Egyszer minden álom véget ér… dehogy ehhez egy vekker társuljon minden átkozott reggel! Egy hangos csattanással ér földet szegény pára, bár per pillanat nem igazán tudom sajnálni.
- Pihenj nyugodtan. Ha jól láttam még csak fél nyolc. – Ásítozva próbál meg elslisszolni a kis óragyilkos, de hirtelen ötlettől vezérelve nem engedem.
- Ma szombat van. Hova sietsz? – Megállnak mozdulatai, s bennem felélednek a vadászösztönök. Most szépen becserkésszük a vadat. – Vagy ennyire zavar a társaságom?
- Rendben, visszafekszem. – Á, még te teszel nekem szívességet? A kis beképzelt! - De nyolckor kelünk. – Ó, de szigorú valaki.
- Erről jut eszembe… Miért is kell nekem ilyen korán kelnem? Már nem dolgozok itt, úgyhogy nyugodtan lophatnám a napot. – Gúnyos vigyora nem tetszik. Már megint belém akar kötni…
- Nem mintha kibírnád! – Na kész. Neked annyi. Véged van, kicsi rigó! És még szórakozik is rajtam… Nyugodj le An! Nem fojthatod bele a párnájába. Sőt, egyéb módon sem gyilkolhatod le, hisz akkor nem lenne kivel aludnod… és álmodnod. Á, ez most nem a megfelelő pillanat az olvadozásra!
- Hát, ha nincs kivel hasznosan eltöltenem az időt… – Szándékosan nem fejezem be a mondatod, s csak reménykedem, hogy tényleg érdeklődik irántam egy kicsit.
- Én itt vagyok. És mivel te vagy az én személyes Seherezádém, már kezdhetnéd is a mesélést. – Mi ez a mosoly? És a suttogás? Komolyan kikezd velem? Vagy csak pofátlan, mint mindig?
- Azt hittem kinőttél már abból a korból, hogy ilyen vágyaid legyenek. – Bravó, kislány! Félreérthető mondatokban király vagy!
- Tégy próbára! – Suttogja felém, s csak nem akarja levakarni azt a fura mosolyt… Alsó ajkamba harapok, mert valahogy muszáj kivernem bizonyos képeket a fejemből.
- A mese esti tevékenység nem? – Úgyhogy mi lenne, ha inkább… Á, valaki mentsen meg! Vagy inkább valaki mentse meg Őt tőlem!
Kopogásra kapjuk fel a fejünket, s képzeletben jól lehordom magam idióta kívánságaim miatt. Egy-két pofon is elcsattan… biztos, ami biztos alapon. A belépő Sebastian eléggé kijózanító, s valahogy kellemetlenül érzem magam: mintha csak apám állna az ajtóban. És ez a tekintet!
Közli, hogy hőn szeretett nyanyánk reggeli előtt még vár minket. Éljen! Pont akkor, amikor már majdnem… majdnem… Te jó ég! Mikor majdnem letámadtam? Ááá!
Bevágódok a zuhany alá és rekordidő alatt elkészülök. Tulajdonképpen gyorsabban is ment volna, ha nem veszem fel kétszer fordítva a farmerom… egyszer kifordítva, egyszer meg csak szimplán úgy, hogy a hátulja volt elől. Na igen: ha vetkőzésről ábrándozol, könnyen elronthatod a felöltözést… Párszor megveregetem a hátam, majd immár rendes öltözékben adom át helyemet zavartságom okozójának.
Fél kilenc előtt már a könyvtárban ülünk mindhárman. Az idegeim csak úgy szakadoznak Marg néni konok tekintete miatt. Már megint mi nem stimmel? Nem alszunk elég közel egymáshoz? Komolyan, mit vár még?
- Tegnap este kaptam egy nagyon különös telefont. – Végre belekezd. Már azt hittem itt őszülök meg. De miről is beszél? – Alex barátod keresett, hogy közölje, mennyire sajnálja ami történt, de túlzásnak tartja, hogy felbontod a szerződést. – Végig Tomhoz beszél és rám sem néz. Ennek most örülnöm kellene, de én valahogy csak azt érzem, hogy sötét felhők gyülekeznek… és pont fölöttem! – Főleg egy olyan nő miatt, akit a húga eltávolítására béreltél fel. – Mi van? Hogy mi a fenét mondott az a kis görény? Pislogok párat, hogy kidülledő szemeimet visszatoljam eredeti helyükre, de egyszerűen kész vagyok. Az a kis féreg szolidan valami útszélinek festett le. Ó, hogy az a…
- Ugye nem hitted el, amiket állított? – Kérdezi az asztallapot szorongatva hálótársam. Édesen próbálkozik, de szerintem a boszi bevett mindent…
- Semmi oka nem volt ilyen ügyekben hazudnia. És ahogy felhívta rá a figyelmem, még egy csókot sem láttam tőletek. Ez azért elég gyanús. Bár a mostani reakciód eléggé meglep, fiam. – Most nézem meg először jobban Tomot, s meg is értem, mire gondol az öreglány. A szemei úgy csillognak a dühtől, hogy a „pillantással gyilkolás” hirtelen nem is tűnik olyan lehetetlen dolognak. Nagyon felhúzta az a kis fatökű… - Komolyan el kell gondolkodnom, hogy most kinek is higgyek. De nem szeretném, ha a legnagyobb befektetőnkkel megszakítanál minden kapcsolatot. – Legnagyobb befektető? Erről nem volt szó. És mindezt azért, mert én… Mit jelentek én tulajdonképpen neki?
Zombi módban ülök ott tovább, amíg be nem fejezik a beszélgetést. Tulajdonképpen nem nagyon tudom miről van szó, mert képzeletemben egyszerre rugdosom halálra azt a bamba szőkét, és fojtogatom Tomot, hogy világosítson már fel egy-két dologról.
Reggelinél meg is jegyzik a többiek, hogy egy kicsit szétszórt vagyok. Most miért? A májkrémes, lekváros, kolbászos kenyér talán tényleg kicsit merész próbálkozás, de ha egyszer zombi módban vagyok…
Kicsit sikerül összeszednem magam, s gyorsan feljegyzem magamban, hogy a lekvárt nem keverjük hús származékokkal. Enyhe hányingerrel küszködve állok fel, s már stílusosan el is hagynám a helyszínt, de egy ismerős alak felbukkanása teljesen ledermeszt. Na neeeee!
- Mit keresel itt? – Hangzik fel a már mellettem álló Tom kérdése, míg egyik keze szorosan fonódik derekam köré. Úgy bámul Alexre, hogy a bamba helyében én már rég disszidáltam volna.
- Én hívtam meg. – Emelkedik fel Marg néni, én pedig komolyan gondolkodóba esem, hogy a még mindig kezemben tartott kenőkéssel hogyan is tudnám mindkettejüket egyszerre lerendezni.
- Margaret! Ez az ember nem szívesen látott vendég az én házamban. Talán elfelejtetted, hogy mit tett egy hete? – Kicsit megremegek, ahogy eszembe jut az egész. Ha szerencsém van a szöszke is épp kellemetlen emlékekkel küszködik… monoklija alapján lehet egy pár neki is.
- Miért játszod meg magad még mindig, Tom? Mind tudjuk, hogy az a nő ott nem a barátnőd. – Úgy vigyorog, hogy megint remegni kezdek, de most a dühtől. Persze a búsképű félreérti, s szorosabban von magához. Talán minden más helyzetben örülnék, de most csak a hányingerem erősödik fel a hasamat ért erős inzultus miatt. Francba! Bár nem lenne rossz ötlet sugárba lehányni a nagyképű barmot… - Már csak az a kérdés, hogy mennyit is keres érte a drága. – Hmm…
- Nem, nem a barátnője vagyok. De mégis mi közöd van hozzá? - Elegem van. July majd csak megérti, hogy most itt hagyom. Nincs az a helyzet, hogy én ilyen sértegetéseket eltűrjek! Dühösen dobom le a késemet az asztalra és fenyegető léptekkel indulok meg Alex felé azzal a szándékkal, hogy agyonverjem.
Terveimet azonban keresztülhúzza a hirtelen rám törő, sürgető érzés. Egyik kezemet a számra tapasztva rohanok a fürdőbe, s kellemetlenül köszöntöm újra kajámat. Hát indulhat szebben egy nap?

A kis szekrényből egy törölközőt veszek elő, s miután alaposan lehűtöm arcom, hasznát is veszem. Jó tíz percig gondolkozom azon, hogy mit is tettem. Furcsa módon megnyugtató érzés tölt el: végre nem kell hazudnom és játszanom. Nem repesek a gondolattól, hogy a távozásom egyben azt is jelenti, nem látom többé Őt, de lássuk be: még ha valaha is érdeklődne irántam, akkor sem illenénk össze. Nagy levegővétellel nyomom le a kilincset, s heves mozdulatommal sikerül jól orrba vágnom az éppen bejönni készülő Tomot.
- Ó, a fenébe. Jól vagy? – Naná, hogy így kell tőle elbúcsúznom. Közelebb lépek hozzá, s leműtöm kezét orráról. Megvizsgálom, de nem tűnik ferdének, s még csak nem is vérzik. Biztatóan nézek szemébe, s úgy érzem, nem tudok másfelé tekintetni. Elmosolyodom, majd zavartan hátrálok, mikor közelsége tudatosul bennem.
- Tulajdonképpen én akartam ezt kérdezni. – Mondja halkan, míg közeledik felém. Persze próbálom fenntartani az állandó távolságot, de a hirtelen mögöttem termő fal megakadályoz. Mikor nőtt ez ide? Ajajj! Veszélyesen közel van… - Nem kell aggódnod a kis féreg miatt. Elzavartam. – Végigsimít arcomon, s valahogy nem a nyugalom tölt el. – De el kell mondanom, hogy…
- Na végre, megtaláltalak titeket. – Miért mindig a legrosszabbkor bukkan fel a vén szatyor? És már megint mi ez a bárgyú vigyor? Ezzel most nem puhít meg. Idehívta azt a vadbarmot! – A fiam elmondott mindent, úgyhogy nem kell aggódnod, An. De jobb lenne, ha a többit a dolgozóban beszélnénk meg. – Nagyokat pislogok, s próbálom értelmezni a helyzetet. Tényleg ennyire jól fogadta, hogy Max és July járnak? Bezárul mögöttem az ajtó, s még le sem ülünk, mikor Marg néni felém fordulva, vigyorogva kezd el faggatni.
- Na és mikor szeretnéd? Vagyis mikor szeretnétek? – Hogy mi van? – Ha jól sejtem sietnetek kell. Vagy majd csak utána tartjátok meg? Jaj, Tom tudja már egyáltalán?
- Nem igazán értem… - Próbálnám kifejezni, hogy semmi értelme annak, amit mond, de nem sikerül.
- Már mondtam: tudok az eljegyzésetekről. – Nagy szemeket meresztek rá, s forogni kezd velem a szoba. Minkről tud? – Jaj, szédülsz is, kedveském? Fiacskám, ültesd le! – Kis segítséggel elfoglalom a széket, s próbálok koncentrálni. Haragos pillantást küldök támogatóm felé, s még édesen bűnbánó arca sem tud meghatni… azt hiszem. – Rosszullétek, mi? Mikorra is várható a baba? – Végre nem csak én meredek az öreglányra. – Ó, látom még nem mondtad el neki. Na de ő is rájött volna, olyan egyértelműek a jelek. Furcsa ételeket kívánsz meg, előjönnek a reggeli rosszullétek, és még szédülsz is. – Á, kész ez a nő! Mindig kitalál valamit… Ekkora fantáziával simán felvennék valami szappanopera forgatókönyv írójának! Ha nem lenne ennyire gazdag, komolyan ajánlanám neki… – Úgy örülök nektek gyerekek! Szóval mikor lesz az esküvő? Baba előtt vagy után? – Pofám leszakad. Már a gyereket tervezi, mikor a családalapításhoz szükséges legfontosabb dolog még meg sem történt! A csókról is csak fantáziáltam és álmodtam eddig… Á, már megint miken agyalok! - Ó, most magatokra hagylak titeket. Látom, van mit megbeszélnetek. – Kisunnyog, s mi ketten maradunk. Ketten, a leendő szülők. Ebből vajon hogy fogok kikecmeregni?