt! Kezünkre nézve kezd el suttogni, s játszadozni ujjaimmal.
- Nagyon féltem, hogy valami bajod esik. Amikor elájultál én azt hittem agyonverem azt az idiótát. – Most miért akar kiugrani szívem a helyéről? Ő csak egy tisztességes pasas, aki nem bírja az erőszakos barmokat. És biztos csak bűntudata van, hiszen részben ő tehet arról, hogy itt vagyok… nagyobb részben, mint hinné. De ez még nem jelenti azt, hogy bármit is jelentek neki! Bármit, ami több mint… több mint… Mik is vagyunk mi egyáltalán? Azt már tudom, hogy nekem mit jelent. De én neki? A lány, aki játssza a barátnőm? Felemeli a fejét, s ösztönösen szemeibe nézek, amitől rögtön megakadnak gondolataim. – Hazaküldtem őket, s felbontom a szerződést is velük. Csak arra vártam, hogy felébredj, és megnyugodhassak. – Na várjunk… ez most azt jelenti, hogy… itt volt mellettem… egész nap? A gyűrött fekete ingéből ítélve igen. És nem akar velük dolgozni, csakis miattam? Én… ő… akkor… - Megyek zuhanyozni, te csak pihenj nyugodtan. – Felpattan, s választ nem várva berobog a mellettünk lévő ajtón. Én pedig maradok az ágyban, s próbálom visszailleszteni államat rendeltetési helyére.

Ledőlök, s a plafont kezdem bámulni. Nem engedhetem, hogy miattam felrúgjon egy jó üzleti szerződést. Nyílik az a bizonyos ajtó, s én szédülni kezdek, pedig meg sem mozdulok… Örült ez az ember? Itt flangál egy sérült előtt félmeztelenül, egy szál törülközőben? Hmm… végül is megérdemlem a fehérneműs incidens után! A szekrényénél válogat csendben, hogy ne keltsen fel. Aranyos… és jól néz ki! Már ha finoman akarom magamat kifejezni. Még jó, hogy most nem tudok rávetődni…
Visszafordulási mozdulatát azt hiszem nyitott szemeim látványa fagyasztja meg. Legszívesebben kéjes mosollyal integetve invitálnám az ágyba, de még időben lebeszélem magam. Tényleg rendesen beüthettem a fejem, ha már ilyeneken agyalok…
- Egész nap mellettem voltál? – Próbálom oldani a feszültséget, s kideríteni, hogy helyes-e a feltételezésem.
- Igen. – Nem túl beszédes, az már biztos.
- Akkor ne ruhába öltözz, hanem pizsamába. Ideje pihenned. – Igyekszem nem lebuktatni önös érdekeimet, s logikus érveléssel magamhoz csalogatni. Komolyan, mint valami cukros-néni…
- De… nekem… dolgoznom… - Na nem. Most akkor is velem fogsz aludni!
- Igazad van. Akkor én is felkelek, hiszen biztos van mit segíteni. – Lelököm magamról a takarót, s felülök. Ráharap a csalira, s mielőtt még ki kellene kelnem, már mellettem van. Vállamnál fogva nyom vissza, amitől enyhe bizsergés fut végig rajtam, s nem tudom, hogy a fekvő helyzet, vagy egy bizonyos illető közelsége miatt múlik-e el a fejfájásom. Sóhajtva fogadja el indítványomat, majd elvonul öltözni.
Szerencsétlenségemre nem vitte túlzásba a ruházkodást, így megint elég jó rálátásom nyílik felsőtestére. Írjam ki, hogy „beteg vagyok, kíméljenek”?
Amíg megkerüli az ágyat, óvatosan hernyózom a középvonal felé, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá. Szeretnék a karjaiba bújni, de ezzel inkább nem is fájdítom a szívem. Az ágy másik végébe fekszik le, szívem mégis egy lassú, de annál erőteljesebb ritmusban kezd el verni.
- Jól vagy? Ne hozzak valamit? Szólj nyugodtan, ha…- Szájára helyezett ujjam végre elhallgattatja, így egy pillanatra elcsábulok, s már közelebb is hajolnék hozzá, ha női büszkeségem nem szólalna meg az utolsó pillanatban. Francba, hogy nekem ilyet is fejlesztenem kellett! Most nem érdekelne, hogy ki kezdeményez és nyugodtan rávetném magam. Azt hiszem jobb, ha inkább megmagyarázom tettem, mielőtt még ő kezd okokat keresni.
- Beszélgessünk. – Hű, ezt most jól kifejtetted kislány! Szerencsémre fogja a lapot, s egymás felé fordulva helyezkedünk el.
- Miről szeretnél beszélni? – Suttogja felém, s én belülről harapdálom számat, hogy ne azt mondjam, „rólunk”.
- Először is: nem kell körülöttem ugrálnod. Ha kell valami, amit még nem tudok egyedül megszerezni, akkor majd szólok. – Úgyhogy most adj egy csókot! Á, koncentrálj, An, koncentrálj! – Másodszor pedig: nem szeretném, ha felbontanád Cecilékkel a szerződést. Semmi szükség rá. Miattam nem…
- Ezt már eldöntöttem. És nem miattad teszem, hanem magam miatt. Nem bírnék azok után velük dolgozni, ami tegnap történt. – Komolyan néz a szemembe, s vak lennék, ha nem tűnne fel mennyire dühös. Nem bírom megállni, így közelebb húzódom hozzá, s végigsimítok arcán.
- Miért vagy ennyire ingerült? Nem történt semmi baj. Időben odaértetek, s Alex is megkapta már a magáét, nem? Ha Cecil miatt nem hagytad a fenébe az üzletet, akkor bizonyára fontos kapcsolatot jelentenek. Miattam igazán nem érné meg… - Megint nem sikerül végigsorolnom briliáns érveimet, mert szikrákat szóró szemei, s hirtelen mozdulatai miatt még levegőt venni is elfelejtek pár pillanatig. Hátamra fordít, míg ő felettem köt ki négykézláb, kezeivel karjaimat leszorítva. Most mit mondtam?
- Először is: csupán a szerencsén múlt, hogy meghallottam őket, s időben le tudtam rángatni rólad azt az állatot. – Nagyra nyílnak szemeim, hisz ez azt jelenti, hogy Max csak az utómunkálatokat végezte támadómon. Nem jutok tovább az új információ elemzésével, mert közelebb hajol arcomhoz, s folytatja mondandóját. - Másodszor pedig: ne hasonlítsd össze a két esetet. Cecil semmit nem jelent számomra, így az sem érdekel, hogy mit csinál, vagy hogyan viselkedik. – Szemeim még jobban kitágulnak. Ha Ő nem jelent neki semmit, akkor… talán…
- Ezek szerint én jelentek valamit számodra? – Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg.
Szívem hevesebben kezd dobogni, s izgatottan várom reakcióját. Hosszasan nézünk egymás szemébe, majd hirtelen megszünteti az ajkaink közötti eddig sem túl nagy távolságot, míg kezeit fejem mellé teszi. Alaposan meglep, így már csak akkor kapok észbe, mikor távolodna tőlem. Na azt már nem! Felszabadult kezeimmel átkarolom nyakát, s visszahúzom magamhoz, hogy végre viszonozhassam csókját. Gyengéden érintem ajkaimmal száját, s hagyok neki időt, hogy rájöjjön: számomra is fontos. Pár pillanat után már hevesen viszonozza próbálkozásomat, s csupán hosszú percek múltán válunk el egymástól. Ismét elmerülünk egymás tekintetében, majd mellém fekszik, s magához húz. Rám mosolyog, s még mondanék valamit, de szemhéjaim lecsukódnak, s a kimerültség erőt vesz rajtam. Kiráz a hideg, s rájövök, hogy valószínűleg felszökött a lázam. Na ez aztán az időzítés! Még érzékelem, hogy valaki a nevemen szólít, de válaszolni már nincs erőm. Nem nyitom ki a szemem, de érzem, hogy feljebb emeli a fejem. Valami keserű kerül a számba… ja a gyógyszer. Bravó, Einstein! Ha így haladsz, utánad küldik a doktorid! Még érzem, hogy egy kis vízzel sikerül lecsúsznia a lázcsillapítónak, majd végképp elvesztem a fonalat.