Kolsinszki kiemelte gépét a roncsok közül, ideges volt, agyában még mindig az iménti képek villóztak, féltette, aggódott a közelgő egységek katonáiért. Rajából nyolcvan géppel indult az érkezők védelmére, bár tudta, hogy a partraszálló egységek a vadászánál százszor félelmetesebb fegyverzetet rejtettek. Nem számítottak könnyű célpontnak. Bár törzsük ormótlan, szárny nélküli alakja lomhaságra engedett gondolni, de aki elhitte ezt a tudatos ámítást, gyorsan megbánta. A hajók látótávolságába értek, és ő végignézett a csillogó, zöld testeken, a géptörzsből kiemelkedő és x alakban megállapodó fegyverkonzolokon. A gyors mozgáson, ahogy a hajók vezérsíkjai szétnyíltak, hogy a kijelölt célokra zúdítsák a leghalálosabb terhet, amit ekkora gép szállítani képes volt. A leszállóegységek mindegyikén száz katona és az őket kiszolgáló öt páncélos várta a bevetést. Bár ezúttal hajók ellen vonultak, nem úgy, mint egyszer, rég... Most a páncélosok nem kapnak szerepet. Lomha és védtelen kinézetük sok-sok pilóta és ember vesztét okozta már. Mikor kinyíltak a konzolok, a lomha gépek felgyorsultak, majd ellenségeikre zúdították fegyvereiket.
Hisz erre teremtettek, hogy támogassák az általuk szállított embereket, és a teremtőik ehhez megfelelő fegyverekkel láttál el őket. Kolsinszki gondolataiba merült. Eszébe jutott a los angelesi lázadás. Mikor ezek a gépek eltörölték a föld színéről az Angyalok Városát...
- Ezredes. Itt C – 66 – szakította félbe egy hang a gondolatait.
- Igen?
- Schark hadnagy vagyok. Ezredes, négy géppel kövessen minket! Ne - ismétlem - ne szálljon le a célpontunkra! Távbiztosítást kérek. Csak parancsomra nyithat tüzet. Minden egységnek! A továbbiakban forgalmazás a Sol frekvencián. Erősítés érkezik tíz percen belül.
- Értettem – vakkantotta a pilóta. Bár ő volt a magasabb rendfokozatban, régen megtanulta már, hogy ezzel az emberrel nem lehet vitatkozni. Mert aki megteszi... Képek árasztották el az agyát. Volt, amit nem élhetett át, hisz mikor ősei megszülettek, már az akkor is csak talány volt. És volt, amit az emlékei hívtak elő...

Füst és tűz: két elem, ami nem élhet egymás nélkül. A magasban elhúzó vadászraj pilótája döbbenten nézte a pusztítást. Az apró szicíliai falu lángokban állt. A füst még a vadászgép számítógépeit is megzavarta. Elhúzott rajával a vérvörös pokol fölött.
Nézte, amint a gép rendszerei értékelik a lenti eseményeket, és jelentik, hogy bizony a faluban kemény csata dúl. A helyi rendőri erők csaptak össze a Cosa Nostra embereivel. De mivel Olaszország nem tartozott a Szövetség tagjai közé, így ő nem avatkozhatott bele a lenti eseményekbe, bármennyire szeretett volna. Hirtelen történt minden, eleinte fel sem fogta a szavak értelmét, utána  a cselekményt még lassabban tudta átlátni...
- Minden egységnek C - 66! Szárazföldi alakulat támogatást kér – jött a hang. Az osztagparancsok - akiről mind jól tudták, hogy ott született valahol lent, és testvérei nem épp a jó oldalon állnak - döbbenten kérdezett vissza:
- Miért? Nem szállhatnak le... - kemény hang szakította félbe a pilótát:
- Az olasz kormány a mai napon csatlakozott a Szövetséghez. Teljesítse a parancsot, katona!
Senkinek sem volt kétséges, hogy mi történik mindezek után. A parancsnokuk meredek fordulóba vitte a gépet, hogy lelője a saját hajóját... Volt, ki vele fordult, és volt, aki - mint például maga Kolsinszki is - döbbenten tartotta az irányt. A robbanások és kigyúló tűzlabdák látványa örökre a pilótákba égett. A mindenki által lenézett és csúfosan szöcskének becézett leszállóhajó pillantok leforgása alatt végzett az ellene forduló gépekkel. Látta, amint az egység a település szélén leszállt, majd ismét a levegőbe lendült. Látta a lenyíló rámpáról kigördülő páncélosokat. A tankokból szétrajzó katonákat. Látta, amint a partraszálló hajó orra eltűnt, mikor az orrba épített forgóágyúk ontani kezdték a halált a városra. Mindenhol csak a becsapódó ötven mm–es gránátok robbanásait látta. Majd a fűzöld fénypoklot, amint a harckocsik fegyverei bekapcsolódtak az ostromba, és mindezek után az ózon kékjét, ami fényesen vált ki a levegőből a töltetek nyomában.
"Plazma" - villant az agyába, de ekkor már a gép rendszerei is biztosították arról, hogy lent plazmafegyverek nyitottak tüzet.
Mészárlás volt, nem harc. Mindössze annyi ideig tartott, míg átgyalogoltak a városkán. Egy perccel sem tovább. Az épületeket keresztül-kasul lyuggatták a lövedékek. A lángok kialudtak, mert eme pokoli fegyver után nem volt már, mi égjen a rommá lőtt kísértetvárosban. A dombok felé menekülő páncélautók vakító robbanásai látszódtak, mikor a város szélére érő gyalogosok pokoli töltetei végignyalták őket, vagy beléjük csapódtak. A dombtető felett a menekülőkkel szembeforduló halálmadár, az a dobhártya-szaggató vijjogás, mikor a szöcske rakétákat indított... A fényes nyilak és megérkezésük után a robbanások. A szétszakadó aszfalt, mikor a gép módszeresen, lassan forogva végiglőtte az utat, elpusztítva mindent, ami a plazmát és a rakétákat még túlélte...
Ekkor kapta a parancsot, hogy vonuljon vissza. Soha többé nem felejti el azt a látványt, és azt a nevet, amit akkor halott. Azét, aki mindezt megparancsolta. Aki a földel tette egyenlővé azt a kis várost. Schark...

 
Tűzvörös érzékelők figyelték a leszállóegység belső monitorát... Nézte a roncsokat, a körülöttük, köztük cikázó vadászgépeket, a szétnyíló támadóalakzatot. Egyszerre figyelt és fogott fel mindent, ami körülötte zajlott, tudta, mit gondolnak a katonák. Érezte azt is, hogy a többi hajóra már nem vár veszély, tudta hogy a Némák a trák szállítóhajón rettegnek. Megérezték, sőt tudták, hogy a leggyilkosabb ellenség les rájuk a kihalt roncsok közt, tudták, hogy már csak idő kérdése, hogy mikor törnek rájuk a Lopakodók kegyetlen harcosai.
Fajuknak ez az ága nem rendelkezett dolgozókkal, csak harcosokkal. Ez mentette meg őket mindig. Még ha kevesebben voltak is, mint ők, akkor is a harcosok jöttek, és mindig a királynőt ölték meg először. Utána szétzúzták a bolyt. De most nem akarták ezt hagyni. A Káosz tudta, hogy a Némák befészkelték magukat a trák hajóra. Tudta azt is, hogy mindenáron meg akarják védeni királynőjüket. És tudta, hogy a lény megérezte őt. Így a következő lépése is nyilvánvaló lett. Maga köré gyűjti sajátjait, és egyszerűen letompítja tudatát, hogy ne vehesse észre őket... Schark tudta, hogy ha a királynő ezt teszi, akkor ő nem fogja észlelni, hol lesnek rá és katonáira a halk mészárosok.

 A hajó teste lassan betöltötte a fő monitorokat. Körülölelte a roncsmező egyhangúsága...
- Hé Jack!  - szólt előre. A fülkében a - hátsó ülésen ülő - pilóta felé fordult. Eközben az első, alacsonyabban lévő ülésen a fegyverzetoperátor folyamatosan a környezetet pásztázta, hogy időben megtámadjon mindent, ami a legénységre veszélyt jelenthet.
- Kerüld meg a hasa alatt, és utána menj az orr irányába. Ott a központi dokkja. Készültség!
Vad hangok töltötték meg az utasteret. A háború zajai, az eddigi halk pusmogás egyszeriben elhallgatott. Az ülésekbe szíjazott katonák kioldották magukat, tárolóikról leemelték fegyvereiket. A kabint megtöltötte a felkapcsoló SZHR–ek surrogása, a fegyverek készenlétét jelző halk sípolás. A harcosok kettes sorban a rámpára sorakoztak, készen arra, hogy amint nyílik az ajtó, kiszálljanak, szétszóródjanak és harcoljanak. Schark is megragadta a fegyverét. Látómezejének bal oldalán azonnal villogni kezdett egy vörös felirat és alatta egy számsor. Az első szám a tár kapacitását, a második a gránátok számát jelezte. A vörös felirat pedig az élesítés tényét.
- Amint letettetek minket, kifelé a dokkból! Majd szólunk, ha kelletek. De akkor aztán gyertek, ahogy csak tudtok. Bradock, egy szakasz velünk jön, a többiek biztosítanak. Hívójel: Menedék.
- Vettem, uram! Megerősítem. Hívójel: Menedék. Elhangzás után tűzfüggönyt vonok a dokk köré. Elpusztítok mindent, ami nem rendelkezik barát rendszerrel.
- Negatív. Mindent elpusztít! Rádión értesítem, ha folyosó kell.
- Értettem.

Jeremi kerek szemmel nézett a parancsnokára. Velük soha nem kommunikált még így. Mindössze egyetlen szó jelentetett most egy egész parancssort. Nekik ezeket mindig elmondta, mielőtt landoltak volna. Mire eddig jutott, az érzékelők felé fordultak.
- Őrmester! Maga és szakasza velem jön, a többiek csatlakoznak a 275–ösökhöz, és azt teszik, amit Ők mondanak.
- Értettem.
- A hajó központi folyosóján haladunk előre a magig. Aláaknázzuk és pucolunk. A szakaszokból két-két ember biztosítja majd a keresztfolyosókat. Világos?!
- Igen, uram! – harsant kórusban a Szövetségi katonák felelete. A Sol gyalogosok már így is tudták, mi a dolguk. Fölösleges volt megerősítést kérni tőlük.

 A trák szállítóhajó hídján megelevenedett egy képernyő, először csak statikus villogás, majd tiszta, éles kép töltötte be a dokkoló folyosó és a dokk megfigyelő kameráinak képernyőjét. Megelevenedett, de az, aki ilyenkor segített a hajóknak leszállni, már nem figyelt. A folyosó végén, az űr sötétjében megmozdult valami. A két partraszállóegység gyorsan közeledett a folyosó felé, minden másodpercben nagyobb és nagyobb lett. A kamerák és a számítógép már a két hajó azonosítását is el tudta végezni, bár nem  ismerték a közeledőket, nyilvánvaló volt, hogy nem polgári egységek. A dobozszerű test, az orr előrenyúló fülkéje, a fülke alatti fegyverek, a testtől eltávolodott, x–ben szétnyílt vezérsíkok, a rajtuk csillogó rakéták, és végül a hosszú farok... A két gép befejezte a ráfordulást, kötelékben zúgtak be a folyosóra, egyikük kicsit hátrább és balra a vezérgéptől. Még a folyosó elején jártak, mikor testükből kinyúltak a leszállótalpak. Mire a két gép a hajó dokkjában lecsattant a sugárpadlóra, már a rámpáik is ereszkedtek lefelé, majd az ajtókból kiözönlöttek az apró kis alakok. A hajók szállítmánya, a gyalogság. A két gép, amint az utolsó
ember is elhagyta a fedélzetét, egyszerre emelkedett fel és fordult meg. Már a folyosón haladtak, mikor bezárták a rámpáikat és behúzták a talpakat. Mikor már a nyílt űr sötétjét hasították a szöcskék, megperdültek, és a szállítóhajó orrának két oldalával szemben megálltak. Vártak. Várták, hogy visszatérhessenek, vagy atomjaira robbantsák a hajót, ha szállítmányuk elpusztulna.

A hajó lecsattant a padlóra, a rámpa leereszkedett, és a kemény üvöltés még a bömbölő hajtóműveket is túlharsogta:
- Kifelé! Szétszóródni!
A katonák lövésre kész fegyverrel nyomultak le a rámpán, évek óta gyakorolták, hogyan hagyják el a szállítóhajót. Most is a jól bevált forgatókönyv szerint, lövésre készen rajzottak ki a gépből. Pár másodperc, és megalakult az elővéd és az oldalvédek, majd a többiek ezek fedezete mellet nyomultak kintebb, mígnem a levegőbe emelkedő gép körül létrejött egy háromsoros védvonal.
A másik hajóról kizúduló Sol katonák szintén eszerint a rendszer szerint lépek az idegen hajó fedélzetére. Nem hangzott parancs egyik oldalról sem, amint a két gép elhagyta a területet. Húsz ember - azok akik legelőször hagyták el a leszállóhajókat - máris megindult előre, a jókora dokk hatalmas ajtaja felé. A lövésre kész fegyverek csövei folyamatosan pásztázták a hatalmas teret, miközben a harcosok rendületlenül, egyenletes tempóban haladtak előre. Az első keresztfolyosónál négy katona elmaradt az alakzatból.
A sarkoktól bentebb szorosan feltapadtak a falakra, egy pillanatra sem eresztették le fegyvereiket. A Sol katonák tudták, mi vár rájuk, ha figyelmetlenek, de a Szövetség gyalogosainak még nem volt dolguk ilyen kísértetekkel, mint amik most leshetnek rájuk mindenfelől... A többiek lassan, a falak mellé húzódva haladtak tovább. Bár nem volt szokványos, hogy felderítés nélkül, egyszerűen csak végigtrappoljanak egy folyosón...

Az elmaradók minden kereszteződésnél sötét árnyakként simultak a falakhoz. Mire elérték a géptermet, már csak négyen maradtak: Schark, Jeremi és még két katona a századukból. A többiek védték a hátukat. Arról, hogy miért ilyen rohamtempóban közelednek, semmit sem sejtettek, de felkészültek, hogy bármit elpusztítsanak, ami megjelenik előttük.

Még messze jártak, mikor megérezte Őt. A hatalmas, kifejlett királynő beleüvöltött a sötét folyosókba a hajó központi hűtőtornya alatt lévő fészkéből. Harcosai abban a pillanatban visszatértek úrnőjükhöz, teljesíteni, bármit is kívánjon tőlük életük értelme és indoka. A parancs meglepte a hatalmas lényeket. Ők bujkáljanak?! Ők, akik nem félnek semmitől és senkitől? Akik legyőznek bármit? Kiknek haláluk is társaikat segíti a győzelemhez? Most, hogy préda közeledik? Most bújjanak el? Értetlenség és zavar, majd a rettegés söpört végig a Némák sorain. A félelem, amit csak egy faj közelében éreztek, hirtelen tört rájuk, ahogy az úrnő parancsát követve behúzódtak a külső burok alá, hogy onnan lepjék meg az érkező ellenséget. Túl közel kerültek hozzájuk. A Lopakodók megérezték az ősi félelem egyik forrását, és azon vannak, hogy berágják magukat hozzájuk... viszont még valami közeledik. Valami, ami mindennél rosszabb és veszélyesebb, ami miatt királynőjük teljesen megszakította a kapcsolatot velük, és rejtőzködni, várni küldte őket.

A dokk közelében bujkálók vették észre először a PRÉDÁT. Türelmetlenség és izgalom söpört rajtuk végig. Igen, vadászhatnak... Gyenge préda érkezett. Gyenge és megfelelő. Lesz, ami táplálja majd a fészket, és lesz elég harcos, ha a Lopakodók rájuk törnek. Lesz elég arra, hogy megállítsák a gyűlölt hordát... De úrnőjük parancsa mindennél erősebb volt, és így a lények csak elhelyezkedtek és vártak. Vártak, hogy egyetlen csapással végezhessenek a betolakodókkal. Vártak. Legtöbbjük a hangár falai mentén rejtőzött. A többiek a tömbből leválókat kezdték követni. A genetikai emlékezet működésbe lépett, a mozgás figyelésével. Észrevették, hogy nem lesz könnyű ezeket a prédákat elejteni. Ezek harcosok, mint ők maguk.

 
Ő volt az első, a legidősebb ebben a fészekben, a legnagyobb és legerősebb, és így a legérzékenyebb is. Nézett és figyelt, nézte a mozgást, és megsejtette, amit társai még nem is gyaníthattak: ez a préda számít rájuk, tud róluk, és esze ágában sincs harcba bocsátkozni velük. Egyszerűen el akarja őket pusztítani mindenestől. Nézte a fal mellé lapuló két alak auráját. Nézte és érezte, hogy míg az egyik fél, a másik bizony meg sem rezzen, és mintha a genetikai emlékezete ismerné azt az aurát... De nem volt most ennek jelentősége. Várt hát tovább. A folyosó vége felé fordult, és egy szokatlan aura vonta a hatalmas lény figyelmét magára. Szokatlan és nagyon ismerős volt számára.
Nesztelenül mozdult, húzódott közelebb ehhez az aurához. Nézte, de megérteni nem tudta, miért zavarja annyira a jelenlét. Nem tudta hova tenni. Miért fekete az az aura?! Miért olyan, mint az űr végetlenje? Érzelmek és félelmek nélküli... viszont rettegést ébresztő.
Megsejtette, hogy ez az, amitől a királynő retteg. Nézte az alakot, ahogy szinte a fészek felett kezd tevékenykedni. Lerak valami apró tárgyat, majd még egyet tapaszt a meleget adó gépekre. Ezek után elindul vissza, arra, amerről jöttek. Kicsúszik a kezük közül, és a királynő..

Élesen hasított a harcos agyába a telepatikus parancs. Csak ennyi:
- Öljétek meg őket! – A hatalmas lény levetődött rejtekhelyéről, nyomában négy társával. Rávetette magát a kifelé igyekvőkre, miközben rájuk üvöltötte győzelmét.
Rájuk ordított, majd a mögötte haladó két harcossal együtt darabokra robbant...
Iszonyatos hangzavar kezdődött az eddig csöndes hajó fedélzetén. A Szövetségi fegyverek ugatása, a harcosok rikoltása, ahogy rávetették magukat a prédára, majd elpusztultak, mielőtt a közelükbe érhettek volna. A hatalmas lövedékek ízekre tépték a testüket. De eközben több prédát is el tudtak ejteni, igaz, mind meg kellett ölni, vagy saját magukkal végeztek, mikor késeket mártottak legyőzőjük testébe és tócsává olvadtak a savas vérben. Lángok, füst, tűz és a sav sercegése, a fegyverek dübörgése és a préda kiáltozása látszott és hallatszott. De a királynő elégedett volt, és ezt meg is osztotta rohamra induló harcosaival. Értelme lett az életnek, és nem értéke. A pokoli légió diadalmasan masírozott a keresztfolyosókat tartó katonák felé, vagy indult a gépteremből menekülő két alak nyomában. Diadalmasan meneteltek, tudván, hogy nem lesznek képesek mindannyijukat megölni, mire legyőzik őket. A győzelem mámorában özönlöttek be a dokk hatalmas kapuin, ugráltak le a falakról, hogy végezzenek az ottani ellenséggel is, előözönlöttek, és mind egy szálig elpusztultak a dokk padlóján. Középen egy körből záporozott rájuk a halál.
A Sol katonák által felállított automata sugárvetők és a mögéjük húzódott katonák egyesített tüzén nem volt rés. Nem volt lehetőségük az áttörésre, de mégis megpróbálták. A keresztfolyosókon más volt az állás, ott egyre hátrább szorították a prédát, és egyre kevesebben estek el a gyilkos tűzben.
Egyre közelebb értek hozzájuk. A harcosok sora a gépteremből kifelé menekülők után is megindult. Tudták, hogy nem állíthatják meg őket. Tudták, egészen addig, míg hideg kék fénnyel, iszonyú forróssággal meg nem érkezett soraik közé a halál. A szövetségi plazmafegyverek nyomán csak
elpárolgott felsőtestű torzó, vagy árnyalak a falon - ennyi maradt azokból a harcosokból, kik azt a kettőt megpróbálták elkapni.
A királynő minden tartalék erejét arra az egy folyosóra küldte. Azzal a fekete aurával mindenképpen végezni kell...

Délceg, büszke faj, ki nem ismert vereséget, nem ismert megadást, csak a győzelmet vagy a halált... De a halál is az ő győzelmük volt. A csukójukon hordott modulátorok - ha ők akarták - pillanatok alatt a világegyetem egyik leghatásosabb termonukleáris fegyverévé alakította az elpusztuló testet.
Majd fel is robbantotta a lényt, legyőzőjével együtt. Bár ezt már régen használták, mikor a Sol szolgálatába álltak és megkapták gépeiket, nem volt szükséges így gyilkolni. De mégis a Sator csatában, hol majdnem kipusztult a fajtájuk, rengeteg ellenség esett eme szörnyű fegyver áldozatául. Mikor a kilőtt gép pilótája mentőkabinjával landolt egy-egy ellenséges hajón, míg le nem gyűrte a túlerő, harcolt és tombolt a fedélzeten. Hatalmas termetük, erős páncéljak, óriási lándzsáik és kipattanó csuklópengéik a közelharc leghatékonyabb művelőivé tették a Sol rettegett Vadászait. Most pedig ismét lesz alkalmuk megmutatni karjuk erejét...
Némák. Ez a szó mindegyikükben az elismerés és a gyűlölet szinonimája volt. Már réges-régen feledésbe veszett eredete, és csak a keltetőhajók emlékeztek már azokra az időkre.

Az óriási termetű Vadász hátradőlt az ülésben, miközben gépe eszeveszett sebességgel repítette az ellenség, és egyben a barátok felé is. Lehunyta szemét, hogy emlékezzen mindarra, amit egyszer, álmában egy keltetőhajó vetített le neki, hogy ismét emlékezzen arra, amit egy régi teste látott... Egy
keltetőhajó, ami most vadászok százaival jár valahol a külső rendszerekben, egy hajó, ami most ismét hazaindult, miközben kamráiban ezer és ezer újabb büszke lénynek adott életet, mivel szükségessé vált a számuk növelése. Több a préda, mint valaha...

A termetes lény elméjében megkezdődött egy régen volt, általa látott háború emlékeinek levetítése. Eközben agyában a kétség és a düh munkált, vajon időben érkeznek-e vagy elkésnek.
Hatalmas és gyönyörű bolygó... a zöld ezer és ezer árnyalatával gyönyörködtette a szemlélőt. Már az űr sötétjéből kitűnt, hogy mily gyönyörű gyöngyszeme ez - a galaxis ama elhagyatott pontjának - ahol létrejött. Az őshonos fajt kevesen ismerték, hiszen kevesen voltak, kik ilyen messze, a peremrendszerekig vetődtek volna el. De, aki idejött, többé nem hagyta el az igézően szép világot. Lakói mindenkiben - kinél fegyver volt - csak a prédát látták. Évmilliók óta járták az űr végtelen útjait, hogy mindenre vadásszanak, keressék az igazi prédát, az igazi trófeákat. Az ösztön mindennél erősebb volt bennük. Tudtak a változásokról, tudtak a Solról, már egyszer találkoztak is velük, pokoli mészárlás lett az eredmény.
A Sol elvesztett egy tucat cirkálót és több ezernyi klónt, de számukra ez csekély veszteség volt... Nem úgy a Herion rendszer lakói számára. A veszteség számukra elég volt ahhoz, hogy ne próbáljanak újabb konfliktust a Sol gyilkosaival. Több mint kéttucat keltetőhajót pusztítottak el a Sol ágyúi. A felszínen pedig százával hulltak el öreg és edzett Vadászok, az automatikus védelmi rendszerek, vagy a katonák tüzében, akik legalább olyan szívósan küzdöttek, mint ők maguk. A vége az lett, hogy elvonultak, és többé nem kötöttek bele az ék alakú cirkálókba. Nem mintha féltek volna tőlük. A válasz egyszerűbb volt: tisztelték azt az erőt. Tisztelték az őket megállító ellenséget.
A sisakos fej a bolygó zöldes egére emelte tekintetét, és kíváncsian nézte, amint egy fénylő csík vág a nyugodt éjbe. Valami, vagy valaki érkezett. Tudta - és nem csak ő, hanem fajának összes tagja - megérezte: Itt a préda.

Pusztítás és füst... a valaha zöld bolygó erdei eltűntek, mindenütt felszaggatott föld, vagy a sav marta fák torzói borították a tájat, mikor a két hatalmas faj, a Vadászok és a Némák először összecsaptak. Minden, mi eddig élt, préda- és gazdatestté vált. A vadászok iszonyú mészárlást rendeztek az újonnan érkezők között, de a veszteség, ami áron ezt elérték, az is iszonyú volt. A faj végóráit élte, mikor egy öreg Vadász olyat tett, amit ez a nép fennállása óta még sohasem... A világűr végtelen csatornáiban száguldott a segélykérés. A messze, kint tartózkodó keltetőhajóknak szólt, hogy hazatérve fordítsanak egy vesztett háború menetén. De nem csak ők fogták a jeleket. A galaxis számos pontján vették a segélykérést, volt, aki nem mozdult rá, de volt egy birodalom, amely rögtön a segítségükre sietett.

A Vadászok által a - csata emlékére később - Pusztulás mezejének elnevezett helyen történt minden. Ott állt fel a nép maradék büszke harcosa a Némák sötét légióival szemben, hogy megvívják az utolsó csatát, amit bolygójuk-fajtájuk érdekében még megtehettek. Hét nap, hét éjjel tombolt a harc, a vállágyúk vörösen ontották a halált a Némák soraiba, majd mikor már nem volt energia, előkerültek a rettenetes visszatérő dobókorongok és fejeket szeltek le, testeket téptek ketté. A sötét áradat lassan körbevette a hatalmas harcosokat. A kinyíló lándzsák és csuklópengék napja volt ez, mikor a Némák egy életre megtanulták rettegni a közelharc eme eszközeit, és azokat, akik forgatták őket. Sorra pusztultak a vadászok őrjöngő dühétől, mígnem az utolsó otthon maradt harcos is a földre nem hanyatlott... Ekkor megremegett a föld, ahogy az első hazatérő keltetőhajó legénysége a mező mögött földet ért.
A zöldeskék villanás, amivel az utolsó vadász megsemmisült, több milliónyi Néma életét oltotta ki. A túlélők rémült sziszegéssel néztek szembe az újonnan érkező, lassan felegyenesedő rettenettel. A három méter magas elit harcosok megérkeztek. De ekkor jött más is. Fűzöld és tűzvörös energiavihar söpört végig a tájon, felszaggatva minden métert, kiirtva minden életet. A hazatérő vadászok főnöke égre emelte tekintetét, lassan ráúszott egy hatalmas árnyék. Egy Sol cirkáló teste sötétítette el az eget, a hajó dokkjából pedig özönlöttek a harcosok, hogy csatába szálljanak eme büszke faj oldalán. Hogy dicsőséget szerezzenek mindkét népnek, és hogy kezdetét vegye egy hosszú, és igencsak gyümölcsöző együttműködés.

Fényes villanás szaggatta szét az űr végtelen sötétjét. A téridő hasadékán át kirajzottak a Sol hírhedt vadászai, a gépek szárnyaikat nem tárták szét, hisz nem légi harcra érkeztek. Irtózatos sebességgel közeledtek céljuk, a roncsmező felé. A Szövetség cirkálóinak rendszerei másodpercek alatt azonosították az érkezőket, és már jelentették is a csapatoknak, hogy baráti egységek közelednek. A hatalmas gépek eldübörögtek a cirkálók sorfala között, maguk mögött hagyták a flottát, majd legyezőszerűen szétterültek előtte, és a roncsok felé vették az irányt. A tízesével közeledő gépek fennséges látványa lenyűgözte a kint keringő pilótákat. A Sol vadászai megérkeztek, hogy újra csatába szálljanak.
A trák hajó másodpercek alatt lereagálta a látványt. Ő bizony ismerte a gépek formáját, alakját, tudta, mit rejtegetnek a pilótafülkék, tudta, milyen tűzerő lakozik azokban a hajókban. Vörös vészfények villantak a hajón, amikor észlelte a felé tartó köteléket, de reagálni, védekezni nem tudott ellenük. A nyitott dokkajtón - mintha örvény szippantaná be a hajókat - rajzottak be a vadászgépek; egyesek fejjel lefelé, nyaktörő fordulattal, a folyosón perdítették meg gépüket. Száguldottak az utolsó másodpercekig.
Mikor beértek a dokkba, már nyíltak a tetők. A legtöbb gépet a belé épített automata leszállórendszer tette le a padlóra, mert a pilóták, mint akiket katapult lőtt ki, ugrottak a levegőbe. Magukra hagyták gépeiket. Pörögve, szaltózva közeledtek a csata színhelyéhez. Hangos döndülés hallatszott, mikor landoltak, majd hitetlen szemek követték, mikor felegyenesedtek. A Vadászok népének vezérei megérkeztek. 
Éles csattanás, mikor nyíltak a rettegett pengék, és rémült sziszegés, rikácsolás, mikor a testet öltött pusztítás a Némák közé vetette magát. A harcosok felrikoltottak, majd sorban elpusztultak, amikor a csuklópengék kettészelték fejüket. Karok és egyéb testrészek repkedtek szerteszét, ahogy a Vadászok a dokk bejárati kapuja felé lendültek. Pár másodperc volt csupán mire megérkeztek és kinyílt előttük az út. Nem akadt Néma, aki a dübörgő rettenet elé mert volna állni. Mint Mózes előtt a Vörös Tenger, nyílt szét a Némák fala a Vadászok előtt.
Mögöttük a fegyverek elhallgattak, hisz nem volt már szükség rájuk, nem volt, kire tüzeljenek. A Néma légió visszavonult az újonnan érkezők elől, a genetikai emlékezet diktálta nekik ezt, hiszen a Vadászok klánjainak vezérei, a legrosszabbak, és egyúttal legjobbak jöttek szembe velük.

A gépterem vészvilágítása kísérteties árnyakkal töltötte meg a hajó teljes hátsó traktusát, elfoglaló helységet, az eddigi viszonylag világos folyosó után szokni kellett volna a fényviszonyokat. De csak akkor, ha a katonák SZHR–jei nem reagálják le azonnal a változást.
Pillantok leforgása alatt átálltak infra-látásra, a szemek helyén világító érzékelők felvillantak, a fegyverek kijelzője vörösre váltott, hogy elüssön az érzékelők hátterétől. Csend volt és nyugalom. Ellenség - ha volt is a hajón - nem merészkedett a betolakodók közelébe, a mozgásérzékelők egy cseppnyi visszajelzést sem adtak. De Schark tudta, hogy valahol a közelükben ott lapít a gyűlölt, prédára éhes horda. Gyorsan látott tehát munkához: két pont, két töltet - a hatás biztos lesz. Az első töltet a hűtőtoronyra, a második pedig magára a reaktorra került. Töltetenként 10 kilotonnás atombomba várta a detonációs jelet. Ha berobbannak, magukkal ragadják a hajó hajtóanyagát, így az összhatásuk fergeteges lesz. Semmit sem hagynak majd életben. Miután a töltetek a helyére kerültek, a behatoló csoport négy katonája elindult azon az úton, amin jöttek. A két Szövetségi harcos szokás szerint hátra maradt pár lépést, hogy fedezze Schark és Jeremi visszavonulását. Ez lett a vesztük.

Mikor kifelé indultak, megérezte őket, és megérezte a parancsot is, amit a királynő a sajátjainak üvöltött. Schark egy pillantra megállt, mikor a mentális közlés elérte, abban a másodpercben a mozgásjelzők megéledtek, megperdült, de ahhoz, hogy a két lemaradón segíteni tudjon, már késő volt. A gépterem mennyezetéről leváló rémálombeli alakok addigra már a katonák felé tartottak. Hangos visítással, győzelmük teljes tudatában. Mielőtt szólhatott volna, felugatott a hátvédnek maradók fegyvere, a lövedékek megtették a magukét, apró cafatokra tépték az első három lényt. A megcsonkított, füstölgő torzók bevágódtak a mögöttük érkezők közé, de nem úgy a leggyilkosabb részük... A Némák tömény sav-vére a két katonára fröccsent, pillanatok alatt megolvasztva a testpáncélt, átrágva magát a ruhán, majd az SZHR-en, és végül a két meglepett harcoson. Az üres hátlap és az azon tárolt fegyverek a padlóra koppantak. Az egész hajót beötlötte a Némák rikoltása és a fegyverek dübörgése.

- MENEDÉK! – üvöltötte Schark a rádióba. Visszajelzést nem várt, tudta, hogy a Sol katonák teszik a dolgukat.
- Futás, Jeremi!
Az őrmester előrerohant néhány métert, majd váratlanul megperdült, és belőtt egy sorozatot a járatba, ahol parancsnoka rohant utána. Schark elszáguldott a katona mellett, pár méter után megperdült és mindent, ami nem hasonlított emberi alakra, elárasztott a gyilkos lövedékekkel.
Szeme sarkából látta, amint a katona ismét elhalad mellette. A kijelzőn vészesen fogyott egy számsor, a fegyver lőszerkészletét jelző...
- Itt a 2. folyosó! Megtámadtak! – jött egy hang, de nem csak az üvöltött, minden vonalon megéledt a rádió. A Szövetségi katonák - kiket a folyosókban sorban hátrahagytak jövetben - jelentették a harcérintkezés tényét. Majd a veszteségeket is, bár ezeket inkább már csak a Sol saválló egyenruhában lévő harcosai adták. És még messzi volt az elő keresztfolyosó, hogy onnan már többen, hatékonyabb tűzzel tudjanak
hátrálni a hangárig, ahol ekkorra mindent, még a falakat is elsöprő energiaháború tombolt. Schark egy másodpercre kinyújtotta tudatát, csak egyvalakit keresett most a rettenetes gondolat. Csak egy lény volt a célpontja. Mikor rátalált, érezte büszkeségét, biztatását, mit az övéinek szánt. Érezte, hogy a Királynő legyőzöttnek tekinti őket. De nem volt több ideje törődni vele.
- Álmaidban, te szuka! – vágott - mint a késpenge - a királynő agyába az iszonyatos erejű gondolat. A közlésbe vitt nyers erő ledöntötte a hatalmas lényt. Ledöntötte, és meg is bénította. Öntudata csak pislákolt. Ha a Káosz lényének egy cseppet több ideje van, akkor megöli a hatalmas lényt, pusztán egy mondattal, de egy - az elvileg biztosított keresztfolyosóról - kivetődő harcos meggátolta ebben. A lény a két
katona közelébe sem tudott jutni, mikor szétszakadt Jeremi lövéseitől. Schark monitorán a kijelző a nullára ért. Oldalra pillantott, látta a keresztfolyosóban lakmározó dögöket, tudta, hogy elestek, akiket itt hagyott. Látta Jeremi pillantásait, és tudta, hogy nem lesz idejük újratölteni.
- PLAZMÁT! – kiáltott a katonára, miközben eldobta fegyverét, és már elő is kapta a Szövetség leggyilkosabb találmányát, a plazmavetőt.
A diadalmasan közeledő tömeg felé fordította a fegyvert, mikor a fülében felcsattant egy hang.
- Itt Cimmera harcirányítás, a 17689-es közelharc szabályzat alapján plazmafegyver használatára nincs engedély!
- A szabályzat megszegve! – sziszegte a hatalmas lény a mikrofonba, majd elsütötte a fegyvert. Egy másodpercre az egész folyosó kékes fénybe borult, ahogy a plazmasugár átvágtatott rajta, és elpárologtatott mindent, ami elékerült. Némák kiégett torzói zuhantak a padlóra, vagy árnyékként égtek a falakba, pillanatok alatt megváltozott a folyosó képe. A hőtől lángra lobbanó műanyag burkolólapok kísérteties fénye lett a világítás.
A sugár környezetében a fém fortyogni, folyni kezdett. A meggyulladó Némák verték magukat földhöz, falakhoz, miközben folyamatosan rikoltottak, mígnem a következő sugár végleg beléjük nem fojtotta a hangot. A plazma átrágta magát a rekeszfalakon, keresztülszáguldott a hajón, végül a külső burkot áttörve kivágódott az űr sötétjébe.

A hajó körül keringő vadászpilóták döbbenten nézték, mikor az első kék nyaláb fémcseppeket szórva kirobbant a hajó tatján. Majd követte a másik, a harmadik, és egyre több és több sugárnyaláb, végig a hajó hosszában, majd az oldalát is áttörte néhány, ahogy a keresztfolyosón harcoló katonák is a leghatékonyabb fegyverhez nyúltak. A döbbenet hangjai harsantak fel mindkét oldalon, a lények nem értették, mi ez az iszonyatos hőség. A Sol katonák a plazma erején, míg egy alak - a Cimmera hídján - a nyílt szabályszegésen döbbent meg. Kerek szemekkel nézte a távoli villanásokat. Csak az az egység került bajba, a többi alakulat már jelentette a roncsok átvizsgálását, és azt, hogy semmit sem találtak. A lopakodók nem jöttek eléjük.
Nem kockáztatták az emberi faj nyilvánvaló reakcióit, hogy előbb lőnek, csak aztán nézik meg, hogy kire...
De az érkező utasítások leragasztották a harcosokat.
- Itt Cimmera harcirányítás. Mindegy egységnek. A C-66–ot megtámadták. További utasításig minden egység tartsa a pozícióját! – ez az utóbbi parancs már Langtól érkezett. Döntött: ha az egység elpusztul, a hajó lövegeivel konfettivé löveti az idegen hajót. Nem fog több katonát áldozni, most hogy a valódi ellenséghez is egyre közelebb kerültek.

A flottában a cirkálók érzékelői egyetlen pontra figyeltek oda, ahol a harc folyt, a lövegek ráfordultak a célra.
- Hipertér aktivitás! – szólt a Cimmera hatalmas hídján az egyik operátor. - A jelzések szerint baráti egységek lépnek ki a normál térbe. Távolság 300.000 km. Gyorsan csökken.
Lang a tiszt felé hajolt, aki zavartalanul olvasta tovább a beérkező adatokat:
- Azonosító jelek alapján Sol vadászkötelék, uram. A roncsok felé tartanak, fegyverzet inaktív.
Lang agyában felvillant egy képsor: az Exeter cirkáló hangárjában megjelenő hatalmas alakok. A Sol rettegett vadászai... Megborzongott a gondolattól, hogy esetleg még egy eddig ismeretlen faj egyedei lapíthatnak ott a roncsok között, akik eddig csak azért nem jelentkeztek, mert az emberiség nincs
még ezekre a lényekre felkészülve. 
Schark is mondott valamit, hogy vannak még itt egységek. De miféle lények lehetnek azok, ha ennyi ideig bírták az űr hidegét?! Hiszen a csapatok már jelentették: a hajók egyikén sem működnek a kapszulák. Miket fog az a valami a hajóira hozni?! - Vibrált agyában a gondolat.