Hosszú percek után kibontakozom öleléséből, s megígérem neki, hogy teszek egy utolsó próbát. Visszafelé elbúcsúzok a többiektől, majd felszaladok táskámért. Lefelé jövet automatikusan az erkély felé kanyarodom, hogy utoljára megcsodáljam a tájat, de egy ismerős árny megtorpanásra késztet. Leteszem a csöppet sem könnyű utazómat, s kilépek a rózsák illatával átjárt helyre. Tom lép elő az egyik oszlop takarásából, s hosszasan egymás szemébe mélyedünk. Nem úgy néz ki, mint akit nagyon meghat, hogy valószínűleg most lát utoljára, s már épp megfutamodva rohannék el, mikor eszembe jut Frank. Meg kell próbálnom…
- Búcsúzni jöttem. – Nyögöm ki nagy nehezen, s közelebb lépek hozzá. Biccent egyet, s közönyösen néz rám. – Csak el szerettem volna mondani, hogy köszönök mindent, amit a barátnőmért tettél. – Valahogy nem tudom azt mondatni, hogy értem. Amíg így néz rám, addig nem. Inkább legyen dühös, de ne bámuljon így!
- Nem a barátnődért tettem. – Nagyot dobban a szívem, s remény tölt el. – A rokonomnak segítettem. – Nem mondott semmi különöset, csupán az igazságot. Eddig én is ezt ismételgettem magamnak, most mégis úgy ér kijelentése, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna rám.
- Akkor is köszönöm. – Lehajtott fejjel veszek mély levegőt, s egy utolsó próbát téve folytatom mondandóm. – És azt is, hogy segítettél egy héttel ezelőtt. – Felvetem a fejem, hogy szemébe nézzek újra, s mintha egy pillanatra dühös csillogást vélnék felfedezni tekintetében. Elfordulva lépked tőlem egyre távolabb, én pedig egyre növekvő fájdalommal állapítom meg, hogy az előbb csak képzelődhettem.
- Már mondtam, hogy nincs szükség ennyiszer megköszönni. Az egész semmiség volt. – Földbe gyökereznek lábaim, s köpni-nyelni nem tudok. Semmiség? Majdnem megerőszakolt az a barom! – Nem bírom, ha egy férfi erőszakoskodik, főleg nem az én birtokomon. – Szóval, ha nem itt történik az egész, akkor talán közbe sem avatkozik. Megdöbbentségemet hamar felváltja a düh. Hogy hihettem azt, hogy tényleg számítok neki? Hogy lehettem ilyen ostoba? Egyáltalán mit keresek még itt?
- Számomra azonban nem volt semmiség, úgyhogy köszönöm. – Suttogom halkan, s lehajtom a fejem. Még látom, ahogy visszafordul felém, ezért gyorsan megpördülök, s az ajtó felé igyekszem – Viszlát! – Köszönök el tőle utolsó erőmet összegyűjtve, s olyan gyorsan tűnök el, mintha ott sem lettem volna.
Mielőtt még végighaladnék a többiek alkotta sorfalon, letörlöm kósza könnycseppemet, s mély levegőt veszek. Úgy lépek eléjük, hogy már egy műmosoly díszeleg arcomon. Nem akarom, hogy miattam bánkódjanak. July arcán azonban észreveszem a kétkedést, úgyhogy mielőtt még bármit kérdezhetne, elsietek, s bevágódok Frank mellé. Integetek nekik még egy kis ideig, de lassan eltűnnek látóteremből.
- Mi történt? – Kérdezi komolyan sofőröm, mire én csak megrázom a fejem egy nagy sóhaj keretében.
- Semmi. – Semmi, csak egy kicsit megrepedt valami itt belül…
- Bocsáss meg. Az egész az én hibám. Nem kellett volna… - Halvány mosollyal állítom le mentegetőzését.
- Ne sajnáld. Legalább nem áltatom magam, s nem fog azon járni az agyam, hogy mi lett volna, ha… - Enyémhez hasonló mosolyt ölt fel, s némán folytatjuk utunkat.
Megkérem, hogy tegyen le a Szárnyas csótánynál, majd megérkezve újabb ölelést kapok tőle búcsúzóul. Integetek neki, ahogy elhajt, s lassan a fogadóra terelem tekintetem.
Belépve természetesen az ismert négyes fogad, s jóleső melegség járja át lelkemet. Sok minden történt ezen a nyáron, de ők még itt vannak nekem. Ebből az egész káoszból talán rájuk fogok a legnagyobb örömmel visszaemlékezni. Mivel az utolsó vonatom hatkor indul, ezért egy sör kíséretében leülök a kopott kis asztalhoz, s várom a lapokat. Pontosan úgy viselkednek a fiúk, mint amire szükségem van: nem kérdeznek semmit, csak igyekeznek felvidítani, s amíg velük vagyok, sikerül is jobb kedvre derülnöm.

Azonban eljön az idő, s visszautasítva kíséretüket, egyedül indulok az állomásra. Megveszem a jegyem, s a szerelvényemre várva előkotrom kis zenegépemet. Elvágva magam a külvilág zajaitól kapcsolom be a lejátszót, s míg felszállok az éppen begördülő vonatra egy gyönyörű, ám annál szomorúbb dallam kúszik fülembe. Szerencsémre alig vannak a vonaton, így egy üres fülkében huppanok le az egyik ülésre, s becsukott szemmel engedem szabadjára könnyeimet. Ennyit a „nem fogok bőgni” tervről…
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor sikerül annyira összeszednem magam, hogy újra lássak, a mellettem elsuhanó fákra irányul figyelmem. Vajon hol rontottam el mindent?
Ide kellett jönnöm, ez biztos. Nem hagyhattam cserben Julyt, mikor a legnagyobb szüksége volt rám. És játszanom kellett a szerepem, ezt sem vonom kétségbe. A válasz nagy nyomtatott betűkkel villódzik szemem előtt: egyszerűen csak nem kellett volna beleszeretnem. Akkora balek vagyok! Nem kellett volna hagynom, hogy egy szikrázó kék szempár és egy gonoszkás mosoly ennyire belém égjen!

Úgy látszik a természet is igazodik hangulatomhoz, s pillanatok alatt sötét felhők lepik el az eget. Először csak egy-két esőcsepp érinti a vonatot, majd erősödik a vihar, s már szinte ki se látok. Az ablakhoz nyomom homlokom, s hűvössége megnyugtat. Nem tudok úgy gondolni Rá, mint egy szemétládára… pedig igazán igyekszem. És ugyanígy nem vagyok képes arra sem, hogy ne szeressem.
Újra folyni kezdenek könnyeim, s csak az jár a fejemben, hogy bármennyire is fáj ez az egész, nem bántam meg semmit. Talán majd később enyhül ez a keserédes érzés, s nem fog nagyobbat dobbanni a szívem, ha eszembe jut, hogyan is töltöttem az idei nyarat… talán. De furcsa módon nem akarom, hogy ez az idő hamar eljöjjön. Kétségbeesetten ragaszkodom ehhez a mellkasomat szorító bánathoz, s egyszerűen csak nem akarom, hogy eltűnjön. Mert az tényleg azt jelentené, hogy vége… és ebbe még nem tudok beletörődni.