|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.08.02. 15:19
Silimy szemében megértés tükröződött, aminek nagyon örült. Mégsem olyan ellenséges ez a nő, mint ahogy mutatta magát!
- És lovas szeretnél lenni? - kérdezte mosolyogva.
- Hát… más nem nagyon lehetek - válaszolta halkan nevetve.
Silimy is felnevetett, majd elgondolkodva figyelte a másik arcát.
- Azért ez nem semmi!
- Micsoda? - kérdezte Byell.
- A tündehercegnő, aki felrúgva a király parancsait, megszökik, hogy rátaláljon a boldogságra… és még fiúnak is adja ki magát! Szép történet. Kíváncsi leszek a végére.
- Igen… - bólogatott Byell mosolyogva. - Arra én is!
Silimy egyre jobban kezdte megkedvelni a lányt. Nem tudta, hogy fiúnak miért volt annyira ellenszenves. Vagy talán nem is volt az, hanem ő vetette meg, csak azért, mert tünde volt. Bűntudatot érzett, mert elfelejtette apja szavait, miszerint „a tündék, a testvéreink. Ezt soha nem szabad senkinek sem elfelejteni. Mi, egy család vagyunk!”
- Van testvéred? - kérdezte az elflány.
- Nincs - mondta Byell egy kicsit szomorúan. - De mindig szerettem volna.
- Hm… hát itt majd lesz! Két nem teljesen normális öcséd, egy drága jó nővérkéd, és egy okostojás bátyád!
Byell elpirult az utolsó személy említésekor, bár nem akarta. Mosolyogva hajtotta le a fejét.
- Tetszik neked, igaz? - kérdezte Silimy. Byell felkapta a fejét.
- Dehogy! Én csak…
- Nyugi, nem mondom el neki! - szakította félbe egy mindent tudó mosollyal.
- Hát… nem egy csúnyaság… - mondta céklavörösen.
- Nem az bizony! Még jó, hogy nem az! Az én bátyám!
Mindketten felnevettek, majd Byellnek is eszébejutott valami.
- És mi van azzal a Byronnal? Elég gorombán viselkedsz vele!
Silimynek komoly lett az arckifejezése, és lassan megvonta a vállát.
- Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Olyan mintha a második bátyám lenne… vagyis… - elhúzta a száját. - Tizenhét éves koromig, úgy tekintettem rá… Aztán… amikor láttam egy lány mellett, féltékenykedni kezdtem. Egyszer ezzel el is kezdtem piszkálni, de csak úgy viccből, de ő megcsókolt… én is akartam, de… nem tudom mi történt, egyszerűen megijedtem. Ellöktem magamtól, felpofoztam, és soha többet nem viselkedtem vele olyan közvetlenül, mint ahogyan szoktam… ő sem hozta fel többet a témát, de állandóan előttem villogott a nőivel, és ez idegesít.
- Nem lehet, hogy csak… megint féltékennyé akar tenni?
- Nem érdekel! Már nem érdekel, nem érzek iránta semmit!
- Biztosan?
- Egészen biztos…
Byell sokáig fürkészte az arcát, végül megvonta a vállát.
- Van nálad egy fésű?
- Aha, de hagyd, majd megcsinálom! - mondta, és felpattant.
Visszatért, és rögtön neki is állt kifésülni.
- Azért ez nem semmi, hogy így el tudtad rejteni magad! Ha nem látlak meg kötésben, és kiengedett hajjal, még mindig azt hiszem, hogy fiú vagy.
Byell jót mosolygott ezen.
- Csak a többiek előtt ki ne derüljön!
- Szerintem ők is megértenék!
- De nem úgy viselkednének velem, ahogy idáig! - tiltakozott a tünde.
- Az, biztos! Főleg nem Aeran!
- Ezt hogy érted? – kérdezte Byell értetlenül.
- Eléggé haragszik a királyi családra… Thalionra főleg. Állandóan azt hajtogatja, hogy bosszút fog állni rajtuk.
- Biztosan a Fednor herceg miatt. Azt mondta nagyon jó barátok voltak - mondta halkan Byell.
- Hát… igen… azt hiszem… - válaszolta Silimy. Meg volt zavarodva. Miért hazudott neki Aeran?
Byell és Silimy még sokáig beszélgettek. Mikor éjfélt ütött az óra, Byell elhagyta a lány szobáját. A sötétben lopózva ment a saját szobája felé, amikor beleütközött valakibe. Ijedten lépett hátra, amikor észrevette, hogy a férfi az.
Aeran gyanakodva méregette.
- Hol voltál? - kérdezte.
A férfi szemei, jól látszódtak a sötétben. Olyan volt, mintha világítottak volna. Byell nyelt egyet. Nem mondhatja, hogy a húgánál, mert az rettentően félreérthető lenne most ebben a helyzetben.
- Én csak… téged kerestelek! - vágta rá rögtön azt, ami az eszébe jutott.
- Már megint? – motyogta Aeran.
- Én… csak azt szerettem volna kérdezni… hogy kimehetnék-e egy kicsit Ossziyához.
- Ezt nem kell megkérdezned, de… ilyen későn? - kérdezett vissza még mindig gyanakodva.
- Nem igazán tudok aludni…
Aeran, összeszorított öklökkel, és fogakkal nézte az előtte álló, egy fejjel alacsonyabb tündét. „Az összes istenekre esküszöm, hogy a nőket szeretem!” fogadkozott magában, mégis lentebb siklott a tekintete Hope szájára. Furcsa nyomást érzett a gyomrában, ami ismerős volt számára. Akkor érezte így magát, amikor Byronnal fogadtak a tündében, hogy megmeri-e csókolni… Ahogy elnézte Hope vonásait, ezernyi gondolat futott át fején. Most így közelről nézve, hasonlít rá. De… ez teljességgel lehetetlen! Egy tünde hercegnő, ugyan miért szökne el a kényelmes, fényűző otthonából, ahol mindene megvan, hogy egyszerű, férfi életet éljen? Ez abszurd! Amúgy is… a tündék, olyan egyformák!
Hirtelen hátrébb lépett. Zavarta a tudat, hogy a gyomra bukfencet hányt, egy tünde miatt… egy fiú tünde miatt, az istenért!
- Azt csinálsz, amit akarsz! - váltott mogorva hangnemre. Látta, hogy Hopet, meglepi ez a hirtelen változás.
Byell, égővörös arccal bólintott, majd gyorsan elfordult a másik irányba, hogy minél előbb eltűnjön a férfi szeme elől.
Mikor kiért a szabadba, felsóhajtott, majd összeszorított szemekkel, megrázta a fejét, hogy kiűzzön minden gondolatot, ami Aerannal kapcsolatos. Mi történt odabent? Amikor a férfi nem válaszolt rögtön, és az arcát kezdte el vizsgálni, alig kapott levegőt. Ujjongott volna az örömtől, ha a férfi, nőként látja, de… most fiúnak volt öltözve, és mégis… csak nem, a saját neméhez vonzódik? Nem, nem, nem, és nem! Az teljesen kizárt! Aeran nem az a fajta. Ebben biztos volt!
Hátrasietett az istállóhoz, már amennyire a sötétben tudott. Kitapogatta az ajtót, majd belépett. Megcsapta az orrát, az a jellegzetes, fenyvesekhez hasonló illat, ami állandóan körüllengte a griffeket.
A Hold, sápadt fénye, bevilágított az ablakokon, és a nagyobb réseken, sávokat létrehozva a padlón. Végigsétált a szűk úton, az állások között, teljesen az istálló végébe, majd megállt. Érezte, hogy valami csiklandozza a nyakát, és szuszog. Megfordult, majd megrándult az ijedtségtől, amikor meglátta fölétornyosulni Riyant, aki kíváncsiskodva nyújtogatta felé a nyakát. Elmosolyodott, majd belenézett a griff szemeibe, és megsimogatta volna a csőrét, de az elrántotta a fejét, és hátra araszolt. Byell meglepődve nézte, és nem értette, mi történik. Aztán minden megvilágosodott előtte, amikor Riyan, fél térdre ereszkedett mellső lábaival előtte, amennyire csak tudott, az állás miatt.
Zavartan pislogott néhányat, majd kinyitotta az ajtaját, és belépett hozzá. Riyan még mélyebbre hajtotta a fejét, Byellnek pedig le kellett guggolnia, hogy a griff szemeibe nézhessen.
Végigsimított a hideg csőrén.
- Köszönöm az udvariasságodat, de ezzel nagyon hamar elárulhatsz! - suttogta. Riyan felpillantott rá, majd bólintott. Byell hálásan rámosolygott, és megsimogatta a nyakát is. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki, aki felismeri, mély tiszteletben részesíti. Persze az udvarban már számtalanszor vett részt egyéb ceremóniákon, de ez most teljesen más volt! Itt a szabadsága volt a tét.
Felemelkedett, és gondosan visszazárta az állás ajtaját, majd a szomszédos álláshoz ment. Ossziya mélyen aludhatott, ha nem kelt fel a zajokra. Mosolyogva nézte az állatot, aki, minden bizonnyal jól érezte magát itt.
Nem akarta megzavarni, így inkább egy utolsó pillantást vetve rá, kisétált az istállóból.
Nem akart még visszamenni, így a kert felé vette az irányt. Meglepődéssel, vegyes örömmel vette észre, hogy a kert egyik fele, telis-tele van plumériákkal. Lassan sétált a virágágyások között, de nem állt meg sehol. Követte a kis ösvény útját, ami egy növénnyel átfutott boltív alatt futott át.
Átment alatta, majd tekintete rögtön megakadt az egyik fa ágán ülő madáron, ami egyenesen őt nézte. Fehér holló volt. A tollai szinte ragyogtak a holdfényben. Nem szokványos holló volt, ezt az első pillanattól tudta. Sokkal többet árult el a madár tekintete. Szinte mondhatni, hogy majdnem emberi…
A holló széttárta szárnyait, majd egy hang nélkül elrepült.
Byell figyelte a madarat, amíg el nem tűnt a szeme elől. Pillantását visszakanyarította maga elé.
A kert hatalmas volt, és távolabb már csak nagy sötétség volt a fák miatt. Így inkább nem ment tovább, hanem helyet foglalt az egyik kőpadon.
Hátát a mellette álló fa törzsének vetette, és az égre emelte tekintetét.
Az összes csillag fent volt az égen. Újra az anyjára gondolt…
Aliya letörölte könnyeit az arcáról, majd bejött az erkélyről. Becsukta a magas, kétszárnyú, üvegajtókat. Egy utolsó pillantást vetve a csillagos égre, behúzta a függönyöket.
- Még mindig azt mondod, hogy nem tudsz semmit a lányod hollétéről, Aliya?
A nő összerezzent a reszelős, mély hangtól, de nem fordult meg.
- Már mondtam, Thalion. Semmit! Ha tudnám, hogy hol van, én magam hoznám vissza! – mondta határozottan.
Kirázta a hideg, mikor megérezte a férfi kezét a tarkójánál.
- Ugye, te nem hazudnál nekem, Aliya? – kérdezte Thalion, és kezét lentebb csúsztatta a nő nyakára.
Aliya megrázta a fejét, tekintetét előre szegezte.
- Remélem is… - mondta halkabban. – mert remélem tisztában vagy azzal, hogy mi lenne a következménye…
- Ezt vegyem fenyegetésnek, Thalion? – kérdezte szelíden Aliya, és Thalionra nézett.
A férfinak kemény, és határozott vonásai voltak… semmi szépség. Mondhatni… a külső, ebben az esetben, tükrözi a lelket. Szőke, őszülő haja, a lapockáig ért, körszakálla pedig még vadabbá tette az összképet. Zöld szemeiből sütött a megvetés és a fenyegetőzés.
- Aliya… Aliya, te sosem tanulsz a hibáidból… már majdnem elvettem tőled mindent… ne akard, hogy teljesen tönkre tegyelek!
Aliya összeszorította fogait, és bólintott.
- Mintha annyira érdekelne más sorsa… a saját véredet is meggyilkoltad!- sziszegte.
Felkiáltott mikor a férfi megragadta a haját, és addig feszítette hátra a fejét, míg rá nem nézett.
- Jobb, ha csendben maradsz Aliya… jobban jársz, hidd el! Megértettük egymást?
Aliya bólogatott, már amennyire tudott. Thalion eltaszította magától, majd kisétált a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
