Arra ébredek, hogy az ágy mocorog alattam. Mi van itt? Az embert már a saját pihenőhelye is kiveti? Morogva nyitom ki résnyire szemeimet, majd a már mellettem lévő alak látványa józanít ki. Hmm, megnyugtató, hogy nem az ágy kelt életre.
- Jó reggelt. Bocsi, ha felkeltettelek. Nyugodtan aludj még. Ha gondolod, felébresztelek később. – Jól van, felkeltés megbocsátva… ideiglenesen. Ha így mosolyog, úgyse tudok haragudni! Éppen válaszolnék, hogy egy fél óra múlva verjen ki az ágyból, de csapódik az ajtó, s már meg sem lepődök, mikor a kis szőkénk személyében bővül társaságunk.
- Miért nem aludhattam itt? – Kérdezi felháborodva, én pedig sóhajtva búcsúzuk el a további alvás lehetőségétől.
- Mert An még gyenge. – Na köszi, cserebogár. Most megküzdhetek azzal a gyilkos tekintettel egymagam.
- De megígérem, hogy ma ezért megint mesélek neked. Rendben? – Méreget, s komolyan rettegni kezdek, hogy mi lehet ebből a gyerekből még.
- Kettőt? – Öcsém, már alkudozik! Nehogy már a nyúl vigye a puskát!
- Befejezem az estit, és mondok egy újat. Megegyeztünk? – Nagy nehezen beleegyezik, s hirtelen ötlettől vezérelve behúzom magamhoz a takaró alá. – Most pedig még van fél óránk pihenni, amíg Tom bácsikád készülődik.
Lovagom ekkor vágódik ki az ágyból, s pár perces gyűjtögetés után el is tűnik a fürdőben. Még kapok tőle egy furcsa kis mosolyt, de nem tudom hova tenni. Lehet, hogy most könyvelt el, mint egy kis kölyköt? Á, mindegy, inkább pihenek. Mostanában lajhár ösztöneim kezdenek előtörni…

A nap további részét a könyvtárban töltöm, s repertoárom bővítem. Átfutom Don Quijote és a három testőr történetét is, hiszen mégiscsak fiúnak mesélek! Délután háromig elég jól el is vagyok, majd beállít Marg néni, s én újra puhatolózni kezdek nála. Szerintem a nyanya érzi, hogy mire akarok kilyukadni, mert kerüli a konkrét válaszokat. Egyfajta párbaj alakul ki köztünk, de sajnos még nagyobb tapasztalattal rendelkezik, mint én. Mondhatom szép! Ezért tanulok én egyetemen? Hogy egy kriptaszökevény kenterbe verjen?

Péntekig minden rendben halad, kivéve azt, hogy a boszorkány még mindig túl elővigyázatos. Este pont ezen veszünk össze szobatársammal… minden családtag belém köt mostanság. Lehet, hogy bennem van a hiba? Jobban belegondolva… kizárt.
- Ne érts félre. Én csak azt mondom, hogy felesleges ilyenekkel foglalkoznod. Úgysem menne bele Margaret. – Nem hiszem el! Muszáj folyton pont az ellenkezőjét állítania annak, amit én mondok?
- Honnan veszed? – Teszem fel a költői kérdést, s felé fordulok az ágyban. Na igen… van egy kis előnye, ha este tízkor kezdesz veszekedni… - Én sem vagyok jobb Julynál, s semmi kifogása ellenem. Ő is egyetértett abban, hogy nagyszerű lány. – Fölényesen vigyorgok rá, de azt hiszem még nem nyertem meg a meccset.
- De ez a helyzet más. Én csak a mostohafia vagyok, nem az unokája. Valamint csak ideiglenesen vezetem a céget, amíg Max fel nem nő a feladathoz. A nővérem nem ért az üzlethez, ezért per pillanat én vagyok az egyetlen, aki gondoskodni tud mindenről.
- Ugyan már! Ez csak kifogás. Ha ketten odaállnánk Marg néni elé, biztos meg tudnánk győzni. – Bevetem az ártatlan pislogásomat, s enyhülését látva el is mosolyodom. Sóhajtva leoltja a villanyt, de én még nem tudok aludni. Azt mondta, hogy a nővére… Ezt se tudtam eddig. És mi lehet az apjával, meg az igazi anyjával?
- Tom – suttogom halkan, s várom, hogy életjelet adjon. Nyöszörögve fordul újra felém, s önkénytelenül is vigyorogni kezdek. Olyan édes ilyenkor!
- Mi baj? Ha ennyire beszélni akarsz az öreglánnyal, hát legyen. Úgysem hallgatsz meg. – Hé, mi ez az aljas rágalmazás?
- Nem is igaz. Mindig meghallgatlak, csak ha nincs igazad, akkor nem fogadom meg a tanácsod – Sunyi vigyoromat szerintem még a sötétben is látja. – De nem ezért szóltam most. – Még esélyt sem kap, hogy visszaszóljon. Már csak az kéne! Ismerem a problémamegoldó módszereit, s nem biztos, hogy kibírnám, ha magához húzna…
- Akkor? – A kis türelmetlen…
- Mesélném nekem a családodról? Szinte semmit nem tudok rólad, ami elég furcsa, hiszen elméletileg egy pár vagyunk. – Ó, minek beszélek ennyit?
- Nem tudsz aludni? – Á, átlát rajtam! Csak egy szó villog előttem: TAGADJ!
- Én csak érdeklődni akartam az után, akivel egy ágyban alszom már egy ideje. De mindegy! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – Durcásan elfordulok és várom a hatást. Most vagy kiakad, hogy milyen kis hülye vagyok, vagy dalolni kezd. Miért viselkedek úgy, mint egy ötéves, mióta rájöttem, hogy mit is érzek?
- Ne gyerekeskedj már! – Bukta… - Mit akarsz tudni? – Bingóóó! Vigyorogva fordulok vissza, s vágom rá talán túl gyorsan is, hogy mindent.

Szép lassan belekezd, én pedig közelebb húzódva hallgatom végig. Az apja kényszerházasságot kötött Marg nénivel, majd sok évvel később megismerte az édesanyját. Nem vált el a nyanyától, de attól a naptól kezdve minden szabadidejét új kedvesével töltötte. Huszonhét évvel ezelőtt ők tervezték meg ezt a házat, s hálótársam megszületésekor már be is költöztek. Aztán Tom hat évesen elvesztette anyját, s egyedül maradt.
- És apád? Úgy értem nem költöztél oda hozzájuk? – Olyan rossz érzés arra gondolni, hogy mennyire magányos lehetett.
- Nem. Apám teljes mértékben eltávolodott tőlem. Persze Margaret nem hagyta, hogy teljesen elhanyagoljon. Náluk laktam, de csak nyaranként. Bentlakásos iskolába kerültem, majd egyetemre mentem, s már két éve én viszem a vállalati ügyeket. Ez is csak ideiglenes állapot, mert apám már nem tudja ellátni a posztját, Max pedig még iskolába jár. – Egyszerűen csak közelebb akarok lenni hozzá, így hát kinyújtom a kezem, s az övére helyezem. Mivel már elég jól látok a sötét ellenére, meglepődöttségét is észreveszem.
- Sajnálom. – Nem tudok mást mondani, úgyhogy remélem, megelégszik ennyivel is. Meredt szemei másról árulkodnak, így lassan elhúznám kezem, de nem engedi. Ujjaink összefonódnak, s most rajtam a sor, hogy látószerveimet majdnem elhagyva bámészkodjak.
- Köszönöm. – Suttogja felém, s magához húzva kér, hogy most meséljek én… mert meg akar ismerni. A szívem majd kiugrik a helyéről, majd dadogva kezdek szabadkozni, de hangja megakaszt. – Kérlek.
Nagy levegőt veszek, s belekezdek az én családom ismertetésébe. Nem is tudom, hol kezdjem. Felvázolom röviden a közeli és még normálisnak mondható rokonokat, de már ezen is nevet. Aztán mikor kitérek nagyira és a karácsonyi ajándékaira, olyan érzésem van, hogy mindjárt legurul az ágyról a röhögéstől. Ez nem ér! Tehetek én róla, hogy lökött az egész bagázs? Nem is értem, én hogy kerültem oda…
Éjfél körül alszok el a karjaiban. Kell ennél több? Már így is hihetetlen boldogság tölt el…