|
Kalózvér
Sayara 2009.08.21. 02:21
Elizabeth a tengerre meredve bámult ki az ablakon, miközben szorosan magához ölelte a takarót. Bár az ágynemű illata egyáltalán nem javított a hiányérzetét, nem sokat tudott tenni ellene. Három teljes napja színét sem látta a férfinak. Ha nem látta volna a tengert és nem tudná, hogy hol van, azt hinné az egészet álmodta, és éppen egy Amerikába tartó hajón feküdne, amire a Harper család küldte, mert nem voltak megelégedve a munkájával. Ez már csak azért is volt képtelenség, mivel… John Harper önszántából soha nem engedte volna ki a karmai közül. Soha!
Valerie néha ugyan benézett hozzá. Beth nem értette ezt a hirtelen pálfordulást, ami a lányon ment végbe. Szemei ragyogtak, a bágyadt mosoly, ami mindig az arcán volt, lekaparhatatlannak tűnt. Sejtette, hogy mindennek a háta mögött Nathan állt, de nem mert rákérdezni. Utálta is magát az érzésért, hogy irigy Valerie-re, amiért ilyen boldog.
Szinte felemésztette a kétségbeesés, ami belülről égette. Hiszen ha Rhys ennyire haragszik rá, mondani fog egyáltalán bármit is az apjának az ő védelmében? Ki áll majd egyáltalán mellette? Abból, ahogy az elmúlt napokban viselkedett vele, nem úgy látszik. Nem fogja bántani, ez egészen biztos. De védeni sem fogja. Beth-nek pedig saját magára kell majd támaszkodnia, egy teljesen új világban, amit eddig soha nem ismert. Csak egy újabb próba ez is, nem? Egy próba, amit ki kell állnia, különben elveszik. Végülis… mindig azt kívánta bár a maga ura lehetne. Na most aztán megkapta! Erre szokás mondani: Vigyázz, mit kívánsz! Viszont, ha választhatna az idegennel való megbarátkozás és John Harper között, egyértelmű, hogy melyiket választaná. És választja is!
„Nem kellett volna a segítséged!”
Arcát a párnába temette, szemeit szorosan behunyta. Késként hasított végig rajta az emlék, akárhányszor rágondolt. Máig sem tudta eldönteni, hogy a sértett büszkeség, vagy csupán a lelkiismeret furdalás mondatta vele ezeket a szavakat. És akárhányszor végigment ezen a gondolatmeneten, rá kellett döbbennie, hogy a sértett büszkeség. Ha nem így lenne, nem kerülné őt, mintha valami fertőzött beteg lenne. És ez fájt ebben az egészben a legjobban! Hogy ő őszintén és saját akaratából odaadta magát neki, megmentette, mégsem tudja túltenni magát azon, hogy megszegte az ígéretét. Félelmében! Pedig biztos volt benne, hogy ő maga sem cselekedett volna másképp. Neki is első dolga lett volna a fedélzetre szaladni! És mégsem értette meg.
Mekkora egy bolond volt! Nem hitt a férfinak, pedig az mindig próbálta a tudtára adni, hogy egy nap majd megbánja, hogy közeledett hozzá! És most megtörtént! Nem azért, amit tett vele ebben a kabinban… nem is azért, hogy megfenyegette az után, hogy Rio-val beszélgetett… Csak azért bánta meg, mert míg ő őszinte és adakozó volt, a férfi minden egyes percben, mikor kettesben voltak, elzárkózott, semmit nem osztott meg vele… Nem bízott benne… Miközben ő maga az életét is a kezeibe adta volna.
Te jó ég! Hiszen miért is adta volna ki magát neki, mikor ott van az a… Jane. Valerie sohasem beszélt róla neheztelő hangon, akárhányszor szóba került, sütött a szavaiból, hogy kedveli. Biztosan mindenkinek ő a kis kedvenc. És hogy első pillanattól kezdve Rhysé volt. Az a nő biztosan nem egy használt áru… mint ő. Egy szóval… miért is akarná a kalóz őt, az elhasználódottat, a kiégettet, mikor a szigeten várja egy igazi kincs, ami csak az övé, és senki másé? Egyszerű a válasz, kétség sem fér hozzá.
De nem baj. Neki az is elég, ha lesz egy hely, ahová beköltözhet, és élheti csendesen az életét. Ahol nem háborgatják. Persze minél messzebbre attól a nőtől és a kapitánytól. Akkor minden rendben lesz.
„Ne hazudj magadnak, Beth!”
Nagyot nyelve ellökte magától a takarót, hogy még csak az egyre halványuló illatot se érezze. Nagyon úgy látszik, hogy a sors szereti összetörni a szívét. Egyszerűbb lesz, ha nem ad rá okot, hogy megtegye. Elfelejti… ezt a férfit, akitől rengeteg mindent kapott. És megpróbál teljes életet élni, lehetőleg egyedül. Még ha nem is az egészet, de megtapasztalt valamennyit abból a csodából, amit a férfi nyújthat, és valahol érezte, hogy elég lesz ez élete végéig. Sóvárogni fog utána, ez egészen biztos, tudta, hogy lesz olyan pillanat, mikor majd megőrül, hogy utoljára átölelhesse, de muszáj lesz visszafognia magát. Meg kell keményítenie magát!
Lassan a hátára fordult, vigyázva a bordáira. Kezét homlokához emelte, és egy nagy, keserves sóhaj kíséretében a hajába túrt. Nincs választási lehetősége.
Fülét örömteli kiáltások csapták meg. Érdeklődve fordította fejét az ajtó irányába, de senki nem akart bejönni, hogy közölje vele a nagyszerű hírt, ami ekkora felbolydulást idézett elő a fedélzeten. Elképzelni sem tudta mi lehet az. Sokáig mérlegelte az ötletét, miszerint kimegy, hogy megtudja, mi lehet az, aztán vállat vonva felült. A köntös, amit Valerie hozott be, az ágy mellé állított széken pihent. Az elefántcsont színű selyem köntös érzékien ölelte körbe karcsú alakját. Akárhányszor felvette, mindig olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan kéz simogatná, ahol csak hozzáér az anyag. Az ágyra támaszkodva óvatosan felállt. Mikor végül sikerült kiegyenesednie fájdalom nélkül, összezárta magán a köntöst és megkötötte az övet. Haja szabadon omlott csigákban a hátára, a legalsó tincsek a csípőjét verdesték. Erőltetetten nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétált, és kiment a kabinból.
Délután felé járhatott az idő, hűvös szél fújt a fedélzeten. A kalózok most sokkal nagyobb erőbedobással dolgoztak, mozgásukban benne volt a vidámság és a türelmetlenség. Beth nem értette ezt a hirtelen változást. Összezsugorodott gyomorral feltekintett a tatfedélzetre, de Rhys szerencsére nem volt ott. Nem biztos a reakciójában, ha meglátná őt. És ezt mindkettőjükre egyformán érvényes volt. Tim állt a kormánynál, mikor meglátta a lányt, vidám mosoly terült el barna arcán, és egyik kezével intett neki. Beth is elmosolyodott, majd visszaintett, miközben elindult felé. A szél bele-belekapott köntösének aljába, vadul rángatva azt, és Beth megakadályozni sem tudta, nem hogy elkapni…
Mire felért a lépcsőn, zihált, úgy érezte minden ereje elhagyta, alig állt a lábán. A bordatörés nem kispályás!
- Jobban vagy már? – kérdezte mély, öblös hangján. Beth nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el újra. Szerette hallgatni Timet. Mindig is volt valami nyugtató tónus a hangjában…
- Sokkal jobban… bár még mindig óvatosabban kell mozognom. – válaszolt halkan.
- Vigyázz is magadra, nem tudnám elviselni, ha a megmentőnknek komolyabb baja esik!
Beth elpirult a bóktól, miközben mosolygott. – Ti is megmentettetek, szóval kvittek vagyunk!
- Nem volt túlzottan szép életed, Angliában igaz?
Ez enyhe kifejezés!
- Hát nem… de végre eljöhettem onnan, szóval most már nincs gond.
Tim arcára átszellemült kifejezés ült ki. – Jól is fogod érezni magad a szigeten, ebben biztos vagyok! Eddig senki nem jött el onnan… egy nő kivételével. Na nem mintha ott bárki is rab lenne… olyan szabad vagy, mint a madár, kedves! És azt teszel az életeddel, amit csak akarsz!
- Mi történt azzal a nővel? – kérdezte kíváncsian.
Tim megvonta a vállát. – Igazából én sem tudom a teljes történetét. Jack rabolta ki a nő apjának a hajóját. Ha jól tudom a lányt magával vitte… több évig szeretők voltak, de aztán… a nő eltűnt.
- Szerette… ?
- Mindketten halálosan szerelmesek voltak a másikba. Ezért is rejtély, hogy miért ment el a nő… Jack teljesen összetört. Bár ma már sokkal erősebb, látni lehet rajta, hogy túlságosan mélyek a lelki sebek ahhoz, hogy teljesen felépüljön.
Beth némán figyelte Tim profilját. Ezzel a történettel teljesen más szögből világítják meg Calico Jacket, a hírhedt és kegyetlen kalózt. Már csak ebből a történetből kifolyólag is leszűrhető, hogy a kalózok is emberek… Érző, sebezhető emberek.
- Ez mikor történt?
Tim az égnek emelte a szemeit, majd mikor újra előre figyelt, válaszolt.
- Húsz éve.
Ennyi idő elteltével is…
Most már igazán kíváncsi lett erre az emberre. Erre a férfira, aki kalóz volt, embereket gyilkolt, mégis szinte belehalt abba, mikor a nő, akit szeretett, elhagyta.
Beth a korláthoz sétált és a messzi távolba meredt. A habok játszadozva nyaldosták a hajó oldalát, zafír és smaragd színben csillogva, mikor a Nap sugarai ráestek.
Hófehér bárányfelhők úsztak az égen, időnként eltakarva egy kicsit a ragyogó égitestből. Elizabeth elgondolkodott azon, vajon milyen lehetett az a nő. És hogy miért hagyta ott azt a férfit, akit állítólag annyira szeretett!
- Mi volt előbb az a hangzavar? – kérdezte hátra sem fordulva. Furcsállta, hogy Tim nem válaszolt. Csendben maradt. Lehet, hogy nem hallotta?
- Tim? – kérdezte, miközben a férfi felé fordult. Csak hogy már nem volt sehol. Éppenséggel pont akkor ment le a lépcsőn. A kormánynál viszont a Kapitány állt, aki egy ragadozó szemeivel méregette őt. Elizabeth tudta hogy igazából nem történt meg, de úgy érezte, hogy a gyomra több métert zuhant, le egészen a hajófenékig… Szorosabban markolta meg a korlátot, mégha nem is nézett oda, tisztában volt vele, hogy ízületei szinte hófehérek a szorítástól. Nagy levegőt véve kihúzta magát, és egy picit megemelte a fejét. A hatást érezte is a bordáiban. Most valahogy nem érdekelte a fájdalom. Kihívóan viszonozta a férfi pillantását. Látta, ahogy megrándul a férfi arca, mikor az arccsontján lévő sebre nézett. Jesszus, már irtózik is tőle!
Próbált ő is olyan hidegen nézni a másikra, mint amilyennek érezte a szívét. Remélte, hogy többé-kevésbé sikerült.
- Órák kérdése, és elérjük a partot. – szólalt meg végül a férfi kimérten. Elizabeth bólintott. Megtartva a négy méter távolságot kikerülte a férfit, hogy a lépcsőkhöz menjen. Egy lépcső fokot már meg is tett, mikor Rhys hangja megállította. – A közeljövőben jobban tenné, ha nem ilyen lenge öltözetben jelenne meg az embereim előtt!
Magázza… még ettől is mélyebbre tudja taposni?
- Mintha annyira érdekelné, hogy mit teszek és mit nem… - vetette oda gúnyosan.
Rhys arca megkeményedett. – Igaza van, nem az én dolgom. De az, hogy eltereli a figyelmüket, sajnos rám is tartozik!
Jézusom, és ezzel a férfival ölelkezett néhány napja félmeztelenül olyan szenvedélyesen?
- Akkor nevelje meg őket! – morogta oda és folytatta az útját lefelé. – Bár nem mintha olyan sok panaszom lenne ellenük! – emelte meg a hangját, hogy hátraszólhasson a férfinak a válla felett.
Rhys fogait összeszorítva meredt a nő hátára. Azért sem fogja megadni neki az elégtételt, hogy övé legyen az utolsó szó! Itt ő parancsol.
Az életét tette volna fel tétnek, hogy a lány Rio felé tart. És láss csodát, úgy lett. A fiatal férfi vágyakozó mosollyal tekintett le a nőre, aki kicsit pirulva fogadta ezt a leplezetlen pillantást. Megvárta, míg Elizabeth befejezi a mondatot…
- Rio! Menj le, és segíts Bobnak!
A férfi, ajkait penge vékonyra préselve hajtotta le a fejét és elindult az alsófedélzetre. Rhys önelégülten nézte a nő arcát. Bár nem mosolygott, az a kis „jókedv” is kihalt belőle, mikor látta, hogyan villan meg Beth már-már sértően kék szeme. Most már egészen biztosan gyűlölte őt. De hát nem ezt akarta elérni?
Merev testtel nézte, ahogy a lány megfordul és a lépcsőhöz sétál. A selyem köntös izgatóan simult testéhez… nem azért volt dühös, ahogy a teste reagált a látványra, hanem a tudattól, hogy mindenki más látja ezt a jelenségszerű alakot!
Ez a nő nem bírja felfogni, hogy egy férfiakkal teli hajón van? Hogyha egy kicsit is elengedi magát, lehet hogy harminc, jól megtermett és kiéhezett kalóz veti rá magát? Teljesen elment az esze? És neki?
Fogcsikorgatva bólintott magában. Igen, be kell vallja, hogy elment az esze! De már mikor! Nathanre kellett volna hallgatnia! Amikor a csónakban azt mondta, hogy vigyék vissza! Meg kellett volna tennie! De mint mindig, most is csak az ostoba feje után ment! Nem lett volna szabad, hogy az eddig oly előrelátható, és gubancokkal teli élete még jobban összekuszálódjon. Ez is mind-mind a lány miatt! A feje tetejére állt az egész belső világa. Amíg meg nem ismerte, mindenben teljesen biztos volt, úgy érezte, meginghatatlan. De ehhez elég volt csak egyszer meglátnia, és kész, vége. Nem volt szerelmes… ugyan már, az puhányoknak való! Egyszerűen csak… kizökkentette a megszokott életéből. Ez pedig nem jó… nagyon nem jó…
Egyszerűbb lesz mindkettejük számára, ha elkerüli a lányt. Az sem baj, ha meggyűlöli… annyira. Így a lány is új és boldog életet kezdhet, ráadásul ő sem esik abba a hibába, amibe Jack sajnálatos módon beleesett… nem akar több évtizedeken keresztül szenvedni egy nő miatt!
Már így is szenvedett a tudattól, hogy így kell látnia a lányt. Ezekkel a sebekkel, amiket mind miatta kapott! Nem tudta feldolgozni… megbocsátani sohasem fog magának. Ezt már előre látta. Egy önző dög lenne, ha ezek után bármit is kérne a lánytól. Vagy ha elfogadná azt, amit nyújtana. Az ő élete a kalózkodás. A része. Nem hagyhatja abba csak úgy… az nem is ő lenne. A lánynak viszont nyugodt, kényelmes életre van szüksége, a rengeteg megpróbáltatás után. Ezt a kettőt pedig lehetetlenség összeegyeztetni. Bárhogy is szeretné.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
