Miután sikerül kikecmeregnem a zombi állapotomból úgy döntök, ideje valakit felelősségre vonni. És fix, hogy az nem én leszek! Ami egész egyszerűen azt jelenti, hogy a lehetséges egyének száma egy, azaz egyre szűkül.
- Eljegyzés? – Kezdek kínzásomba szúrós tekintettel.
- Mégis hogy magyaráztad volna ki, hogy nem vagy a barátnőm? – Mondjuk az igazsággal? - Azt mondtam a menyasszonyom vagy. Persze akkor még nem tudhattam, hogy jön a baba. – Nem igaz, hogy már megint vigyorog. Én szépen kiverem a fogait! Mondjuk kár lenne értük…
- Elég komolytalan vagy ahhoz képest, hogy nemsokára apuka leszel! – Kegyetlen pillantásommal végre sikerül elérni, hogy elkomoruljon. Bár szeretem, ha mosolyog…
- Ne rám haragudj. A te barátnőd miatt csináljuk ezt az egész cirkuszt. – Na persze!
- És mi van a te keresztfiaddal? Vagy azzal, hogy tulajdonképpen csakis te tehetsz arról, hogy itt vagyok! – Felpattanok, s egymással szemben állva folytatjuk teljesen értelmetlen vitánkat.
- Miattam? Én hívtalak ide? Eddig azt hittem, hogy July volt. Vagy ennyire hasonlítanék Rá?
- Pontosan jól tudod, hogy mire gondolok! – Hangszínemet talán egy csöppet túlságosan is megemelem. De ne játszadozzon itt velem! Legalábbis ne így… – És senki nem hívott ide! – Francba, ebbe bele fog kötni.
- Akkor miért is vagy itt? – Mert elment az eszem! És még mindig nem szándékozik visszatérni…
- Ennyire zavar, hogy itt vagyok? Mert én le akartam lépni, de a lánykérésed megakadályozott! – Feszülten várom, hogy mit válaszol, de csak közelebb lép, és villámokat szóró szemével mered rám. Na nem kell félteni engem se… A közöttünk lévő, már eddig sem túl nagy távolságot is lekicsinyítem, hogy így ordíthassam le. Persze azzal nem számoltam, hogy gondolataim elterelődnek, s dühöm felváltja egy másik késztető érzés. Ha löknék rajta egyet, a mögötte lévő széken kötne ki én pedig… Ááá, ez nem igaz! Mikor lett ilyen piszkos a fantáziám? Menekülve fordulok el tőle, s az ajtóhoz lépek. Már nyúlnék a kilincsért, mikor eszembe jut, hogy még nem igazán találtunk megoldást. Hátrafordulok és egy mély sóhaj kíséretében szegezem tekintetem a kis búsképűre. – Na akkor mi legyen? Megtartsuk a gyereket?
Mindketten nevetni kezdünk, majd beletörődve helyzetünkbe átrágjuk a lehetőségeket. Mivel még semeddig sem jutottam a gerlepárunk elfogadtatásában, ezért a további színjáték mellett maradunk. És természetesen beleegyezésemnek köze sincs egy csillogó kék szempárhoz, s egy megnyerő mosolyhoz. Á, dehogy!
Az egyeztetés után felkeressük a nyanyát és megkérjük, hogy ne beszéljen a többieknek a babáról, hiszen még nem is biztos. Az igazi indok persze az, hogy July nevetőgörcse mindent elárulna…

Délután Will indítványozására újra túrázni megyünk, de most már megfelelő öltözékkel és törölközőkkel felszerelkezve. Liz kisegített egy fekete fürdőruhával, így már nem izgat annyira, hogy kis ördögöm egy hatalmas „bomba” kiáltással vetődik be mellettem a tóba. Persze nem esik jól, de gyorsan elmerülök a hűs vízbe, s utolérve alaposan lefröcskölöm. Kis hercegnőnk a parton állva telefonál elpirulva, s hihetetlen lángelmémmel kikövetkeztetem, hogy csakis a netes srác lehet a vonalban. Csak tudnám, hol késik jó öreg Watson-om!
Hamarosan csatlakozik hozzánk Max és July, s legnagyobb meglepetésemre Tom is vetkőzni kezd. Szolidan stírölöm, s igyekszem nem a tóban elhagyni szemeimet. Furcsa módon a hideg víz ellenére melegem lesz… mondjuk a térdéig sem érő fekete-kék mintás úszónadrágja és meztelen felsőteste eléggé beindító látvány.
„Szerencsémre” kígyótartóm nem nyugszik, s egy kisebb tsunamit zúdít nyakamba. Terminátor üzemmódba helyezem magam, s megkezdődik a csata. Kis idő után azonban mindkettőnknek feltűnik, hogy a kis gerlepár egészen más világban jár, így sunyi pillantást váltva indulunk meg feléjük. Szép lassan becserkésszük őket, majd össztüzet zúdítunk rájuk. Briliáns tervem miatt már kárörvendően nevetnék fel, mikor újabb támadás ér… két oldalról.
Mini Luciferem gyorsan elárul, s átáll az ellenség – azaz nagybátyja- oldalára, aki éppen hátulról zúdítja rám a fél tavat. Az egész bagázs gyilkos csatározásba kezd, amibe egy „véletlen” pocsolás folytán még az eddig kint csevegő hercegnőnk is bevonódik. Előkerül egy kis labda, s megkezdődik a fiúk-lányok elleni küzdelem. Csínytevőnket ruhakölcsönzőm próbálja lefegyverezni, de nem kell félteni a kis törpét. Bár én eleve nem érte aggódtam…
Rövid taktikai megbeszélést követve rám marad a búsképű, hiszen barátnőm mégiscsak könnyebben szerzi meg a labdát saját pasijától. Sajnos még így is hátrányos helyzetben vagyunk, úgyhogy egyik nagy sikerű trükkömhöz kell folyamodnom. Elég közel merészkedek ellenfelemhez, s mikor neki passzolnak, hirtelen fájdalmas arccal kezdek a lábamra mutogatni, s úgy tenni, mint aki mindjárt elmerül. Tuti, hogy alakításom Oscar jelölést kap idén a Legjobb vízi hulla kategóriában!

Azt hittem gúnyos vigyorral fogja kijelenti, hogy minek jövök a vízbe, ha még úszni sem tudok, erre… Ledöbbenve tapasztalom, hogy egy aggódó pillantás kíséretében ölel magához derekamnál fogva, s a labdát maga mögött hagyja óvatlanul. Válla fölött elnézve beúszik látóterembe a kis pöttyös, és úgy döntök, hogy a cél szentesíti az eszközt. Átölelem a nyakát, s hátranyújtom kezem, de még mindig hiányzik pár centi a játék eléréséhez, így kénytelen vagyok közelebb bújni hozzá. És mindezt csupán a labda megszerzéséért, hátsószándékok nélkül… Na persze! Kit akarsz etetni kislány?
Mielőtt tovább folytatnám meghasadt tudatú vitámat, elérem a kívánt tárgyat, s átpasszolom barátnőmnek.
- Balek! – Súgom lovagom fülébe, s vigyorogva nézem, ahogy világossá válik számára tervem. Valahogy jól esik beszólogatni neki.
- Hmm… - Gonoszan mosolyog vissza rám, majd magával húz a víz alá. Szorosan tart, így csupán fájdalmasan hosszú idő után jutok újra levegőhöz. Igyekszem kiköhögni az előbb szervezetembe juttatott pár liter vizet, de azt hiszem, a legtöbbje már benn marad... Mikor sikerül valamennyire összeszednem magam, ráébredek, hogy még mindig tartanak azok az erős karok. Érzem, hogy nemcsak előbbi fulladozásomtól válik pirossá arcom, s szívem figyelmeztetően kezd dobogni. Menekülnöm kellene, mielőtt meggondolatlanul cselekednék…
- Most már elengedhetsz. – Mondom egész halkan, míg ajkait figyelem megbabonázva. Olyan közel van… Vajon mikor váltam ilyen függővé?
- És ha nem szeretném? – Suttogása arra késztet, hogy szemeibe nézzek… nem kellett volna.
Elmélkedésemet egy csobbanó hang zavarja meg, s Tom mögött újra meglátom a labdát. Hmm, az előbb lenyomott a vízbe? Ideje visszafizetni a kölcsönt! Már épp hátra nyúlna, mikor visszafordítom fejét, s megakasztom mozgását. Meglepetten néz rám, s csak még jobban elkerekednek szemei, mikor kezem lejjebb siklik, s éppen hogy csak érintve nyakát és mellkasát végigsimítok bőrén. Erősödik a szorítása, mire közelebb bújok hozzá, s óvatosan kikerülve száját úgy teszek, mintha súgni szeretnék neki valamit. És itt a vég…
Vállára nehezedve sikerül lenyomnom a víz alá, majd gyorsan háta mögé nyúlva folytatom a játékot, s átpasszolom a frissen szerzett zsákmányt. Persze a rám kulcsolódó kezek hamar lehúznak, s a tó másik felét is sikerül megízlelnem. Igazán frissítő…

Újabb mártózásom után inkább feladom a harcot, mert nem biztos, hogy még egyszer vissza tudnám fogni magam, ha magához szorítana… A többiek is eléggé kimerülnek, úgyhogy July, Max és Liz hazaindul, míg kis ördögöm nagybátyja felügyeletével úszkál tovább. Mivel elég furcsa lenne, ha vőlegényemet hátrahagyva mennék vissza, ezért szépen leheveredem törölközőmre, s bámészkodom. Csodálatos a táj, de még ez sem nyújt elég védelmet az ellen, hogy tekintetem ne a még mindig a vízben pancsoló párosra szegeződjön. És már megint sikerül meglepnie volt főnökömnek… Kivételesen nem azzal, hogy milyen észbontóan jól néz ki vizesen – bár hazudnék, ha ez nem fordulna meg a fejemben… párszor-, hanem hihetetlen türelmével és gondoskodásával, amit a törpe rokonának biztosít. Ő pont ilyen idős volt, amikor lényegében elvesztette mindkét szülőjét. Ha erre gondolok összeszorul a szívem, s az a késztetés uralkodik el rajtam, hogy addig öleljem, amíg meg nem érti, hogy többé nincs egyedül. Olyan szerencsétlen vagyok! Pont olyasvalakibe szeretek bele, aki soha nem fog érdeklődni irántam. Legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném…

Talán megérezi, hogy őket nézem, mert felém fordul, s elkapja tekintetem. Kijönnek néhány percen belül, úgyhogy összekapom magam, s nem búslakodok. Amúgy sem az én műfajom…
Még éppen sikerül megtörölgetnem a mini atomreaktort, mielőtt végkép leállna, s álomba szenderülne. Tom cipeli visszafelé, hiába is próbálom meggyőzni, hogy már jól vagyok, és egy darabon viszem én a kis lurkót.
- Le fog szakadni a karod. – Nézek rá felhúzott szemöldökkel, de makacsul ellenkezik.
- Téged is elbírtalak hazáig. – Érzem, hogy elvörösödöm. Bele se gondoltam eddig, hogy nem lebeghettem magamtól fel a szobájába… Ez valahogy miért nem esett le eddig?
- Köszönöm. – Mondom halkan, míg előre szegezem tekintetem. Nem akarom, hogy lássa, mennyire gyerekes zavarban vagyok. Hiszen teljesen természetes dolog, hogy egy félisten cipelt a karjaiban…
- Nem kell megköszönnöd. És sajnálom. – Hmm… mégis mit? Nem ő támadt le az erdő közepén, hogy szeretkezni akar velem! Bár így belegondolva, ezért tényleg bocsánatkéréssel tartozik…
- Nem nagyon értem mit. – Válaszolom lazán, míg próbálom minden fantáziadús gondolatbuborékomat kipukkasztani.
- Azt, hogy idejöttünk. Nem kellett volna azok után, ami múlt héten történt. – Mentegetőzik egészen halkan, lehajtott fejjel, nekem meg fülig ér a szám. Olyan aranyos ezzel a bűnbánó képpel!
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Eszembe se jutott az egész. Azt hiszem, jobban féltesz, mint ami indokolt lenne. – Csak mondom, ami eszembe jutott, de hirtelen elakadnak szavaim. Végiggondolom utolsó mondatomat… Lehet, hogy tényleg félt és aggódik értem?
- Csak zavar, hogy nem tudtalak megvédeni. – Most miért szalad fel a pulzusom kétszázra? Csak meg akar védeni… ennyi… semmi több. Az emberek gyakran érzik úgy, hogy meg akarnak védeni valakit, aki egyáltalán nem fontos számukra. Ugye?
Az út további részét csöndben tesszük meg, s őszintén: nem is tudnék megszólalni. Folyamatosan ostoba kérdések villognak szemem előtt, s egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Életemben talán először…