Naivan úgy gondoltam, hogy egy olyan nap után, amelyen szereztem egy ál-vőlegényt, egy ál-babát és megtudtam, hogy álmaim hercege meg akar védeni, már nem érhet meglepetés. De mit tegyek, ha eddig még elképzelni sem tudtam volna egy szobában a nyanyát és a kötőtűket?

Az egész Will lefektetése, s átöltözésünk után kezdődött. Az öreglány magához hivatott minket, mi pedig a lehető legrosszabbra készülve indultunk meg a könyvtár felé. Mivel még elég feszült volt közöttünk a hangulat, ezért csak magamban próbáltam elképzelni, ahogy a nyanya épp a gyerekszoba színéről fog vitatkozni velünk. Apró mosolyomat aztán állam leesése szakította meg, ahogy a gombolyaggal küszködő nyugdíjas látványát igyekeztem feldolgozni…
- Á, itt vagytok végre! Pont jókor. Találtam egy-két hasznos oktatókönyvet, úgyhogy neki is láttam zoknit készíteni a kicsinek. – Azt hiszem ez az a pillanat, melyért mindenképpen megérdemelnék néhány kitüntetést. Egy gazdag és kegyetlen milliomos nyugdíjas előttem akar zoknit kötni a nem létező gyerekemnek… és én még mindig nem fetrengek a földön! – Segíthettek, ha már úgyis itt vagytok!
- An veled marad, én addig átnézek egy-két anyagot. – Gúnyos vigyorral próbál lelépni búsképűm… De azt már nem, kis herceg! Nem hagysz itt!
- Ne menj el, macim. Így is túl sokat dolgozol! Talán nem érdekel a baba? – Gonosz mosollyal tudatom vele, hogy nincs menekvés! És ezek után tényleg nem tud lelécelni.
Szerencsétlenségünkre van még kötőtű, így vacsora előtt már hárman gabalyodunk bele a különböző színű fonalakba, s csak hosszas vergődés után sikerül kiszabadulnunk. Persze a kívánt célt egyikünk sem érte el, s komoly kreativitást igényelne még az is, hogy munkánkat bármihez hasonlítani lehessen.

Kajálás közben kedvenc hatvanasom bejelenti, hogy másnap elutazik. Még a falat is megakad a torkomon, s csak egy kisebb kínszenvedés után sikerül végre stabilizálnom állapotom. Innentől kezdve csak csipegetek, mert nem akarok még több fulladásos incidenst… és amúgy sincs már túl nagy étvágyam.
Mikor felfelé indulunk Tom átölel, én pedig - kihasználva talán utolsó lehetőségemet- szorosan hozzásimulok. Olyan jó, hogy ilyen közel lehetek hozzá. Nem tudom, hogy fogom bírni nélküle…
Amíg ő a zuhany alatt ázik, én figyelemelterelésként felhívom anyát, s közlöm vele az örömhírt. Persze rögtön elmeséli, hogy mi történt a fél várossal, így még akkor is beszélünk, mikor szobatársam visszatér. Somolyog szerencsétlenségemen, úgyhogy gyorsan összeszedem a kellékeket, s berobogok a másik helyiségbe. Lerázom aggódó szülőmet, majd egy forrófürdő mellett döntök. Végül is, el kell valakinek használnia azt a málnás tusfürdőt… és akkor már inkább én legyek az a valaki, mint Ő!
Mivel nem vagyok a legjobb formámban, ezért hajat is mosok, s szép lassan készülődök. Nincs kedvem kilépni az ajtón, de amikor eszembe jut, hogy ez az utolsó estém itt, elhatározom magam. Mégsem alhatok a kádban!
Kiosonok, s nem is csodálkozom rajta annyira, hogy már alszik: fárasztó napunk volt. Bár őszintén szólva fáj, hogy nem várt meg. Így már nem tud magához ölelni, s halkan suttogni a fülembe… de talán jobb is.

Enyhén durcásan bújok be mellé, s úgy érzem magam, mint egy sértődött ovis. Nem tehetek róla, annyira… annyira… annyira beleszerettem. Felé fordulok, és jó ideig bámulom a hátát. Eszembe jut minden, ami csak eddig történt, s csendben megállapítom, hogy szép kis nyaram volt. És én még a vizsgáktól rettegtem! Halkan mocorogni kezd, s hátára fordul. Könyökömre támaszkodva felemelkedek egy kicsit, s így igyekszem rögzíteni minden egyes vonását. Ez az utolsó estém, úgyhogy épp itt az ideje valami őrültséget tennem… na nem mintha eddig visszafogtam volna magam!
Közel hajolok arcához, s egészen apró csókot lopok tőle. Ennyi azért jár, nem?

Reggel nyolckor az ismerős, bántó hangra ébredek. Mivel a búsképű már lelépett, nyűgösen nyomom le a kicsit megviselt vekkert, s lassan öltözni kezdek. Fél kilencre sikerül összekaparnom magam, úgyhogy hozzákezdek a táskám megtöltésének. Nem mondom, hogy egyszerű meló, de egy kis taposás mindenen segít! És még az egyedül ébredésem miatt keletkezett frusztrációt is levezeti… Lehet, hogy szabadalmaztatnom kellene?
Mikor behúzom az utolsó cipzárt is, a szekrényhez lépve ellenőrzöm még egyszer, hogy mindent elpakoltam-e. A zöld ruhámtól ugyan fájó szívvel veszek búcsút, de nem tudom hazavinni, az fix. Meg amúgy is: hogy magyaráznám ki otthon, hogy ilyesmit kellett hordanom, mikor állítólag nevelőnőként dolgoztam? Mielőtt behajtanám a szekrényt, észreveszem a kis díszes tasakot. Hosszas tépelődés után kiveszem belőle az ajándéknak szánt könyvet, s egy pár soros üzenettel helyezem el az asztalán. Amilyen rend van egy-két év múlva talán észre is veszi...
Késve érek le a reggelihez, ám meglepetésemre volt főnököm sincs még ott. Tíz óra körül búcsúzik el tőlünk Marg néni, de Őt még mindig nem látom sehol. Mivel Frank ragaszkodott hozzá, hogy kivigyen az állomásra, ezért meg kell várnom, míg visszaér. Szóval van egy szabad délutánom. Tom a dolgozójába zárkózva kerül engem, s még az ebédet is kihagyja, nehogy látnia kelljen. Ennyire szenvedett eddig?

Nevetgélve búcsúzkodok a többiektől, s azt hazudom nekik, hogy majd még meglátogatom őket a nyár folyamán. Tudom, hogy nem lennék képes visszajönni ide, s szerintem July is érzi… legalábbis pillantása erről árulkodik. Hiába: ismer engem.
Három körül kapok egy telefont részmunkaidős postásunktól, hogy egy órán belül itt van, úgyhogy készülődjek. Felslisszolok a szobánkba azzal az indokkal, hogy még nem pakoltam össze. Jól esik egy kicsit egyedül lenni. Egy röpke húsz perces önsajnálat után eszembe jut, hogy a boszorkány valószínűleg visszajön még, s én már nem leszek itt… vagyis előbb vagy utóbb, de ki fog derülni az igazság. Egy üres papírt, borítékot, s tollat kölcsönzök az asztalról, majd belekezdek a mindent megmagyarázó levélbe. Állítólag megkedvelt a vénség, úgyhogy ennek hatnia kell majd.

Háromnegyed négy előtt pár perccel be is fejezem munkámat, s elindulok kedvenc pingvinem felkutatására. Szerencsémre sikerül elcsípnem őt a dolgozó előtt.
- Sebastian! Kérhetnék Öntől egy utolsó szívességet? – Mindketten mosolygunk, s enyhe biccentése nélkül is tudnám, hogy válasza igen. – Tulajdonképpen kettő lenne. Vigyázzon barátnőmre, miután elmentem! Bár azt hiszem, ezt kérnem sem kell. Másodszor pedig azt szeretném, hogy ezt a levelet adja át Marg néninek, ha rájönne az igazságra.
- Természetesen, kisasszony. – Elveszi tőlem az apró borítékot, majd elsétál mellettem.
Figyelmem a mellettem lévő ajtóra terelődik, s hosszasan nézni kezdem. Ujjaimat a kilincsre csúsztatom, s már éppen lenyomnám, mikor éles dudálás zavar meg. Feleszmélve rántom vissza a kezem, majd kisietek az értem jövő Frank elé.
- Indulhatunk, An? – Kérdezi széles vigyorával, míg én valami halvány grimasszal próbálom viszonozni üdvözlését… elég sikertelenül.
- Persze, mindjárt hozom a táskám. – Sietve vonulnék vissza, hogy összeszedjem magam és cuccaim, de kezemet fogva visszafordít maga felé.
- Ha ennyire fontos neked, miért nem mondod el neki? – Szemembe nézve kérdez rá arra, ami már legalább fél napja nem hagy nyugton. De ő honnan tudja?
- Hogy… úgy értem hogyan, miből…? – Próbálok egy értelmes kérdést összeállítani, s rájönni, miből jött rá mindenre, de nem nagyon megy.
- Csak rád kell nézni. – Mosolyog le rám halványan, s ha jól sejtem, már egy érett paradicsomra hasonlíthat fejem. – Meg amúgy is: én sem tudnék ellenállni egy ilyen pasinak. – Rám kacsint, én pedig igyekszem leporolni az előbb kiesett szemeimet. Ez azt jelenti, hogy…
Nevetni kezdünk, s magához ölelve kezd el nyugtatgatni. Átkarolom, mert különös módon erőt önt belém közelsége, s én újra úgy érzem magam, mint akinek még van valami esélye.