- Neked jobb ízed volt... - szólalt meg mosolyogva - ... őt viszont jó érzés volt széttépni, amiért ilyen sokáig a foglya voltam. Amúgy, netán hálára vársz? - vonta fel szép, vékony szemöldökét.
 - Nem - felelt Nekro - nem vágyom hálára, mert én sem jószántamból segítek olyan lényeknek, akikről azt sem tudom, kicsodák... Én csupán meg akarom büntetni az embereket. A temérdek gyilkolásért és mészárlásért, amit azok ellen követtek el, akiktől félnek. Akiknek nagyobb hatalmuk van az övéknél. Minden olyan lénynek segítek, amelyet elnyomnak, hogy közülük néhányan esetleg a későbbi időkben segítenek nekem... bizonyos dolgokban.
 - Áhh. És az orkkal mi van? - kérdezte a vámpír szinte már vihogva - ő tán még a szolgád is lehetett volna!
 - Honnan tudsz...
 - Arról hogy megölted, ahelyett, hogy a többiekkel együtt kiszabadítottad volna? Hmm... titok!
  Erre Nekro is elmosolyodott, majd elment átkutatni a néhai kocsmáros szobáját. Talált egy kis pénzt, melyet zsebébe süllyesztett, s feltöltötte zsákját ennivalóval a kamrából. Miután végzett, a szeszes italok egy részét még gyorsan szétlocsolta a halott szobájában, s aztán kovakövet vett elő és a szikrák segítségével begyújtotta a házat. Kint a szabdban a vámpírral együtt nézték, ahogy a tűz lassan elemészti az épületet, s a füst messze száll az égen.
  Nem figyeltek oda, meddig nézték a lángokat és nem vették észre, hogy időközben elkezdett pirkadni... A lány, hirtelen megijedt és forgatta a fejét, merre menekülhetne. Nekroval tekintetük összeakadt és akkor eszébe jutott valami. Ránézett az útra és hirtelen megpillantott egy temetőt, melyben volt néhány kripta is. Távolabb egy falu is volt, de azzal most nem törődtek.
 - Milyen gyorsan tudsz futni? -kérdezte Nekro.
 - Éjjel olyan gyorsan, akár a szél... de ilyenkor kezd elveszni az erőm, s ha a nap megérinti a bőröm, elkezdek "égni", és lassan elporladok...
 - Akkor nem sok választásod van. Gyere! - Ezzel befejezve a modandóját, Nekro levette köpenyét és rádobta a lányra, majd felkapta őt, hóna alá csapta és rohant a temető irányába. A lány vagy megijedt, vagy tényleg egyre fogyott az ereje, de nem kapálózott, hanem türelmesen várt egész idő alatt. Mikor Nekro meglátta a legnagyobb kriptát, mely nyilván valami gazdag nemesi család nyughelye lehetett, maradék erejével kinyitotta a sírt lezáró kőlapot, majd szaladt lefele a lépcsőn egészen addig, mígnem olyan mélyre ért, hogy a napfény soha nem érhetne el oda, legfeljebb, ha valami szellőzőnyílás lenne a plafonon. Ám szerencsére nem volt. Körös-körül sötét volt, csak nagyon messze lehetett látni, hogy az alagút végén, nyitva van a bejárat. Nekro letette a lányt a földre és visszasietett az "ajtóhoz", hogy bezárja, mielőtt valaki észreveszi, hogy élő vendégei vannak a sírnak.
  Erejét megfeszítve kellett visszacsúsztatnia a kijáratot elzáró kőlapot visszacsúsztatnia, mert már tényleg egy kiadós pihenésre lett volna szüksége, hogy viszatérjen az ereje.
  Nagy nehezen visszatolta a helyére a fedőkövet, majd eszébe jutott, hogy nem gyújtott meg egy fáklyát sem a falra kifüggesztettek közül, gyertyát meg nem hozott a kocsmából... Botorkált egy keveset a sötétben, majd mikor úgy megbotlott valamiben, hogy majdnem elesett, megállt és elkezdett tapogatózni a falak mentén addig, mígnem talált egy fáklyát. Nagy üggyel bajjal ugyan, de a kovakő segítségével sikerült meggyújtania. A fáklya segítségével visszatalált arra a helyre ahol a vámpírlányt hagyta, de a köpenyén kívül nem volt ott senki és semmi.
  Felvette a köpenyét, leporolta, majd a fáklyát betette az egyik függesztékbe és bemászott az egyik falba vájt nyílásba egy koporsó mellé, majd elaludt...
 
  Mikor felébredt, először azt hitte, hogy miközben aludt, megvakult. Sűrű sötétség vette körül és hirtelen eszébe jutott, egy kriptában aludt el. Újabb ötlete támadt, hogyan lehetne egy kicsit is világosabb ebben a nagy ürességben. Kitapogatta tarisznyája aljáról, a varázslómesterét fogva tartó kristályt, majd megcirógatta az oldalát és halvány derengéssel megjelent az öreg boszorkány.
 - Hmm... Nem volt ez túl okos dolog, fiam - szólalt meg - ahogy felgyújtottad a kocsmát az még elmegy,
de nem kellett volna elidőznöd a lángok szemlélésében! A látomások nagyon ritkák és csak akkor látsz
olyat, ha a lángok közt van valami varázserejű fűszer, vagy nagy erejű tárgy...
 - Tudom, ez az én hülyeségem volt. De amúgyse jutottam volna túl messzire. Már fogytán volt az erőm.
Most már újra töltődtem, folytathatjuk utunkat.
  Miközben beszélt, Nekro a halvány derengésnél meggyújtott egy másik falra rögzített fáklyát és mikor
elindult volna az általa lezárt kijárat felé, kőlapok csikordulását hallotta a háta mögül.
  A vámpírleányzó épp abból a koporsóból mászott elő nyújtózkodva, ami mellett ő aludt.
 - Köszönöm a vendéglátást, kedveském... - szólalt meg mosolyogva, mikor visszatolta a fedőlapot a
helyére, majd odafordult Nekrohoz:
 - Ismét megmentetted az életem. Ám fogalmam sincs, miért segítene egy magadfajta ember egy vámpírnak...
 - Én nem vagyok ember... - nézett a lány szemébe Nekro, akinek ismét elkezdett vörösen világítani a
szeme. - Azt sem tudom, ki vagy mi vagyok. Azért keltem útra, hogy megtudjam, miért létezem. Életcélt
keresek és létem értelmét. Csak annyit tudok, hogy nevelőszülőknél éltem, akik rabszolgaként tartottak.
Ám persze... - mosolyodott el gonoszul - már halottak...
 - Hogy haltak meg?
 - Én öltem meg őket. Ennyit elég tudnod. Ha az emberek tudnák, hogy lemészároltam egy egész falut a
kiszabadulásom érdekében és még ki tudja hány emberrel végeztem, utam során amikor felszabadítottam a rabszolgákat... Nos, valószínűleg minden élő ember megpróbálna megölni. De a kinézetem miatt, így is kénytelen vagyok éjszaka utazni.
 - Hmm... Merre mész?
 - Tán velem akarsz jönni?
 - Esetleg. Állítólag vannak még olyan területek, melyeket nem fertőzött meg mocskával az emberiség.
Hallottam történeteket a messzi északról, hogy ott talán még van egy-két ellenálló nemzet, akik
szabadok. Ám jobban belegondolva... Ki fogadna be egy vámpírt? Mi a sötétség, az éjszaka és a gonoszság teremtményei vagyunk. Minket az elfek is üldöznek, hiába üldözöttek ők is. A varázslók meg... inkább ne is beszéljünk róluk! Gyűlölöm őket! Habár egynek az adósa vagyok...
 - Még csak tanonc vagyok. Majd elválik, hogy utam során meghalok, vagy tényleg az lesz belőlem.
 - Na akkor, indulunk?
 - Igen. A következő megálló Glassville. Úgy egy napi járóföldre lehet innen...
 - Glassville?! Te meg vagy őrülve?!
 - Miért is?
 - Az ismert világban Glassville a legnagyobb város, amit el tudsz képzelni! Alapköveit az elfek népe
rakta le ugyan, de ma már csak és kizárólag emberek lakják! Ha észre veszik, hogy nem közülük valók
vagyunk, kínhalállal halunk meg! A Fehér Papság és Newedge királyságának központja! Ott éjjel-nappal
nem áll le jövés-menés!
 - Pontosan. - szólalt meg a boszorka, akit addig érdekes módon a lány észre se vett. - Így a tömegben
el tudtok vegyülni. Pláne ha eltakarjátok az arcotokat. A kapuőrök szokásai kétlem, hogy az elmúlt ötven
évben változtak volna, ha megfizeted a kapuvámot, nem érdekli őket ki megy be a városba. És még valami... Ha nem találsz mégsem olyan helyet ahol befogadnak, hova mész?
 - Talán létezik még pár teleport, amit használhatnék. Régen az apám, tanított pár ilyen varázsigét, ami
beindítja ezeket a mágikus szerkezeteket... És addig fogom keresni ezeket, míg nem találok egyet! Addig
viszont, veled tartanék, ha nem bánod.
  Szavait Nekronak címezte és mindvégig tudomást se vett a boszorkány szelleméről. Így az se nagyon
hatotta meg, mikor a banya provokálni, szidni vagy mocskolni próbálta. Mikor az öreg már tényleg nagyon
elvetette a sulykot, a lány csupán annyit tett, hogy a kezével átnyúlt a szellem testén, aki szerte foszlott.
 - Mit csináltál a mesteremmel?! - fakadt ki Nekro - Ha ő eltűnik, nem tudom tovább fejleszteni a
képességeimet és örökre egy tanonc-szintű senki maradok!
 - Ne aggódj, szépszemű szörnyetegem - szólalt meg a lány kedvesen - Nem küldtem át a másvilágra,
csupán visszaküldtem a kőbe, ami a zsebedben van. Ha nagyon eleged van egy ilyen szellem-utánzatból,
így kell visszazavarni a helyére...
  Nekro megenyhült, de nem tudott teljesen megnyugodni. Míg mestere át nem adja tudásának egy részét,
önmagától nem képes megtanulni semmit. A Közös emberi betűjeleket felismeri már és olvasni is tud. De a rúnák olvasása oly nehéznek bizonyult, hogy azt az utazás közben is tanulnia kell...
 - Mi a neved? - kérdezte végül.
 - Selene... Selene Tussand... És neked, útitársam?
 - Nekro...