|
Ha az enyém lehetnél
Sayara 2009.08.02. 15:21
- Hé, ki az ágyból!
Byell szemei ijedten pattantak fel, majd halálra váltan figyelte a fölé tornyosuló elfet.
- Mit akarsz… akarom mondani…
- Hamar le akarom tudni a tanításodat, mert sokkal fontosabb dolgaim is van, amit el akarok intézni, úgyhogy nyomás! – válaszolt Aeran türelmetlenül.
- Adj két percet… - nyöszörögte Byell, de azért vigyázott a hangjára. Agyon dicsérte magát, amiért megfogadta Silimy tanácsát, miszerint, soha ne vegye le éjszakára se a kötést, sem pedig a parókát. Mivel férfi, bármikor rányithat valaki, nem foglalkozik itt senki a személyes jogaival, hisz nem nő. Az már más kérdés, hogy valójában az volt, de erről csupán saját maga és Silimy tudott. Ezt a kört pedig nem akarta tágítani. Elmondta egy valakinek, de nem akarja, hogy kettő, vagy három legyen ebből.
- Egy. – szegezte le Aeran, majd kiviharzott a szobából. Byell összerezzent az ajtó csapódásától. Nem értette, mi üthetett a férfiba hirtelen, amiért ilyen gorombán viselkedik vele. Köze lehet ennek, a tegnapi naphoz? Ki tudja? Amilyen kiszámíthatatlan, azon is felmérgesíthette magát, hogy egy perccel hamarabb ébredt fel, mint szokott! Ennél az elfnél bármi megeshet…
Nem akarta még jobban magára haragítani, úgyhogy kiszállt az ágyból, megvetette, felvette a mellényét, és a csizmáit, majd kiment ő is.
Balra fordult, majd a konyha felé vette az irányt. Hallotta az ikrek hangos beszédét, Aeran morgolódását, és ha jól hallotta, akkor Byron is jelen volt.
- Jó reggelt! – szólalt meg a háta mögül Silimy. Már majdnem hátra fordult, amikor a lány belé karolt.
- Neked is… - válaszolt Byell egy ásítás között.
- Egész éjszaka alig tudtam aludni! – suttogta a lány. - Állandóan Te jártál a fejemben, mert komolyan annyira izgalmas ez az egész! Mit fogsz csinálni ha lebuksz? Vagy mihez kezdesz, ha el akarsz innen menni?
- Ha nem bukok le, akkor nem szeretnék elmenni innen… - hazudta Byell, és tovább mentek, karöltve. El kell mennie, minél messzebbre a kastélytól. Meg kell találnia azt a fiút!
- Komolyan itt maradnál? Mert az igazat megvallva, nagyon örülök, hogy itt vagy! Neked bármit elmondhatok, nem fogod tovább adni… és nem mindenki ilyen!
- Rengeteg lány van a faluban, ahogy észrevettem… barátságosnak tűnnek.
- Igen, de ők… mások, mint én… - mondta csendesen Silimy.
- Miért? – kérdezte Byell.
- Mert… állandóan csak arról folyik a téma, hogy ki kihez fog hozzámenni… komolyan, mintha nem is lenne agyuk! Mintha… nem is számítana a szabadságuk! Én megbolondulnék, ha most férjhez kellene mennem!
- Nem bolondulnál meg… - szólt közbe Byell. – ha szerelemből kötnétek, nem bolondulnál meg.
Látszott a lányon, hogy megilletődik. Zavartan pislogott oldalra, végül felvette a jól megszokott, cinikus arckifejezést.
- Szerelem… ugyan!
Megfogta a konyha kilincsét, és már majdnem benyitott, amikor Byell megszólalt.
- Azért mert egyszer hibát követtél el… nem biztos, hogy életed végéig szenvedned kell miatta!
- Már megmondtam, hogy nem szeretem Őt! – vágott vissza a lány, és visszafordult.
Byell elmosolyodott.
- Akkor miért hoztad fel Őt? Nem mondtam, hogy róla van szó! – mondta kíváncsi arccal. Silimyn látszott hogy teljesen összezavarodott. Arcának a színe, pirosra váltott, remegő kezekkel simított füle mögé egy kósza tincset.
- Ez… nem ér! – nyöszörögte halkan. – Kiforgatod a szavaimat!
Byell majdnem elnevette magát, de visszatartotta.
- Nem forgatom… csupán megpróbálok rávilágítani dolgokra… - mondta, majd bement a konyhába. Visszapillantott a lányra, aki gonoszkásan rámosolygott, majd ő is utána ment.
Byell az asztal felé fordult, ahova már leültek, Aeran, és Naerdiel kivételével.
- Már azt hittem fel sem keltetek még! – szólalt meg Naerdiel, és az asztal közepére tette a gőzölgő tálat.
Byell leült az egyik szabad székre, ami pont Byron mellett volt. Odafordult hozzá, hogy köszöntse, de a férfi tekintete megakadályozta ebben. Szája tátva maradt a belekezdett köszönésbe, kezét pedig inkább visszahúzta. Lassan visszafordult az asztalhoz, és inkább az üres tányérját nézte.
Ezt elrontotta! Nagyon is elrontotta!
Tudta, hogy mi baja a férfinak. Jó „viszonyba” került a „kislánnyal” aki neki tabu. Mi ez, ha nem féltékenység? Örült is volna ennek, hogy a férfi még mindig vonzódik a lányhoz, csak ne ő lenne a féltékenység kiváltója. Ki tudja mire képes ez az elf, csak hogy elérje a célját? Akár el is teheti láb alól!
Nyelt egyet, majd elvette a felé tartott tálat. Szedett magának egy kis adagot, majd tovább adta. Tudta, hogy igazából nagyon finom az étel, csak neki keserű most minden falat.
- Ma mentek gyakorolni? – kérdezte Byron Aerant, aki vele szemben foglalt helyet.
- Igen.
- Akkor csatlakozok, ha nem gond! – mondta Byron, és félrelökte Byell könyökét.
- Akkor én is ott leszek! – szólalt meg Silimy, és bátorítólag rámosolygott Byellre. Byell inkább újra a tányérja felé pillantott, és nem szólt egy szót sem.
- Figyelj szivi, mit keresnél ott, ha nem is vagy lovas? – kérdezte Byron morogva.
- Nem vagyok az, de miért ne lehetnék ott? – kérdezte Silimy, villámló tekintetét, a férfiéba szúrta.
- Mert nő vagy!
- Ó! Remélem nem kell, hogy emlékeztesselek, nem vagyok lovas! De azért mégis! Egy nő talán nem lehet lovas?
- Egy nő? – kérdezte Byron megzavarodva. – Egy nő, lovas? Ez viccnek is rossz!
Byell félrenyelte az ételt, és köhögni kezdett.
- Neked meg mi bajod? – kérdezte Byron mogorván.
- Hagyd őt békén! – csattant fel Silimy.
- Hozzá se nyúltam!
- Nem érdekel! Nem beszélhetsz vele így! És nem fogod, megmondani mit tegyek!
- Azt csinálsz, amit akarsz! – emelte meg a hangját, és felállt. – Köszönöm, Naerdiel néni… majd még jövök!
Bevágta maga után az ajtót, és még csak most tűnt fel, hogy mekkora csend van. Byell szinte attól félt, hogy valaki meghallja, hogyan vágtat a szíve. A torkában érezte, és egy falatot sem tudott már leerőszakolni magába.
Felpillantott az asztalról, és Aeranra nézett, aki idáig húgát figyelte, most ő rá pillantott. Szemeiben gyanakvás csillogott, de nem szólt egy szót sem.
Byell nem bírta tovább. Felállt, majd nagy levegőt véve, megszólalt.
- Azt hiszem én… most sétálok egyet…
Elindult az ajtó felé, és még hallotta Naerdiel hangját, ahogy megkérdezi kér-e még valaki repetát, mielőtt bezárta volna az ajtót.
A pokolba! Ez már olyan félreérthető volt, hogy jobban nem is lehetett volna az! Byron most azt hiszi, hogy Silimy és Ő, vonzódnak egymáshoz, ráadásul Aeran is erre gyanakszik! Férfiak a francba! Semmit sem tudnak! Csak azt látják, ami az orruk előtt van! A pokolba is! Hogy fogja magát ebből kirángatni? Talán, ha… Nem! Nem mondhatja el nekik! Az első dolog az lenne talán, hogy visszaviszik, vagy elzavarják! Segítséget kaphatna tőlük? Talán igen… talán nem.
Az egyetlen megoldás most, az lenne, ha beszélne Byronnal. De úgy, mint… férfi, a férfival! Tisztáznia kell magát, hogy ő egyáltalán nem táplál érzéseket a lány iránt! Még csak az hiányozna! Attól, hogy férfit játszik, pontosabban egy kamasz fiút, még nem jelenti azt, hogy a lelke, és női mivolta, is egy szempillantás alatt férfivá változik át! Meg kell keresnie, és beszélni vele!
A kert felé vette az irányt, hátha! Ötlete jónak bizonyult, Byron a hátsó rész felé tartott, maga után húzva Ninat. Futásnak eredt, nehogy elmenjen, mielőtt utolérné. Átszaladt a kis boltív alatt.
- Várj egy kicsit! Byron!
A férfi megfordult, szemei összeszűkültek, Hope pedig nem mert közelebb mennie egy méternél.
- Mit akarsz, tünde? – kérdezte, kihangsúlyozva az utolsó szót, mintha az valami átok vagy szitokszó lenne.
- Én… szeretnék tisztázni valamit! Odabent… odabent, én nem…
- Nem kell mentegetőzni, és sem vagyok vak! – morogta, majd újra elindult. Hope utána ment.
- Ő csak a barátom! És ő is úgy tekint rám!
- Hát persze…
- Tényleg! Az igazat mondom! Még azt is elmondta, hogy ki tetszik neki! És hogy ő…
- Tessék? – fordult meg a férfi, szinte beleütközött, de tudta, hogy ezzel elérte a célját.
- Hát… azt mondta, másnak nem mondja el, mert nem… a testvéreinek kínos, ahogy az anyja előtt is… és muszáj volt valakinek beszélnie erről…
- Ki az?
- Nem értem…
- Azt mondtad, elmondta, hogy ki az, akit szeret…
- Igen.
- És? Ki az? – kérdezte Byron türelmetlenül.
- Nem mondhatom el! Megbízik bennem, én pedig nem adom tovább! Én csak annyit akartam ezzel mondani, hogy nem én vagyok az a valaki, és hogy ne hibáztasson ezért. Csak jóban vagyok vele, de nem több!
Byron csendben figyelte Hopet, aki állta a tekintetét.
Byell nézte a másik gyötrődését, és szinte láthatta azt a háborút, ami a lelkében dúl. Az biztos, hogy bármelyik tettének ellenére, érez valamit a lány iránt. Talán szereti is. De akkor miért nem lép? Az egykori elutasítás, annyira elbátortalanította volna? Lehetséges. És addig nem mer lépni, ameddig a lány nem jelez. Ez lenne a gond?
- Mit mondott még? – szólalt meg halkan a férfi, és látta rajta, hogy nem szívesen beszél ilyen hangon vele.
- Magányosnak érzi magát, mert… más, mint a többi lány.
- Ez nem kétség… - mosolyodott el a férfi, és nagyot sóhajtott. - Majd még találkozunk…
Hope bólintott, majd megvárta, míg a férfi felszáll a griffre, és biccent neki.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
