Reggeli felkelésem már megint nem sikerül a legjobban. Kóvályog a fejem, s épp valami idétlen, ám annál hangosabb madár szadista legyilkolásáról szövögetem terveimet, mikor egy halk kopogás zavarja meg a képzeletbeli kivégzést.
July lép be egy tálca kajával. Hmm, ismerős jelenet. Mintha… valamikor… megvan! Tegnap Tom állított be ugyanígy! De utána mi volt? Mármint az evés még megvan. Aztán mintha beszélgettünk volna… Á, a fenébe! Mennyire vertem be a fejem? Lehet, hogy komolyabban megsérültem, mint hittem?
- Jobban vagy, An? A pasid küldött fel, mert szerinte még nem vagy rendben. – Szúrós tekintettel biccentek egyet, de már csak a felém mozgó ételre koncentrálok. Szerencsémre barátnőm nem kínoz sokáig, így már bele is kezdek a reggelibe. Kérdezget, mire én vagy óvatosan bólogatok, vagy tömören válaszolok fél kiló kenyérrel a számban. Per pillanat nem nagyon érdekel az illem… - De hallod, Tom olyan aranyos volt! – Hegyezni kezdem a fülem, mert lehet, hogy rossz nevet hallottam. Nem Max után kellene olvadoznia? Várjunk csak! Nem hiszem el… én… én… féltékeny vagyok! Á, nem igaz! – Amíg föl nem ébredtél, végig melletted volt. – Jobb, ha leállítom, mielőtt előadja a kiszínezett, vadonatúj, hősszerelmes történetet.
- Köszi a reggelit. Szerintem zuhanyozok egyet és lemegyek a többiekhez. Nem akarok Csipkerózsikát játszani. – Erre a hasonlatra beugrik egy kép… Tom fejét csak pár centi választja el az enyémtől, s mintha… Á, csak álmodhattam. Ha tényleg történt volna valami, akkor tuti nem hagy itt egyedül reggel. És amúgy sem alszik felső nélkül, úgyhogy tuti, csak álom volt… de milyen szép!
- Azért csak ne erőltesd meg magad. Szeretnéd, hogy segítsek?
- Ó, azt hittem csak Max hátát szappanozod szívesen. De ki kell, hogy ábrándítsalak: nem vagy az esetem. – Mérgesen áll fel, s egy kicsit ki is pirul. Aztán látom megcsillanni szemeit, s gúnyosan elvigyorodik.
- Rendben, szivi. – Az ajtó felé indul, s érzem, hogy még nincs vége. – Akkor szólok a barátodnak, hogy várod hátmosásra! – Esélyt sem ad reagálni, már kint van. Pedig úgy meghajítanám a kispárnával… Ez nem ér!
Komótosan kezdek készülődni, s a zuhany után már szinte jól is érzem magam. Meglátom a töménytelen ajándékhalmazt asztalán, s rögtön szemet szúr, hogy még mindig nem nézte meg az enyémet. Helyes! Gyorsan ellopom – illetve visszaveszem-, s szekrényembe süllyesztem. Így ni, most mehetek is felkutatni a többieket! Persze lefelé a lépcső még egy kisebb kalandparknak felel meg számomra, de röpke fél óra és már meg is érkezem a földszintre. Sajnos a lelkesítők és a virágcsokrok helyett egy lehangolóan dühös hang vár.
- Mégis mit csinálsz? – Na szerinted, búsképű? Per pillanat szuszogok és erőt gyűjtök. – Aludnod kellene! Vagy legalább pihenni. De semmiképpen sem mászkálni. Nyomás felfelé! – Igenis, őrmester!
- Az kizárt. De amúgy köszönöm kérdésed, jól vagyok. Annyira ugyan még nem, hogy rögtön vissza is tudjak menni, de Marg nénit még meg tudom látogatni. Vagy már elutazott?
- Még nem. – Dünnyögése alapján se velem, se a nyanyával nincs megelégedve. Aranyos ilyen kis morcosan. Á, már megint olvadozok. Ide a frigóval! Már épp menne, mikor eszembe jut még valami.
- Várj, kérlek. Tegnap este mi történt? – Meglepődve kerekednek el a szemei, én meg mindjárt odamegyek és megsimogatom, annyira édes. – Úgy értem, nem emlékszem pontosan. Beszélgettünk, ugye? De miről?
- Á, semmi különösről. Csak a szombat este történtekről. – Gyanús, mintha kerülné a témát. Már éppen rákérdeznék, de ő gyorsabb, s melóra hivatkozva lelép. Munkamániás…
Megkeresem az én kis nyugdíjasomat, s jól elcsevegünk mindenről. Persze hogylétem kerül a középpontba, így nem nagyon tudom barátnőmékre terelni a témát, de nem adom fel. Holnap is lesz nap! Sőt! Holnap is lesz Marg néni, mivel marad még vagy egy hétig! Hát ez csúcs…

Mostanában már kezdett elég jól kapcsolat kialakulni volt munkáltatóm és köztem, de a ma reggeli viselkedése a megismerkedésünk kori magatartására emlékeztetett. És végül is, minél később lép le a boszi, annál többet szenvedek én.
A nap folyamán gyakran merengek el a táncunkon, s folyton jóleső érzés tölt el. Bárcsak megint a karjaiban tartana… Na jó, állj le kislány, és ne álmodozz! Egy-két képzeletbeli pofon és rendben is vagyok.

Vacsora után Will ragaszkodik hozzá, hogy csak egy hosszas ajándékbontogatás után meséljek neki… kettőt. Nagybátyja az ágyra dőlve figyeli, ahogy a díszes csomagolók csak úgy repkednek a kis terminátor kezei alatt, míg én mellette ámulok és bámulok. Nem kímél semmit, az már egyszer biztos. Szerencsétlenségemre talál végre valamit, ami érdekli: egy doboz csokit. Valami belga, baromi drága izé lehet, de az eredmény ugyanaz: egy foltos arc és két maszatos kezecske. Ennek a következménye pedig mi más is lenne, mint én, legalább nyolcvan kis mancsnyommal a már csak volt fehér felsőmön. Persze a kis csínytevő előbb utóbb megunja a számára értéktelen tárgyak bontogatását, s egy gyors fürdés után már be is ugrik jelenlegi alvóhelyemre, s kijelenti, hogy ma este ő is itt alszik. Végül is… mit nekem eggyel több pasi az ágyamba?
Gyors zuhany után már be is vetődök mellé, és megvárom, míg Tom is szépen elvonul a fürdőbe, hogy mesélni kezdhessek. Sajnos rég volt már, hogy utoljára leültem a Disney válogatással, így valami rövidebbet választok. Persze duzzog is, hogy ez így nem ér, de megígérem, hogy a második mese hosszabb lesz. Pechemre bővül a hallgatóság, s már két kék szempár várja tőlem, hogy belekezdjek.
- Szóval, mit fogunk most hallani? – Jó kérdés búsképű. Nagyon jó kérdés…
- Még nem igazán tudom. Úgyhogy nyugodtan segíthettek, ha van valami ötletetek. – Naná, hogy ilyenkor lapulva hallgatnak. Pasik… - Rendben, akkor majd én döntök. – Összpontosíts! Nem sülhetsz fel pont előtte! Gondol, gondol, gondol… Semmi! Az Anasztáziából még a srác nevére sem emlékszem, a Hamupipőke meg túl sablonos. Á, miért csak Disney mesékben tudok gondolkozni? Várjunk csak… most készül egy új. Hmm… a béka királyfis. Ez az! Ezt a mesét még ismerem nagyjából. A homályos részeket meg majd csak pótlom valahogy… Bár sablonosnak sablonos, de hátha nem hallotta még.
Mázlimra Will oda meg vissza van a békákért, így élvezettel hallgatja a történetet. Nos, a másik alakra pedig rá se merek nézni. Így is úgy érzem, mintha folyamatosan engem bámulna… Olyan kellemetlen! Nem igaz, hogy nekem akkor kell mesélnem, mikor álmaim férfija velem egy ágyban pihen! Jobb ötleteim is lennének az időtöltésre…
Mini Luciferem elalszik, így a befejezés előtt abbahagyom a történetet, s egy kicsit feljebb húzom rá a takarót.
- Hé, én még ébren vagyok. Szóval hallhatnám a befejezést? – Meredten bámulok hálótársamra, aki éppen most suttogta nekem, hogy fejezzem be a mesémet. Pislogok párat, de még mindig várakozóan tekint rám. Ha már nem oszlik fel a vízióm, akkor baj van?
- Te figyeltél? – Ezek után ez egy baromira értelmes kérdés volt, kislány! Csak így tovább!
- Persze. Hiszen Margaret arra kért, hogy mesélj nekem, nem igaz? – Legszívesebben belenyomnám vigyorgó fejét a párnába, de félek, hogy Will felébredne a fulladozására. Vagy esetleg arra, ahogy megpróbálnám kiengesztelni… Vááá, nem szabad ilyeneken gondolkoznom! Hol is tartottam? Kicsit feszülten ugyan, de elmondom a még hiányzó részt, majd ő feltápászkodik, s ölébe kapja kedvenc terroristámat. Hogy mi? – Mégis mit csinálsz? Fel fog ébredni!
- Dehogy fog! – Felpattanok, s utána robogok. Ha felkelti, s tovább kell koptatnom a számat, neki annyi!
- Igazán nem ártogat. Kibírunk vele egy éjszakát. – Próbálom győzködni, de egy Marg néni- féle trükkel elhallgattat. Meghunyászkodva nyitom előtte az ajtókat, s mire visszaérünk, már épp eléggé vagyok ideges ahhoz, hogy kissé megemelt hangszínnel közöljem vele nemtetszésemet.
- Ne ordítozz. – Nem ordítozom, kicsi rigó. De ha így folytatod, te magad is rá fogsz jönni! – És amúgy sem aludhat velünk. Neked még pihenned kell. Egész nap talpon voltál, úgyhogy most irány az ágy. Ki kell pihenned magad.
- Ne kezelj úgy, mint egy kölyköt! Én nem az egyik keresztgyereked vagyok, hogy csak úgy utasítgass. És amúgy is: már jól vagyok. – És ez a kis szédülés is csak múló dolog!
- Ebből elég! – Még feleszmélni sincs időm, mikor az ágyon kötök ki felette… pont mint az első este. Elmélyedek tekintetében, s már csak megenyhült hangja térít magamhoz. – Kellemetlen lenne, ha megint belázasodnál, s Will itt aludna, nem gondolod? Felvernénk az éjszaka közepén, s nem tudná rendesen kipihenni magát. – Logikus az érvelése, de mégiscsak az a tény segít elfogadni a helyzetet, hogy kettesben maradtunk.
- Talán igazad van. – Gúnyos vigyorából ítélve nem kellett volna semmit sem mondanom, de már késő.
- Mint mindig. – Beképzelt majom!- De most pihenj. Jó éjt! – Lehunyja szemét, s lecsapja a kis villanyt utolsó mozdulatával. Ez most komolyan így akar aludni? Átölelve engem? Na nem mintha zavarna…
- Jó éjt. – súgom szinte már csak magamnak, és fáradtan engedek a kísértésnek, hogy fejemet mellkasára hajtva nyomjon el az álom… ami minden bizonnyal különösen kusza lesz ezek után.