|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.08.02. 15:16
Byell nyelt egyet, és a válaszon töprengett.
- Rám akartak egy olyan dolgot kényszeríteni, amit én nem akartam… - válaszolta. A férfira sandított, aki az ő arcát nézte.
- Mit nem akartál? - kérdezett megint.
- Az nem fontos… a lényeg, hogy megszabadultam tőlük! Már soha többet nem kényszeríthetnek semmire!
- Ez úgy hangzik, mintha valami börtönben éltél volna - mondta Aeran.
- Mondhatni… de te hogy értetted azt, hogy még neked sem tisztelegnek a griffek?
Aeran sokáig hallgatott, majd felült, és a lába melletti fűszálakat kezdte el tépkedni.
- Biztosan hallottál már a tizenöt éve történt esetről, ami miatt idáig fajultak a dolgok.
Byell bólintott. Hát mégis csak tud valamit a múltról.
- Én… jó barátom volt Fednor herceg… tudod, aki több éve eltűnt. Azt is mondták már, hogy meghalt… Nem tudom, hogy mi lehet vele.
- Ez szomorú…
- Igen, az… és az még inkább, hogy Thalionnak, annak a szemétnek, aki lemészárolta a Fednor családot, semmi joga nem volt a trónhoz!
Byell szíve egy pillanatra kihagyott. Az apja… mi az, hogy nincs joga a trónhoz? Hiszen az anyja, és az apja is, tisztavérű tündék! A legmagasabb rangból méghozzá.
- Ezt hogy érted?
- Tudom, hogy nem értesz egyet az elf nézetekkel, de a mi szemünkben Thalion, csak egy trónbitorló.
- Szerintem sem helyes az, amit művel veletek! Hiszen mindkét nép, ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint bárki más. Az nem ok arra, hogy így kezeljen titeket, mert más a kinézetetek, mint nekünk!
- Legalább ebben egyetértünk! - vallotta be Aeran, és Byell észrevett egy halvány mosolyt a szája szélén.
Elgondolkodva nézett a távolba. „Trónbitorló”… Akkor az apja, nem törvényes keretek között foglalta el a trónt? Mégis mi történhetett tizenöt éve, amiről ő nem tud, és ami így megváltoztatott mindent?
A Nap már lenyugvóban volt, mikor visszaindultak. Byell még nem mert ráülni a griffjére, így megint Aeran mögött repülhetett. Riyan, lassan repült, fürödve a Nap narancssárga sugaraiban.
Lágy szellő simogatta az arcát. Álmosan nézte az alattuk elrohanó tájat. Aerannak már csak az utolsó szavai jutottak el hozzá.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, mi lesz a neve?
Byell rápillantott a mellettük szárnyaló griffre. Az állat is visszanézett rá, Byellnek pedig beugrott egy név.
- Ossziya… igen… Ossziya lesz a neve.
Látta, ahogy az elf elmosolyodik.
- Mi az? - kérdezte.
- Semmi… csupán a jelentése egyezik a tiéddel… - mondta csendesen.
- Miért, mit jelent? - kérdezte megint Byell.
- Reményt…
Mire hazaértek, a Nap már teljesen elbújt a hegyek mögött. Aeran segített Ossziya elhelyezésében, azután pedig bementek a házba. Mindketten mosolyogva léptek a konyhába, az ismerős zajok miatt. Most Byron is bent ült, láthatólag húzva Silimy idegeit.
- Hé! Nem abban egyeztünk meg, hogy nem beszélsz vele, egy hétig? - kérdezte Aeran, és húga vállára tette kezeit. Onnan figyelte barátját.
- Rám fogadtatok? - háborodott fel Silimy.
- Igen… - bólogatott Aeran. - De Byron először azt akarta, hogy adjalak neki egy éjszakára!
- Hogy mit? - kiáltott fel dühösen a lány, és rámeredt az előtte ülő férfira, aki feszengve ült.
- Hope drágám, menj és fürödj le, addigra kész lesz a vacsora - szólalt meg Naerdiel.
- Rendben…
Byell kapott néhány új ruhadarabot. Becsukta az ajtót, majd levette magáról a ruhákat, végül a parókát. Leengedte a hajfonatot, majd azt is szétbontotta. Olyan érzése volt, mintha az egész teste fellélegezett volna. Hátradobta a most hullámos haját, majd lesétált a négy fokos lépcsőn. A kád ennyivel volt mélyebben a padlónál. Beleereszkedett a meleg vízbe, és jólesőn megborzongott. Felsóhajtott.
Már nagyon hiányzott ez neki.
Kinyújtotta lábait, és megdörgölte a combjait. Holnapra biztosan izomláza lesz!
Elmerült a vízben, hogy a haját is ki tudja mosni. Viszont nem szabad túl sok időt töltenie a fürdőben, mert az is gyanús lehet.
Az anyjára gondolt. Fájt, hogy ott kellett hagynia, de hogy mondhatott volna nemet, amikor az anyja ennyire kétségbeesetten kérte? Ráadásul meg is ígérte neki, hogy boldogan fog élni! Nem szegheti meg.
Nem találkozhattak bármikor, amikor csak kedvük tartotta. Legfeljebb az ünnepségeken, és minden este, lefekvés előtt. Mégis annyira szerették egymást! Ezt nem akadályozhatta meg, még az apja zsarnoki parancsa sem, ami szerint, az arisztokratáknak félre kell tenniük mindenféle érzelmüket. Egy fenét! Ezzel annyit akart mondani, hogy tagadja meg az anyja iránti szeretetét, és ne foglalkozzon vele, bármennyire is fáj. De ő nem volt fából, mint az apja! Ő érzett… nevetett, ha örült, és sírt, ha fájt! Egy lény, aki nem képes erre a két legalapvetőbb dologra, az nem is él!
Gyorsan megmosta a haját, és a testét, majd egy törülközőt csavarva maga köré, kijött a kádból. Egy másik törülközővel a haját próbálta minél szárazabbra dörgölni. Nem volt leányálom! Az egészen a térdéig érő tincsek, súlyosan lógtak, és elég nehezen száradtak.
Valamennyire sikerült száradásra bírni a haját, de azért még nem volt tökéletes. Felkapta a nadrágját, majd elkezdte feltekerni magára a kötést. Nem fájtak a mellei, hogy le voltak szorítva, de azért mégis kellemetlen érzés volt, egész nap ebben a „börtönben” lenni. De ha választania kellett a kötés, és a kastély között, akkor inkább elviselt volna még hat ilyet!
Betűrte az anyag végét, úgy hogy ne dudorodjon ki sehol, majd újra megragadta a törülközőt, hogy nekiálljon a hajának.
Már nem kell sok, és be is fonhatja.
Összerándult a gyomra, amikor hallotta a zár kattanását.
Rémülten hátrafordult, és nem tudta mit tegyen, amikor meglátta Silimyt az ajtóban.
Silimy megrökönyödve állt az ajtóban, és a tündét nézte. A hullámos, combközépig érő haját… a kötést a mellénél…
Megrázta a fejét. Még egyszer, majd megfordult, és az ajtóhoz lépett.
- Várj! Kérlek! - kiáltott utána Byell, és gyorsan az ajtóhoz rohant. Az utolsó pillanatban érte el, és visszacsukta az ajtót. Silimy elengedte a kilincset, és hátrálni kezdett.
- Kérlek, hallgass végig! - könyörgött Byell.
- Ki vagy te? Mond el! - követelte Silimy. Zavartan pislogott, és rázta a fejét. - Honnan jöttél?
Byell nyelt egyet, majd az ajtónak vetette a hátát.
- Megszöktem otthonról…
- Ki vagy te? - szakította félbe.
Sokáig néztek farkas szemet, végül Byell felsóhajtott.
- Byell Phalle vagyok… Thalion lánya.
- Hogy? - suttogta Silimy. Rengeteg érzelem suhant át az arcán. Meglepődés, megrökönyödés… félelem… utálat… gyűlölet… kételkedés… kíváncsiság.
- Azért jöttél, hogy jelents minket az apádnak, ugye? Engedj ki Innen! - indult el megint az ajtó felé, de Byell kétségbeesetten elállta az útját.
- Várj! Kérlek, hallgass végig! Nem mehetek vissza! Ha visszamegyek, hozzáadnak egy olyan alakhoz, akit még életemben nem láttam! Nem küldhetsz vissza, kérlek!
- Akkor miért adtad ki magad másnak?
- Mert tudtam, hogy mindenki így reagált volna! - mondta halkan Byell, és Silimy is zavarba jött a választól. Visszább fogta magát.
- Kérlek… ne mond el senkinek! Ha akarod… ha akarod, holnap elmegyek innen, csak… csak kérlek, ne küldj vissza… - suttogta a végén, mert teljesen elszorult a torka a sírástól. Silimy szánalmat kezdett el érezni a lány iránt, ami lassan átfordult sajnálatba.
- Itt maradhatsz… - mondta, és keresztbefonta a karjait. - De akkor mindent el kell mondanod nekem! Itt maradásodért cserébe én is hordani fogom a titkodat.
Byell hálásan, rámosolygott, amire Silimy is elengedte magát egy picit. Ámulattal nézte a tünde aranylóan csillogó haját, ami hullámosan hullott alá. Hogy nem vette észre eddig, hogy nő? Hiszen az arca, annyira árulkodó… de az is lehet, hogy csak naív volt. Mert nem igazán mindennapi, hogy egy tünde nő, fiúnak adja ki magát… főleg nem egy hercegnő…
Silimy összeszedte magát.
- Nem maradhatunk itt. Itt bárki meghallhat minket.
Byell bólintott, és gyorsan felkapta magára az ingjét, és a mellényt. Nekiállt, hogy befonja a haját, de az elf megállította.
- Hagyd, majd a szobámban. Egyelőre csak takard el a parókával.
- Rendben.
Byell elrejtette a haját, amennyire csak tudta. Most könnyebb dolga volt, mert még nedves volt egy kicsit. Kiléptek a folyosóra, Silimy pedig elindult jobbra. Byell szorosan követte. Csak a konyhából szűrődtek ki zajok, de az egész ház csendes volt.
Egy hosszú folyosó végén volt a lány szobája. Silimy gyorsan bezárta az ajtót kulccsal, miután mindketten bementek. Byell fellélegzett.
Silimy ráült az ágyra.
- Nos? - nézett rá, kíváncsian, majd maga mellé mutatott. Byell is leült az ágy szélére, és szembefordult a lánnyal. Kicsit meglepte ez a száznyolcvan fokos fordulat, ami a lányban ment végbe, de nem zavarta. Bevallotta magának, hogy örült annak, hogy valaki tudja a titkát, mert ha esetleg baj van, fog tudni valakire, támaszkodni.
- Apám ki akarja terjeszteni a hatalmát a Karnaka hercegségre, de ez csak úgy jöhet szóba, ha hozzámegyek Maedhroshoz, a hercegség örököséhez…
- Legalább jól néz ki?
- Még soha életemben nem találkoztam vele. Mindig engedelmeskedtem a szüleim akaratának, de ez már túl sok volt. Anyám segített a szökésben. Arra kért, hogy éljek boldogan, helyette is… - mondta csendesen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
