|
Kalózvér
Sayara 2009.08.21. 02:19
Valerie még szorosabban fogta az ajtó kilincsét. Szíve a torkában dobogott, és az életben először olyan érzése támadt, hogy legszívesebben két részre szakadna. Az egyik fele messzire elrohanna, minél távolabb a bent fekvő férfitól, a másik viszont… ennek az énjének nem szabad engednie!
Ha most visszamegy, lehet, hogy egy életre elront mindent. Az eddig oly könnyű, ugyanakkor veszélyes élete romokban van. Miért tapossa el azt a kicsit is, ami megmaradt? Szegje meg a magának tett esküjét? Egy férfi miatt? Őérte? Szorosan bezárta szemeit, és egy kicsit megrázta a fejét. Mi a kisebbik rossz? Ha elrohan, vagy ha bemegy?
Már több éve él egyedül, „özvegyen”. Nem mintha, túlzottan sajnálná halott férjét, és a tényt, hogy nincs mellette… az sem kifogás, hogy gyászolja, hiszen első pillanattól fogva, mikor megtudta, hogy férje halott, felsóhajtott! A láncai lepattantak csuklóiról, és szabad lett. A maga ura! Ő választ, oda megy, ahova akar, azt teszi, amihez kedve van, saját véleményt mondhat… és ha… végül… úgy dönt, hogy… végleg a szigeten marad… ő fogja kiválasztani azt a férfit, aki… aki majd mellette marad… aki szeretni fogja… és nem a vagyonáért! Önmagáért… de az Istenért, hol talál ilyen férfit?
„Ott bent!”
A francba, egyszerűen nem mehet vissza!
Már csak abból kifolyólag, hogy a férfi azt mondta, nem jön vissza többet! Ő viszont nem áll még készen arra, hogy letelepedjen! Élni akarja az életét! Érezni a szabadságot! Egy férfi csak újra béklyóba zárná. Kalitkába! Mégha aranyból is van, s néhanapján kiengedik egy kicsit… az sem pótolhatja ezt az érzést… Nathan úgysem értheti ezt meg. Ő szabadnak született…
- Sajnálom – krákogta. Ebbe az egy szóba, engedte, hogy minden belezúduljon. Az érzései, a fájdalma, és egyben a búcsúja is. Az utolsó út… milyen kegyetlen vele az élet! Egyszerre „veszíti” el Beth-t is és… őt is. – de mennem kell… dolgom van…
Maga felé húzta az ajtót, hogy teljesen becsukhassa, mikor kirántották kezéből a kilincset. Mire felfogta a dolgot, Nathan már ott állt a szélesre tárt ajtóban, erősen zihálva. Bal lábára nehezedett, a jobbon éppen, hogy csak tartotta magát. Meztelen felsőteste alig láthatóan fénylett az izzadság miatt, amiért megerőltette magát. Haja most még rendezetlenebbül állt, fűzöld szemeiben kétségbeesés csillogott. Szívszorító látvány volt.
- Nekem is… - nyögte ki végül rekedten. Valerie ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy odamenjen hozzá és visszatessékelje az ágyba. Ezzel csak tönkre teszi magát! A férfi megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy megtartsa az egyensúlyát.
- Tessék? – kérdezett vissza Valerie értetlenül. Nathan nyelt egyet, a nő szemei pedig a torkára tapadtak, ahol az ádámcsutkája megemelkedett egy picit, majd visszasüllyedt.
- Nekem is dolgom van.
Valerie nagyon lassan bólintott. – Rendben. Feküdj vissza… ez most nem tesz jót neked.
Azzal megfordult, hogy elmenjen. Nathan ujjai azonban a kezére fonódtak, ami megállásra késztette. Már csak azért is torpant meg, mert nem akarta, hogy elrántsa a férfit. Nem szeretett volna még több fájdalmat okozni neki.
Most ő volt a soron, hogy nyeljen egyet. Megállt ugyan, de nem fordult vissza. Még akkor sem, amikor Nathan lassan húzni kezdte maga felé. Óvatosan lépkedett hátra felé, miközben a szíve vadul vágtatott, dörömbölt a mellkasában. Csak remélni tudta, hogy a férfi nem hallja meg.
Két lépés volt összesen, amit meg kellett tennie. Mire megállt, Nathan karja félig a derekát ölelte hátulról, el nem engedve a kezét.
- Veled van dolgom… - suttogta a nyakába. Valerie-t kirázta a hideg és még az a kis önakarata is füstté vált, amit idáig megőrzött. Vége van…
Elgyengülten hagyta, hogy Nathan beforduljon vele a szobába és becsukja maguk után az ajtót. A férfi keze egy pillanatra elengedte, hogy aztán a vállainál fogva lassan maga elé fordítsa. Valerie nem mert a szemeibe nézni.
- Mindvégig azt hittem, hogy csak egy jégpáncélon kell áttörnöm, hogy hozzád férhessek… - szólalt meg halk, gyöngéd hangon. Egyik kezével átölelte a derekát és magához húzta, másikkal pedig a hajába túrt. Valerie nem bírta tovább, lehajtotta a fejét, s hagyta, hogy könnyei fényes utat hagyjanak az arcán. Nathan a lány homlokára nyomta ajkait, s újra a füléhez hajolt, miközben mélyen belélegezte a lány semmihez sem fogható illatát. – De nincs is semmiféle utálatos páncél, igaz? – suttogta, s arcon csókolta a lányt. Valerie a férfi mellkasára hajtotta a fejét, karjai indaként ölelték át a derekát.
Nathan hangosan felsóhajtott, és még inkább szorította magához. – Te kis bolond! Pedig csak egy szavadba került volna! De szinte semmit sem tudok a múltadról, nem is sejtettem, hogy…
- Sa-sajnálom… - hüppögte közbe a nő. Nathan, válasz helyett csak végigsimított az arcán, és ismét homlokon csókolta. Aztán fejét nekitámasztotta a lányéhoz, s gyengéden letörölte a könnyeit. – Félsz tőlem?
Valerie-t meglepte a kérdés, még inkább a hangjában megbúvó kétség. Lassan, alig észrevehetően megrázta a fejét. A férfi ajkain vidámabb mosoly jelent meg. – Kezdetnek nem rossz…
Valerie a szemeibe nézett, érezte is a hatását. Gyomra szinte a Föld középpontjáig süllyedt, s egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. Te jó ég… idáig miért nem figyelte meg közelebbről a szemeit? Szinte hihetetlen volt az a zöld árnyalat… Esőerdőkre emlékeztette a lányt, a buja növényzetre… amik szinte mindent eltakarnak… A tekintete szinte keresztül döfte. Egy pillanatra elgondolkodó lett, majd az elhatározás villanása jelent meg benne.
Óvatos mozdulatokkal előre lépett, így Valerie-nek hátrálnia kellett. Meglepődött, mikor a háta a falnak ütközött. El is felejtette, hogy hol van…
- Ez zavar? – kérdezte furcsa hangon, s két kezébe fogta az arcát. Valerie megbabonázva figyelte a férfit. Megrázta a fejét. – Nem.
Nathan kezei lassan lentebb csúsztak a nyakára, onnan tovább pedig a vállaira. – Ez?
- Nem.
Ujjai lesiklottak a karján, le a kézfejéig, majd azokat megfogva, felemelte őket, és a saját vállaira tette. – Ha így érsz hozzám?
Valerie nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna. – Nem zavar.
Nathan bólintott egy aprót, inkább magának, mint a lánynak. Most a derekára helyezte két kezét, közelebb lépve hozzá. – Biztosan nem félsz?
- Igen! – válaszolt lehunyt szemekkel.
Kezeit fentebb csúsztatta az ing alatt, követve a nő derekának lágy ívét.
- Ez jó? – mormolta a nyakába.
Hogy jó-e? Milyen idióta kérdés ez?
- Igen… - lehelte, megkapaszkodva a férfi vállaiban, különben a földön köt ki.
- És ez?
Elmondhatatlan érzés volt, ahogy a kezei végigkúsztak a bordáin, majd a mellei alatt hátracsúsztak, s végigzongoráztak gerince csigolyáin.
- Igen…
Nathan lentebb hajolt, ajkait a kulcscsontjai találkozása közti kis mélyedéshez nyomta, s felsimított szájával egészen az álláig. – Ez?
- Ühüm…
Olyan volt, mintha meghallotta volna a gondolatait, hogy mire vágyik most a legjobban. Odahajolt hozzá, majd lágyan megcsókolta. Valerie a nyaka köré fonta karjait, és elhatározta magában, hogy ha törik, ha szakad, ő soha többet nem engedi el!
Elmerült a gondolatban, hogy milyen lenne most az élete, ha a halott férje helyett Nathan vette volna el. Ha ilyen odaadással és figyelemmel szereti az első perctől kezdve. Nem! Ez nem jó! Ha a sors azt rótta ki rá, hogy az első férjének meg kell halnia, és ha az az első férfi Nathan lett volna… az egyáltalán nem lenne jó! Ha tényleg ő halt volna meg… abba ő is belehalt volna… ebben egészen biztos volt.
A férfi megszakította a csókot, s fejét a nő nyakához ejtette. – Ez? – nyögte ki rekedten, s Valerie kihallotta a hangjából, hogy mosolyog. Ő is elmosolyodott. – Igen.
Nathan megemelte a fejét, majd a jól megszokott vigyorával lepillantott rá.
- Szóval jó vagyok!
Valerie a szemét forgatta.
- Egoista… azért ne bízd el magad…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
