Jack MacInthos a második keresztfolyosón állt, mikor elszabadult a pokol. Váratlanul termett előtte a rémálomszerű lény. Bár ijedtében belelőtte a fél tárat, de újabb és újabb lények léptek a helyére. Ő volt az első, aki beleüvöltött az éterbe, és ő volt az első, aki hátrakapott, mikor a fülében felcsattant Schark hangja:
- Plazmát!!! – Nem tétovázott, bár még életében nem használta éles helyzetben a fegyvert, most mégis érte nyúlt és belelőtt az előtte tolongó tömegbe. Irigyelte a Sol gyalogosokat apró, de mégis iszonyatos tűzgyorsaságú sugárvetőikért, irigyelte egészen eddig a pillanatig. A plazma erejének nem volt mi ellenálljon, mintha ott sem lettek volna azok a dögök, úgy tűntek el a lövések nyomán. Váratlanul érte a támadás, mikor az egyik Néma fentről rávetette magát. A katona kerek szemekkel nézte a
szétnyíló szájat, az acélfényű fogakat, és a visszahúzódó második fogsort. Tudta, hogy itt mindennek vége, karjait hatalmas erő nyomta a padlóra, érezte, hogy most még a Sol katonák sem lesznek képesek megmenteni. Itt és most véget ér számára az élet...
Lehunyta szemét, és várta a lecsapó fogsort, ami egyre késett. Furcsa surrogó hangra nyitotta ki a szemét. A rendszer megvédte attól, hogy belevakuljon a kék villanásba, ami elsöpörte felőle a halál eme formáját. Felpattant és hálásan nézett a katonák felé.
De nem volt már ott, kinek megköszönje... A gomolygó füstből a győztes Néma harcos emelkedett ki, és nem a Sol katonája, de a kék energiatöltet, ami végigseperte a folyosót őt is elérte. A füstön át MacInthos döbbenten nézte a párhuzamos fénycsíkokat, a hármas célzó rendszert, amint célok után kutat, de csak egy másodpercre állapodott meg egy-egy lényen. Utána kék villanás...
Ekkor megrendült a padló, amint a hatalmas lény kemény léptekkel közeledett a döbbent harcoshoz, a füst csak árnyékát engedte látni, amint lépésről lépésre, sorozatról sorozatra közeledett az ember felé. Egy sötét árny csapódott le a Vadász előtt. A Néma rárikoltott az évezredes félelemre, de hiába, erős karok emelték meg a testét, és iszonyatos erő vágta a falhoz. A katona döbbenten nézte az előpattanó ikerpengéket, amint útjukra lendültek, mielőtt a Néma a padlóra hullhatott volna. Szikrák pattantak, mikor a pengék a folyosó fémfalába martak, és átszáguldottak rajta, mintha a Néma és a fal ott sem lett volna. A szörnyű lény fekete teste három részre hullott, a szikraözön kihunyt és csak a párhuzamos csíkok utaltak az alig pár másodpercre előkerült halálos fegyverekre. A Sol pilótája, a Vadászok Népének büszke képviselője beleüvöltötte győzelmét a hajó folyosójába. Kihívás és figyelmeztetés volt ez. Az ember behúzódott a hatalmas test mögé, látta a folyosó szembeni szakaszám villogó vállágyút, és hallotta onnan is az üvöltést. Kihajolt a fedezékből és beeresztett a gomolygó füstbe két plazmalövést, hogy segítse a
felette tornyosuló alakot.

A főfolyosón a semmiből tűnt fel a három Vadász, a levegő egy pillanatra megreszketett, mikor leoldottak az álcázó rendszerek. Szinte abban a másodpercben felvillantak a vállágyúk és a Némák közé vágódó töltetek elnyomták a Vadászok diadalának hangjait.
Jeremi rögtön feléjük fordította a fegyvercsövet. A plazmatöltet fénye megvilágította a folyosót, a biztos pusztulást villantva fel a hatalmas lények előtt, majd ártalmatlanul, fémcseppeket szórva száguldott ki a mennyezeten. A katona értetlenül fordult a csövet félreütő parancsnok felé.
- Barátok. Tüzet szüntess – majd a testet öltött Káosz hátrafordult, és szembenézett a Némák légióival. Szavait a lények sziszegése szinte teljesen elnyomta, de így is értették azok, akiknek szólt. Ő már tudta, hogy a királynő magához tért a sokkból, és el akarja pusztítani mindannyiukat. Halk, de rettentes hangon szólt:
– Kifelé! – Karjai nagyon lassan emelkedtek, Jeremi hitetlenkedő szemekkel nézte az addig rohamozó, most értetlenül és megrettenve toporgó Némákat, és azt az őrültet, aki lassan visszarakta a tárolóra a fegyvert. Kezei ráfonódtak a kard markolatára.
- Nem – szólt a katona, majd meghűlt benne a vér.

Schark az ellenkező felé fordult, Jeremi döbbenten nézte az SZHR érzékelők helyén kicsapó lángokat. Bár maradt volna, de ezúttal nem volt mersze ellenkezni tovább. A kifelé rohanó Vadászok nyomába eredt.

Cimmera harcirányítás

 
- Uram! – szólt a tiszt Lang felé fordulva – a 66. század jelenti, támadás érte őket. Veszteség megközelítőleg 20 fő. Sok a sérültjük. A Sol erő jelenti: veszteség 8 fő. Sérülés nincs. Tűzfüggönyt vontak a visszavonulási pont köré. Megkezdik a visszavonulást. A parancsot kiadta J. Schark hadnagy. Támogatást nem kér. Orvosi egységet nem kér. A többi alakulat jelentése: Veszteség nincs.
Ellenállás és kontaktus nincs. A mező ezen az egy hajón kívül tiszta. Vadászrajok jelentik: ellenséges tevékenységet nem észlelnek. Az egységek a 66-osokon kívül bedokkoltak.
- Köszönöm – szólt vissza a tiszt. – Küldje a Warloockot a cél közelébe. Folyamatosan figyelje, vegye célba. Utasításra pusztítsa el.
- Igenis! – A tiszt átkapcsolt néhány gombot, majd ismét megszólalt:
– Itt Cimmera. Warloock, jelentkezz!
- Warloock vételen. Pozíciónk maguktól egy vonás a hajóorr irányában, távolságunk 200.
- Warloock, közelítse meg a G 17 26-os objektumot. Harckészültség. Hívójel: Sivatag. Ismétlem: hívójel Sivatag.
- Warloock. Vettem.

A Warloock nem volt már új. Nem sokkal a Kolonizációs háborúk vége előtt építették. Bár az óta modernizálták, de még így is kiszolgált öreg kísérőromboló volt. Mérete miatt nyugodtan bemerészkedhetett a roncsok közé. A hajó alig volt több mint 500 méter, tűzereje viszont legalább akkora volt, mint egy normál rombolónak. Az osztálya kísérleti volt. Az első és az utolsó, amelyet a rettegett plazmával fegyvereztek fel. Nem hasonlított a szokványos téglatest alakú hajókhoz. Karcsú orra,  oldalszárnyai inkább egy ilinai ragadozó madárhoz tették hasonlóvá. A Cimmeráról nézve csak egy szikra volt. Valójában hatalmas energia-kitörések - melyek egy kisebb bolygót képesek lettek volna felégetni - vágódtak ki a hajó tatján, mikor az gyorsított és elhagyta a flottát. Pár pillanat és már a trák szállítóhajó közelében lebegett. Fenyegető, éhes ragadozóként csak a pillanatot várta, hogy széttépje a prédát. Teste körül kék villanás jelezte, hogy védekezni is kész. Hídján minden szem az ellenséget figyelte.
Szárnyai végén a hatalmas plazmaágyúk szintén a célra tapadtak. Várt. Mint már tette évekig, most is csak várt, csend és nyugalom volt kívül ott, ahol belül a csata dúlt. Majd minden átmenet nélkül elszabadult a pokol. Előjele csak az egyik leszállóegység visszavonulása volt. Semmi más.

Miután magára hagyták Scharkot, iszonyú hangorkán söpört végig a Trák hajó fedélzetén. Mintha a pokol összes elátkozott lelke üvöltött volna. Azok, akik sejtették, mi ez, a dokk felé rohantak. Tudták, hogy a Némáktól nem kell tartaniuk. Nem lesz közülük hamarosan senki, aki ellenük felvonulhatna. A Vadászok és emberek egymás mellett rohantak a Bredock által vont védőgyűrű irányába. A csapat sereghajtójaként Jeremi hátrapillantott. Valami követte őket. Gyorsabban, mint ahogy ő valaha is futni tudott, a megtestesült sötétség dübörgött a visszaindulók nyomában. Már nem volt szó visszavonulásról, csak menekülésről.
A feketeségen még a Szövetségi rendszerek sem voltak képesek átlátni, tömör fal volt, mi folyó módjára hömpölygött végig a főfolyosón. Majd egyszer csak a folyosó eltűnt, és Jeremi beugrott egy, a katonák által telepített védőfegyver mögé. Ekkor elérte és beterítette őket a sötétség fala. A rendszerek sorban kapcsoltak ki, leállt mind a Sol, mind a Szövetség fegyverrendszere, egyedül a normál fegyverek maradtak. A Vadászok sem úszták meg az áradatot. Náluk sem működött semmi.
Mikor tisztulni kezdett a dokk, egy alakot vettek észre a folyosó kijáratánál. Még füstölt a leolvadt páncél, még füstölt a ruha a rácsapódó savtól, még helyenként megcsillantak a csontok ott, hol a pokoli anyag elpárologtatta a bőrt. Schark nyugodtan lépett ki a köddé szelídült tömör sötétségből. Jeremi hitetlen szemekkel figyelte, ahogy a köd körülhömpölygi, és mintha eltűnne a testében, lassan építve vissza a roncsolt szöveteket. Megtörölte szemeit, majd ismét odapillantott. Csak a ruha volt már foszlányos, mintha csak képzelete játszott volna vele. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen rongyosan látta parancsnokát. Nézte a hegeket, nézte azt, akit eddig embernek gondolt. Lassan, de biztosan elfogadta a sejtést, hogy amit lát,
csak úgy néz ki, mint egy ember, hogy valójában mi, arról fogalma sem volt. De rá fog jönni - fogadta meg magában a harcos.
A Néma a plafonról ugrott a tépett alakra. Ráüvöltve, hogy megbénítsa. Az eddig csak lógatott kar hirtelen fellendült. Egy villanás volt csupán, és a lény két darabban hullott pusztítója elé, miközben az lépteit sem lassítva haladt tovább. Mint aki egy szúnyogot csapott agyon az imént. Csakhogy ennek a szúnyognak gyilkos vére volt, ami most, mint záporeső hullott a gyilkosra. Az alak körül lecsapódó sav nem tett benne kárt, mintha elkerülte volna a testet, mintha felakadt volna a ködszerű félhomályban. Hirtelen, minden átmenet nélkül veszett sípolással kapcsoltak fel az SZHR–ek, amint észlelték a bajt. Hangos reccsenés, majd a kitóduló levegő sivítása és a látvány, ahogy Schark háta mögött - ott ahol az előbb végzett a Némával - kettéválik a hajó teste, és lassan sodródni kezd... Az űr hideg csillogása. Majd egy hang. Halk, de mégis borzongató:
- Itt C-66. Mentést kérek. – Szinte másodpercekkel ezután feldübörögtek a leszállóegységek hajtóművei, és a megmaradtak elhagyták a kísértetjárta helyet.

Jeremi nézte a parancsnokát, látta amint egy apró kapcsolóval játszadozik. Tudta, hogy a letelepített töltetek detonátora az. Majd csendben figyelte, ahogy egy halk kattanás kíséretében aktiválta azt. Kint az űr sötétjét egy kigyúló csillag fénye szaggatta szét, mikor a Trák szállítóhajó reaktora felrobbant. A robbanás fénye kirajzolta a távozó hajók alakját, és a Warloockot, amint páncéljára sorban érkeztek a jövevények: a Sol rettegett felderítői, a Lopakodók. Mielőtt a bénult rombolót a Cimmera vonósugarai befogták volna, a lények szétspricceltek róla, hogy letelepedjenek a hatalmas űrcirkáló burkolatára, hogy megbújjanak a lövegek és érzékelők erdejében. Várva a percre, míg beléphetnek új otthonukba.

Warloock parancsnoki híd.

A kemény arc nyugodtan figyelte a kijelzőket. Nekik nem adatott meg az, ami a nagy rombolóknak. Nem láthatták egyenesben a célpontjukat. Csak a műszereik által közvetített képekre hagyatkozhattak. A hajón nem voltak ablakok. Hídja így inkább hasonlított egy ágyakkal teletömött szobára, mint irányító központra. A helytakarékosság miatt szinte hanyatt döntött ülés nem volt sok. A kereskedelmi hajókon több ember volt a vezérlőben, mint itt. Mindössze négy szék és négy ember, a mennyezetről lelógó konzolok sűrűjében. Ők voltak a hajó szeme hangja és ereje. Csak ők voltak, kik irányítottak, rajtuk kívül csak 20 ember, akik a hajó karbantartásáért feleltek, és persze az a háromszáz gyalogos, kik minden mást, így a közvetlen védőfegyverek irányítását is végezték. A parancsnok a fején lévő sisakba épített monitoron érdeklődve figyelte a nyugodt, csendes hajót, ahol az imént még kékes plazmalövések villogtak. Most ott kísérteties csend és nyugalom honolt. A csend persze nem volt igaz.
Fülében hallotta a katonák forgalmazását. A kiáltásokat, a parancsokat, és a kínos sistergést. A 30-as éveiben járó nő elmosolyodott. Nem először jutott eszébe, hogy a hídja inkább olyan, mint egy-egy nagy cirkáló valamelyik tűzvezető központja.
Bár itt mindössze két ágyút kezeltek, míg ott ennek ezerszeresét... de emiatt nem aggódott. Igaz, még csak gyakorlaton használta hajója fegyvereit, mégis tudta, mit várhat el tőle. Csendesen figyelt tovább. Hangja halk volt, de ekkora helyen nem is kellett hangosan beszélnie.
- Pajzsokat fel. Fegyverzetet készültségbe – szólt selymes hangján a nő. Választ nem is várt.
A bal oldalán ülő felnyúlt, átkapcsolt néhány kapcsolót. Ő volt a hajó harcirányító tisztje, ő felelet a pajzsokért és a kommunikációért. A kormányos "feküdt" középen, épp a nő előtt, jobbra a fegyverzet-operátor ekkor emelte fel a kezét, hogy beindítsa az ágyúikat. Pár pillanat múlva éles szirénaszó dübörgött végig a hajón, ahogy a plazmaágyúk feltöltődtek, és a hajó harckészültséget jelentett. Ilona Cegledy parancsnok mosolyogva nézte a kijelzőket. Igen, ez a Warloock, szerinte a világ legjobb és legerősebb hajója, és most élesben próbálhatja ki. Mosolyogva figyelte a zöldre váltó képernyőt - ahogy a hídon a vörös készültségi fényeken kívül minden kialudt, hogy őket ne zavarja, ahogy a zöld fény jelezte a hajó állapotát.
Hallgatta a részlegek jelentéseit.
- Fegyverzet irányítását átveszem. – szólt halkan, karcsú, finom kezét belebújtatta a székén lévő kesztyűbe. Abban a pillanatban más lett számára a világ. Miden megváltozott. Imádta ezt az érzést, bár nem tudta, miért és hogyan, de mégis megesett vele, hogy a teste megnyúlt. Hatalmas lett. Lábai, melyek ekkor a hajtóművek voltak, bárhová elvihették. Karjaiban hatalmas erő feszült. Körülötte az űr hidege, és a pajzsok megnyugtató sugárzása... Nem értette, hogyan, de minden látott és mindent tudott, amit a hajó. Ő maga lett a Warloock. Tudta, hogy ha ezt elmondaná valakinek, senki sem hinné el. Tudta, hogy még saját tisztjei sem értik, hogy bár kezei a kesztyűkben mégsem mozognak, mégsem érintik a képzeletbeli képernyőt, de a hajó azt teszi, amit ő akar. A sisakból kilátszó száj mosolyra húzódott, amint a nő látta az ellenséget, és ismét szépnek érezte testét. Hirtelen komorodott el, amikor észrevette, hogy az egyik leszállóegység váratlanul menekülni kezd az addigi pozíciójából. Minden figyelmét a szállítóhajóra fordította. De az, amit az érzékelők közöltek vele, nem lehetett valóság. Valami zajlott bent, de, hogy mi, arról még a számítógépek sem voltak képesek adatot adni. Mintha fekete lyuk nyílna a hajó testében. A következő másodpercben valami fekete, folyamszerű anyag ömlött ki a nyitott dokkokon. A nő felsikoltott és belelőtt a sötétségbe. A kék plazmafények kinyúltak, majd elvesztek a falszerű rettenetben, ami elérte a Warloockot. Ilona sikoltott, miközben körülötte szikraesőt szórtak a műszerek. Teste megrándult, majd elernyedt. Csak órák múlva tért magához, a Cimmera gyengélkedőjén, miközben imádott hajója a  hatalmas testvér dokkjában vesztegelt. A Warloock, bár sérülés nem érte, mégsem volt működőképes állapotban. Technikusok hada próbálta kideríteni, mi lehet a hiba, de semmi eltérés nem mutatkozott. A hajó mégsem mozdult. Hiányzott valami, ami mozgásra bírhatta volna. Mikor Ilona megmozdult ágyán, különösen látta a világot. Furcsán összemosódva - a cirkáló dokkját és a betegszobát egyszerre. Hallotta a dübörögve startoló vadászokat és az orvosok halk hangját. Érezte, hogy járkálnak testében, holott csak
vénájában volt egy branül...

Kint a dokkban megéledtek a Warloock műszerei, szinte azonnal rendszerellenőrzést kezdtek végrehajtani. Majd jelentették, hogy a hajó harcra kész. Ilona Cegledy felállt az ágyáról, és halvány mosollyal indult a dokk felé, hiszen semmi baja nem történt, és még sincs valami rendben. Mikor a dokkszinten kilépett az ajtón, döbbenten tapasztalta, hogy látja önmagát úgy, ahogy azt a támlábain
pihenő romboló látja, és látta a Warloockot saját szemeivel egyszerre... Valami történt. Valami különös, nem evilági. A nő és a hajó eggyé váltak. Régi örökség volt ez, ami a nő génjeiben bujkált. Adottság, amely a Sol klón pilóták sajátja volt. Eggyé lenni bármely hajóval... Bár nem ily tökéletesen, mint most ez a nő.

Cimmera gyalogsági indítóállás. 6. Szint

Lassan, nagyon lassan csúsztak helyükre a leszállóegységek. A legtöbb már visszatért mindössze csak négy hajó dokkolt ebben a percben.
Mégis a beszálló-folyosón emberek százai tolongtak. Majd nyílt a következő hajó rámpája is.
- Felcser! – harsant a hajó belsejéből az üvöltés. A következő másodpercben már meg is jelent a rámpán négy gyalogos egy hordágyat cipelve, mások a még járóképes sérülteket támogatták lefelé a rámpán. Döbbenet hullámai söpörtek végig a beszálló-folyosón, mikor az érkezők kiszálltak. Tépett, harapott sebek, savmarta bőr szaga, a katonák idegessége, és mindaz, ami ekkor az ott nézelődők szeme elé tárult, elárulta, hogy nem volt könnyű dolga ezeknek a harcosoknak. A sérülteket pillanatok alatt elvitték, az ép
gyalogosok pedig körleteik felé tartottak. Az utolsó egységből fegyelmezetten, nyugodtan léptek ki a Sol klónjai. Majd még egy valaki, a 66–os század parancsnoka. Az, akit szinte mindenki ismert a hajón, akinek egységébe nem akartak kerülni a katonák. Az, aki a Merkuron 6 hadsereget vesztett el. Schark hadnagy sétált a rámpán, ruhája cafatokban lógott a testéről, láttatni engedte izmait, és az azokon éktelenkedő sebeket. Az ember, akinél mindig nagyon magas a veszteség. Akit itt a hajón csak „Mészáros”-ként
emlegettek.
- Bredock! Rendelje ide az egész ezredet – szólt szenvtelen hangon.  – Vörös vezér. Itt Sólyom, dokkoltak már? – Pár másodpercig az alak megdermedt. Majd folytatta:
- Azonnal kérek nyolc pilótát! Cimmera Harcirányítás, a Sol gyalogság hivatalos kérése, álljon a rendelkezésünkre nyolc leszállóegység. Valamint kérjük, hogy a 3-as kiképzőarénát további utasításig ürítsék ki nekünk.
- Itt Cimmera harcirányítás. Lang kapitány hamarosan felkeresi önöket. Megérkezéséig nem áll módomban a kérést teljesíteni.
- Nyugtáztam – szólt csendesen, de ekkorra már lábak dördülése verte fel a dokkoló szektor „csendjét”, a bejáratnál pedig megjelentek a Sol gyalogosai.
- Bredock! Ürítse ki ezt a területet, és biztosítson folyosót a 3. arénáig.
- Igenis, uram.

Cimmera központi vadászhangár.

A hajó saját vadászai szinte már mind visszatértek. Utoljára érkezett Kolsinszki ezredes. Ő ekkor még a hangában állt, és kerek szemekkel nézte vadásza farkán azt az apró, pezsgő foltot, amit még a roncsmezőn szerzett, mikor az a rejtélyes valaki ráüvöltött. Nem tudja, hogy az az apró folt a fülkére fröccsent volna, ha nem emeli ki onnan a gépet... A hozzálépő karbantartónak gyorsan elmondta, mit is akar: Hozzák rendbe a gépet, neki most dolga van. És ezzel a felvonók felé indult. Hirtelen, minden átmenet nélkül hajtóművek dübörgése töltötte meg a hangár csendjét. A tiszt gyorsan körülnézett, körülötte tanácstalan technikusok, a hangár dokkoló folyosójának bejáratát védő fegyverek nyugodtan merednek előre. Semmi sem utal ellenségre. Az ezredes rossz érzések közepette fordult ismét a dokk felé. Ösztönei súgták: valami félelmetes tart felfelé az alagútban. Visszarohant a gépéhez, miközben torkaszakadtából üvöltött a technikusokkal.
- Megtámadtak! – Veszettül integetve érkezett a géphez. Kalimpálása a szerinte vak és hülye harcirányítóknak szólt. Akik nem és nem voltak hajlandóak tudomást venni a veszélyről. A tiszt a hangár bejárata felé kapta a fejét, és ekkor torkára forrt a szó. Lassan - mintha rémálom tartaná fogva - emelkedett ki három, a sajátjánál kétszer nagyobb gép a dokkoló folyosóból, lassan forogtak körbe, majd megálltak, és megindultak a hangár belseje felé. A Sol hosszú orrú gépei méltóságteljesen siklottak el a döbbent pilóta mellett. Közelről megfigyelhette a kecses, hosszú testet, orrtőnél sötétlő vetőcsöveket. Az oldalankénti három összezárt szárnyat, végeiken a géphez mérten hatalmas ágyúkat. Az éjfekete pilótafülkéket, a gépek orrának végén, alatta a Sol felségjelzését, végül a hat hajtóművet, és a gép nyolcszögletű farkát.
Kinyíltak a keskeny támlábak, és a három gép - még mindig tartva formációját - a hangár padlójára ereszkedett. Mire padlót értek, Kolsinszki megnyugodott, a hangárt pedig ismét megtöltötte a következő kötelék gépeinek dübörgése. Pár perc, és a gigantikus helyiséget megtöltötték ezek a különös vadászgépek. Apránként landolt az egész ezred. Kolsinszki elindult az egyik gép felé, mikor annak kinyílt fülkéje. A pilótának földbe gyökerezett a lába. Némán, rettegve nézte, amint a hatalmas lény könnyed mozgással kiszállt a vadászból, és hét társával együtt eltűnt az egyik kijáraton. Minden egyes gépből ugyanolyan hatalmas alakok kászálódtak ki. A páncélok csillogása, a vad, díszes sisakok és a halk harkályhangok voltak, amik az embereket mozdulatlanságra kényszeríttették. A vadászok büszke népe megérkezett a Szövetség hajójára.
Mintha mi sem történt volna, a Vadászok gépeik karbantartásához láttak. Bár ezzel bizony rendesen halálra rémítették az ott dolgozókat.. 

A Sol gyalogosai szinte percek alatt lepték el a folyosókat, és az egyik legénységi ebédlő bejáratát. A Szövetség katonái semmit sem értettek a hirtelen viselkedésváltásból. Az addig barátságos harcosok pillanatok alatt átvedlettek hideg, akár gyilkolni is kész őrökké. Az étkezdében rekedtek nem nagyon foglalkoztak ezzel, mivel csak az ajtóban ácsorgó katonákat figyelték.
Mikor mögöttük súlyos léptek kezdtek döngeni a felvonók felől, néhányan a hang irányába fordultak. A léptek dübörgésébe az elejtett evőeszközök csörgése kapcsolódott, mikor az első monstrum - a fejét lehajtva - belépett az ebédlőbe. A közel három méter magas, ijesztően izmos, páncélokkal burkolt, zöldes bőrű lény látványa leginkább a flotta tagjait sokkolta. A díszes sisakok, az alóla kilógó, hosszú, hajszerű csápok, a vállakon meredező, a fejjel együtt mozgó fegyverek, a vaskos csuklópántok örökre a katonák agyába égtek. A hatalmas lény oldalra kapva fejét, halk ciripelő hangon mondott valamit, majd öles léptekkel átsétált a döbbent emberek között. Hét társa a nyomában dübörgött.

A lények távozása után felélénkült az étkezde. Mindenütt beszélgetések hangjai ütötték fel a fejüket. Minden ember a lények mibenlétét taglalta, majd az egyik tiszt odalépett az ajtóban szobrozó Sol katonához:
- Ezek kik voltak? – Kérdezte az előtte szobrozó harcost.
- Vadászok – jött az egyszerű, szenvtelen válasz.
- Pilóták?!
- Azok is. Magát a fajt nevezik Vadászoknak.
- Meg sem merem kérdezni, miért – mormolta a tiszt, majd elfordult a katonától. Annak sisak alól kilátszó szája széles mosolyra húzódott. Ő tudta, miért is vadász a Vadász...

 
Az indítóhangárban semmi sem mozdult, mióta a Sol katonái kiürítették a területet. Csak egy ember ücsörgött az egyik leszállóegység rámpáján. Nyugodtan mosolyogva, hisz viszonylag könnyen megúszták a Némákkal való összetűzést, és legközelebb már más lesz a helyzet.
"Akkor már itt lesznek a lopakodók is"- gondolkodott az évmilliárdos tudat. "De addig is tenni kell valamit"
Ismét lehunyta rettenetes szemeit. Egy pontra összpontosított. Még van egy bolygó, és kíváncsisága nem hagyja nyugodni...
"Hányan lehetnek ott? Elbírnának velük?"
A választ gyorsan megtalálta, és a döntés sem késett sokáig. Kinyújtotta tudatát, és figyelte ahogy a Vadászok népének gépei a Föld közelében keringenek. Ő már azt is tudta, hogy egy újabb Szövetséges állt most be hozzájuk.
Régi, de mégis új... A Vadászok megegyeztek a Szenátussal. A sodródó gépre összpontosított, és kiadta a parancsot. 
Mikor szemeit felnyitotta, egy bakancsos lábat pillantott meg maga előtt. Felemelte tekintetét, és Lang arcára meredt. Látta rajta az iszonyatot, érezte az előtte állóból áradó rettegést. Tudta, hogy ez az ember tőle retteg. Túl sokat tudott és túl sok mindenre jött rá a férfi...

A Föld körüli űrben álló több százezer Sol vadászgép váratlanul rendeződött támadó alakzatba, majd fényes villanással eltűnt az űr végtelen útjain, eltűnt, hogy vadászhasson az igazi Prédára, hisz valahol egy egész bolygóra való várja őket...
- Uram – emelkedett fel a szakadt ruhás alak a rámpáról. Lang nézte, nézte, de még mindig nem fogta fel az iménti látványt. Egy életre agyába égett a kép, mikor ez az „ember” felnézett rá. Szemeiben tűzörvények, mintha egy bolygó magjába, vagy egy szupernóvába nézne szűrők nélkül. Tudta, hogy ennek a lénynek köszönheti raja megmenekülését, és azt a különös jelenséget, ami a Trák szállítóhajón az imént lezajlott. Tudta, de mégis, itt Ő a parancsnok, bár azzal is tisztában van, hogy a körülöttük álló katonák habozás nélkül végeznének vele, mivel ezek a Sol emberei.
De mégsem engedheti meg, hogy ez az entitás szabadon rendelkezzen bármivel a hajóin...
- Schark hadnagy. Ön a Cimmera állományába tartozik. Nem kérhet egységeket a Sol erőire hivatkozva, ha nem az egyenruhájukat viseli.
- Nem ő kért – jön egy furcsa, sziszegős hang. Az, hogy Lang érti, a rajta lévő SZHR-nek köszönhető, ami automatikusan fordítja az idegen lény mondandóját. A hang forrása a leszállóegység egyik támlábának aknájából jött. Lang Scharkkal egyszerre fordult abba az irányba.
- Hanem?
- Én – sziszegte az idegen, majd lassan leereszkedett az aknából. A hatalmas teremtmény kékesfekete bőrén megcsillan a fény. A fenyegető fogsor a döbbent emberre villant. A kéz és a rajta lévő karmok nyugodtan lógtak a hatalmas test mellett. Farka cseppet idegesen csapkodott jobbra-balra. Lang tágra nyílt szemekkel bámult az előtte álló rémálomra. A következő pillanatban oldalához kapott.
A dokk csendjét felverte a lövések zaja, amint a tiszt tüzelt az előtte tornyosuló fenyegetésre. A hatalmas harcos villámként reagált az ember mozdulatára. A magasba nyúlt, és a nyomában bevágódó lövedékekkel mit sem törődve eltűnt az egyik szellőzőnyílásban. De nem csak ő reagált gyorsan. Lang hideg, fémes anyagot érzett a tarkóján. Lassan eresztette le a pisztolyt és tette vissza a tokba, majd
szembefordult támadójával. Két Sol gyalogos állt vele szemben lövésre kész fegyverekkel.

- Ne lőjön, uram – szólalt meg Schark. – Barát, és nem ellenség volt, bárhogy is nézzen ki. Emlékezzen, mondtam, hogy az ember még nincs mindenre felkészülve. Ez például egy olyan lény volt.
- Jó – nyugtázza a tiszt – de akkor jöjjön elő.
- Ozzy! – szólt a Káosz lénye, mire, mint egy hatalmas vízcsepp, a hátuk mögötti szellőzőből előcseppent a harcos.
– Ez itt Lang kapitány. Mostantól a parancsnokod. Kapitány, bemutatom a Lopakodók Népének képviselőjét, Ozzy tábornokot, a Therra Közelkörzet Védereje Felderítő Erőinek parancsnokát.
- Kapitány, tisztelettel kérném, hogy behozhassam a harcosaim – sziszegte meghajolva a lény, miközben háta mögött megállt a nyolc Vadász.
- Legyen – szólt enyhén szólva villámló tekintettel az idős tiszt. – Maga meg Schark velem jön a hídra, van néhány megbeszélnivalóm a tisztelt urakkal. Megkapják, amit kérnek.

 A vadászok gyorsan, gyakorlottan ültek a gépekbe, majd a hajók elhagyták a dokkot, hogy pár perc múlva a világegyetem egyik legpusztítóbb faját hozzák fel a Szövetség hajóira. Pár perc volt csupán, és az első egység már vissza is dokkolt, hogy kirakja a veszélyes szállítmányt. Tízszer fordult a nyolc gép, mire minden egyes lopakodót beszállítottak az űr hidegéből a Cimmera biztonságába. Majd a Vadászok büszke népe elhagyta a beszálló-fedélzetet, és visszatért gépeihez, hogy megkezdje azok karbantartását, és később elfoglalja kijelölt helyét a hajón.

A Cimmera lezárt folyosóit rovarhangok töltötték meg. Vad zsizsegés, sziszegés, a gégékből előtörő sivítás, és a harcosok diadalittas üvöltései, ahogy a kijelölt terület felé rohantak. Népük szokásai szerint, hol az oldalfalakon, hol a mennyezeten, hol a padlón surrantak. Bár nagy zajjal haladtak, de mozgásuk maga mégis csendes volt. A hangorkán a csata során aratott diadalok megbeszéléséből adódott. Mikor az első csoport elzúgott a lezárt étkezde mellett, csatában edzett harcosok roppantak meg a látványtól. Nyugodtnak tartott tisztek őrjöngő vadállattá váltak, követelték katonáiktól, hogy akár puszta kézzel is de végezzenek ezzel a rettenettel. Néhányan fegyverükért kaptak, ám az őrködő Sol katonák gyorsan lefegyverezték őket. Az őrjöngő tiszteket láthatatlan lények emelték ki és vitték el az orvosi részlegbe, vagy egyszerűen leütötték, aki a fegyverért kapott. A hajó hídján az első tiszt ekkor kért engedélyt a belső fegyverek aktiválására, hogy azt a hordát megfékezze. A válasz hidegzuhanyként érte a katonát. Baráti egységekre nem lőhet, bárhogy is nézzenek ki. A katona gyorsan döntött, hogy embereit megóvja, pajzsokat vonatott a folyosó köré.
Pajzsokat, hogy elejét vegye a legénység és az új jövevények közötti összecsapásnak. A híd képernyőit megtöltötték a vad rovarhordák és a rémálom-pofák képei, és az egész forgatag közepén a sétáló nő képe. Ez volt, ami miatt a Cimmera fedélzetén felbődültek a riadószirénák, majd el is hallgattak, mivel a rovarhad sértetlenül kerülgette ki a nőt. A hídon álló tiszt dühtől tajtékozva ordított beosztottjaival.
- Ki az az elmebeteg ott? Azonnal azonosítani!
- Ilona Cegledy, rendfokozat Kapitány. Azonosító jel FF – 10-23-456. Beosztás: FBS Warloock parancsnoka.
- Ez megőrült. Hozzák ki onnan – kiáltott az első tiszt, majd torkára forrt a szó, mikor a nő átsétált a pajzsokon, mintha ott sem lettek volna, vagy mintha ő maga nem lett volna élőlény...

 
A hajó egyik folyosóján három alak sétált. Mindenki, aki az útjukba került, hol sikítással, hol hangos káromkodással tűnt el előlük, valamelyik keresztjárat, vagy terem ajtajában. Nem a két katona az, aki sikoltásra ösztökélte a flotta tagjait.
Társaságuk hat így az emberekre... A séta közben halk, bár mégis erőteljes hangon darálja Lang a gondolatait, amik valójában kemény, megszeghetetlen parancsok.
- A maga drága harcosai nyugodtan a hajón maradhatnak, de nem hagyhatják el az arénát, csak és kizárólag, ha arra parancsot adok. Nem elég a Schark hadnagy vagy mi az isten által kiadott utasítás, remélem, megértették. Ez az Én hajóm, és nem engedhetem meg, hogy Scott rémálma szabadon rohangásszon a fedélzeten és rémisztgesse az embereim. Főleg, hogy ez nem a Nostromó. A másik, ha
akármelyik harcosa csak ferdén mer nézni valamelyik emberemre, és közben megnyalja a képét, az egész társaságot szitává lövetem, vagy kivágom az űrbe, és céllövészetet rendeztetek a védőágyúkkal. Értve vagyok? – A válasz halk sziszegéssorozat, ami végeredményben egy eléggé katonás értettemnek felelt meg. Lang folytatta a szóáradatot:
– Nem tudom, min élnek, de nem kapnak mást, mint a legénységem. De nem esznek a katonáimból, nagyon remélem. Amint a legénység,
legfőképpen a gyalogság megszokja magukat, akkor beléphetnek az étkezdékbe, de figyelmeztetem magukat, hogy pajzsokat vonatok önök köré. A saját és embereim biztonsága érdekében. Hadnagy, a Vadászokkal ugyanez a helyzet. Bár amint értesültem, a Szenátus elfogadta őket, és a Centraiakat is, ez nem azt jelenti, hogy a katonák is... Amíg meg nem szokták egymást, addig ez van. Még egy dolog. Felállítok egy kísérleti egységet. A Szövetség gyorsreagálású századát. Kipróbálandó, mire jók az új csapatok. Magáé a megtiszteltetés, hogy az FSF parancsnoka lehet. /Federal Special Force/ Az egységei: a saját százada, egy Sol század, egy ezekből a fickókból... a fene egye meg, még azt sem tudom, minek nevezzem őket... az itt állomásozó vadászezred, valamint közvetlen a támogatást a Warloock adja majd - amivel hallom, szintén problémák voltak. Na, de mindegy. Tábornok... - ekkor hátranézett, és elkerekedett szemekkel látta, hogy saját tisztje engedelmesen sétált a sarkában, viszont a tábornok eltűnt. Még látta, amint a hosszú, sötét farok eltűnt az egyik szellőzőaknában.
- Sajnálom uram. Ozzy tábornok visszatért harcosaihoz. Aggódott értük.
- A keservit – morrant Lang. – Egyelőre az eligazítást befejeztem. Két órán belül legyenek bevetésre készek. Megértette? Majd ha cseppet megnyugszanak itt a kedélyek, akkor beszélgetünk. Maga meg én... és az újdonsült tisztjeink.
- Értettem, uram – tisztelgett a Káosz lénye a gyenge ember előtt, majd halovány mosollyal az arcán távozott. – Nehéz idők jönnek most ránk...

 
Sötét és félelmetes árnyék suhant a szűk helyen, labirintus volt ez a szó legmélyebb értelmében. A hatalmas lény mégis teljes biztonságban suhant a csővezetékékek és energiakábelek rengetege között, nem ütött zajt, nem hallatott hangot, és nem hagyott semmi nyomot maga után. A hosszú, végtelen folyosók sötétjében fejlett érzékszervei és példátlan ösztönei segítették haladásában. Bár vaksötét volt, mégis mindent élesen látott, ami előtte volt, azzal is tisztában volt, merre kell tartani, a többiek, a társai utáni vágy, a fajából áradó végtelen erő vezette teljesen biztosan úti célja felé. A Lopakodók jelenlegi
vezérét senki és semmi sem állíthatta meg, mégis a pokolbéli lény egyszer csak megtorpant. Megállt, pár másodpercig csendben figyelt, bár nem volt füle, mégis halott, bár nem volt orra, mégis érzett. Ismerős illatfelhő töltötte be ezt a szakaszt, és ő találkozni akart azzal a lénnyel, ami ezt árasztotta. Távol mind sajátjaitól, mind az emberektől új parancsokra volt szüksége, amit most még csak ez az egy személy adhatott meg a számára. Másodpercek tört része alatt döntött, és elindult új úti célja felé. Néhány perc volt csupán, és a hatalmas karok feltépték a szellőző rácsát, hogy utat törjenek. Ozzy hatalmas teste minden zaj nélkül csöppent le egy kabin kicsi előterének padlójára.

 
Joan lekapcsolta az SZHR kommunikációs rendszerét. Eddig az egész ütközetet figyelemmel kísérte, és megdöbbent azon, hogy mekkora veszteségeket szenvedett a század ebben a rövid párbajban, rettegve gondolt bele, hogy mi történne, ha egy ilyen lény belépne a hajónak erre a szakaszára, hisz nála a komrendszeren kívül semmi nincs, teljesen fegyvertelen, hogy lenne így képes megvédeni magát, és az ágyon szuszogó csepp életet?! Mosolyogva nézett a kislányra, akivel eddig minden idejét töltötte, hisz ez volt a parancs a számára. Minden eltelt idővel - ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy csak alig két nap volt az a minden idő -  kevésbé, sőt egyáltalán nem akart elválni ettől a csepp élettől. Egy emlék futott át a nő agyán, megborzongott a hang hallatán, bár ezúttal nem úgy, mint mikor először meghallotta. A kellemes bizsergés éppen hogy végigfutott rajta, máris tudta, mit kell tennie. Lassan lépett a képekhez. Nem tudta mi fog történni. Kezét a falra tette, ekkor félrecsúszott egy ajtó, bent az eddig rejtett helységben fények gyúltak, és a nő kicsit félve bár - hisz egy élő legenda szobájába sétált éppen be - belépett a helységbe. Szemei elkerekedtek, mintha egy Múzeumba lépett volna, a falakat képek ezrei, fegyverek százai és különböző használati tárgyak töltötték meg. Sokukat soha életében nem látta, volt, amit régről a történelemkönyvek lapjairól ismert. Tágra nyílt szemekkel, lassan elindult a teremben. Egy furcsa, hatalmas szarvakkal ékített sisak és a hozzá tartozó páncél, több helyen lyukak, azok köött vérfoltok, de magyarázat semmi, egy ősrégi fegyver a páncél előtt, csak könyvekből ismerte már magát a szót is: Kard. Vitrinben tárolt kötéldarab, majd különös, furcsa fegyverek sokasága, legtöbbről a nő csak azt tudta, hogy
valamikor a 15. század táján használták őket, és a régi fegyverek hosszú sora egészen az első gyorsító karabélyokig, valamikor a IV. világháború tájékáról. Ezt már felismerte, ugyanúgy, mint a csataruhát, ami nem más volt, mint annak az őse, amit ő viselt. A képek még kevesebbet mondtak neki, csak egy valami tűnt fel, mindegyiken ott volt Schark. A szemben lévő és oldalfalakat általa soha sem látott, különös dolgok borították, volt, amiről lerítt, hogy nem emberi kéz műve. A sor legvégén egy Sol rohamkarabély... bár felismerte a fegyvert, hisz a Galaktickon volt néhány ilyen, de nem tudta, hogyan kerülhetett ebbe a szobába. Lassan kihátrált a helyégből. Mikor Kia mellé ért, valami, bár lehet, hogy csak a kifejlődő anyai ösztön késztette rá, vagy az a halk, alig halható surranás, de megperdült. Egy sötét, kékesfekete test lépett felé. A hosszú, elnyújtott fej végén rémálomba illő fogsor villogott, a hatalmas karmokban végződő kezek lassan felé nyúltak, a hosszú, tűhegyes farok vibrálni látszott a lény feje fölött. A nő rögtön tudta mi az, ami előtte áll. Felkapta az alvó kislányt, és mielőtt a gyilkos dög rávethette volna magát, bevetődött a fegyverekkel telezsúfolt szobába. A lény lassan fordult utána, közben hangosan felszisszent. Joan mindent lekapott a falról, ami a keze ügyébe került. Ha nem tudott rajta fogást találni, vagy nem sült el, egyszerűen a lényhez vágta. A rémálom pedig egyre csak kikerülte a felé küldött halált.
Aztán egyszer csak Joan kezébe akadt a gyorsítókarabély. A kékes fény, amint a lőszer belehasított a levegőbe, a hatalmas csattanás, ahogy a fegyver elsült, és a füstölgő lyuk, ami a falban maradt a töltet után... De a rémálomszerű látomásnak addigra nyoma sem volt, majd ismét megjelent a nő látóterében, amint a hosszú fej bekukucskált a plafonról. Az ajkak felperdültek, a fogak kivillantak. A gyorsítókarabély ismét felcsattant, majd halk sípolással jelezte, hogy üres. A következő a Sol rohampuskája volt, amit a kétségbeesett katona - és lélekben anya - felkapott. Felemelte a fegyvert, majd megdermedt a hangtól...

 
Lassan mozgott, érezte és látta is a szobában tartózkodókat. Nem akart senkire ráijeszteni, vigyázott minden mozdulatra, az ahogy a nő megperdült, még őt magát is meglepte, csakúgy mint az utána következő események. Tanult az emberiségről.
Ismerte szokásaikat, így alkalmazni is megpróbálta most ebben a helyzetben, amibe belecsöppent. Békülékenyen nyújtotta kezét a nő felé. Ám az elrohant előle. Lassan, nehogy még jobban megrémítse, lépett utána. Értetlenül áltt a rázúduló tárgyak között, bár sejtette, hogy látványa váltotta ki mindezt az emberből. Majd ösztönei riasztották a veszélyre, mikor a harcias nőstény fegyvert ragadott, a plafonra ugrott a lövedék elől, és onnan kukucskált vissza. Eszébe jutott egy újabb emberi szokás, hogy egy mosoly mindent megoldhat. Megpróbálkozott hát eggyel. Az, hogy fajának testfelépítése nem igazán a kellő
hatást váltja majd ki, meg sem fordult a fejében... Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy kapcsolatot teremtsen ezzel a fúriával, aki még az ő faját is megszégyenítő hevességgel harcol az ivadékáért. A próbálkozásának kudarcáról a következő lövés dörrenése volt a bizonyíték. Mikor ismét lenézett, a nő kezében a Sol fegyvert látta. Ekkor tudta, hogy ezt valamelyikük komolyan megsínyli majd, de mivel ő barátsággal érkezett ide, valószínű, hogy ő lesz kilyuggatva, és nem a nőstény megrágva...
A hideg hang megkönnyebbüléssel töltötte el a hatalmas harcost, aki ekkor már rádöbbent, hogy az ember miért nevezi néha házi sárkánynak a nőstényeit.

 
Schark még csak a folyosón járt, mikor meghallotta a csatazajt. Halvány mosoly futott át az arcán.
- Hát, igen jó választás volt – morogta maga elé, majd futni kezdett mikor az első lövés eldörrent a kabinban. Beléptekor elképesztő rendetlenség és egy plafonon lógó Lopakodó látványa fogadta. Bent, a belső helységben - már amennyire belátott - egy talpig harcias nőszemély kezében a Sol energiavetője, agyában egyetlen gondolat: szitává lyuggatni a plafonon lógó alakot.
Bár a helyzet inkább volt veszélyes, mint vicces, Schark mégis elmosolyodott, majd immár tudatával is bekukkantott a helységbe, és azt találta, amire számított. Ekkor döntött bent úgy egy ébredező lényecske, hogy hangot ad a váratlan ébresztő miatti felháborodásának:
- Hát szabad így ráijeszteni az ember barátnőjére, Ozzy?! Hová tetted a jó modorod?!