Előkészített ruhámban megyek le, s a feldíszített terembe lépve folyamatos bájcsevegésbe kezdek. Szerencsétlenségemet fokozza, hogy Margaret egy fél sereg zenészt hivatott, akik most az általa meghatározott módon játszanak. Vagyis unalmasan és álmosítóan.
Nehezen ugyan, de sikerül barátaim körében kikötnöm, s végighallgatnom mustrálásukat… minden nőt kibeszélnek… Most valami zöld ruhásról kezdenek csámcsogni, s én inkább már oda sem fordulok.
- Tom, szerintem érdemes lenne megnézned. Pont az eseted és a pláne, hogy erre tart. – Hát ez nagyszerű! Remélem nem Alex húgáról beszélnek, mert akkor nekik annyi. Pontosan tudják, hogy azzal a magamutogató kis csitrivel lehet a leginkább felidegesíteni.
Hátrafordulok, s rögtön megakad a szemem valakin. Pontosabban azon a valakin, akire egész nap várok. Nem úgy néz ki, mint aki észrevett, mégis elém keveredik valahogy. Végigsiklik rajta szemem, s majdnem elejtem a kezemben tartott pezsgős poharat. Még jó, hogy nagy a tömeg, mert ha kettesben lennénk, már rég engedtem volna a kísértésnek, hogy kiderítsem, milyen fehérnemű van rajta…
Rámosolygok, s átölelem derekát. Itt az ideje, hogy mindenki számára világossá tegyem: ő az enyém! Még ha valójában nem is…
- Szia. – Suttogom felé, de egészen biztos vagyok benne, hogy hall. Visszaköszön, s mintha még el is pirulna egy kicsit. Lehet, hogy csak képzelődöm, de olyan édes! Egyre jobban idegesít ez a sok ember…
- Tom, be se mutatsz minket a kisasszonynak? – John idióta vigyorára megeresztek egy szúrós pillantást. Nem hiszem el… ezek most az én nőmet stírölik? Na jó: nem az enyém, de ez most lényegtelen. Haragomat csillapítja, hogy Ő hozzám simul, s várakozóan néz fel rám.
- An, hadd mutassam be neked a barátaimat. – Elhadarom neki, hogy ki kicsoda, s nem tudom miért, de egyszerűen megnyugtató, hogy abszolút nem érdekli egy csapat fiatal, jóképű milliomos. – Fiúk, ő pedig Anna Jordan, a barátnőm. – Meglepődve néz fel rám, s majd elfolyok óriási szemeitől. Talán csodálja, hogy nem az igazat mondom a többieknek, de eszem ágában sincs! Egyből ráhajtanának, ha szabad préda lenne… végül is a barátaim. Így is eléggé merészek. Bárgyú mosollyal jelentik ki, hogy mennyire örülnek a megismerkedésnek, s mielőtt még ököllel törölném le vigyorukat, kihúzom magammal volt dadusomat a zsúfolt teremből.
- Valami baj van? – Nem válaszolok neki, míg egy kicsit távolabb nem érünk.
- Visszafogottabban is öltözködhettél volna. – Kezdem lassan tálalni, hogy nem szeretem, ha mindenki őt méregeti. Igazából nem őt kellene ezért megfednem, de ő is hibás. Mióta megláttam, csak arra tudok gondolni, hogy mikor mehetnék fel vele a szobánkba… Hmm, a mi szobánk? Jól hangzik!
- Ó, ha ennyire nem tetszem, menj csak nyugodtan vissza a barátaidhoz, én pedig felmegyek pihenni. – Nem tetszik? Nem veszi észre, hogy le sem tudom venni róla a szemem? Már indulna, de nem engedem. Egyrészt nem akarom, hogy felmenjen, mert túl nagy kísértést jelentene a tudat, hogy ott van… egyedül. Másrészt pedig nem bírom, ha haragszik rám…
- Sajnálom, én csak… - Elmerülök szinte már fekete szemeiben, s kicsúszik számon az, amit megpillantása óta mondani szeretnék. – Gyönyörű vagy. – Nehezedik a légzésem, ahogy ajkaira terelődik tekintetem. Csak egy egészen kis csókot… csak… egy…
- Végre megtaláltalak titeket! Mit álldogáltok idekint, mikor mindjárt kezdődik az ajándékok átadása? – Ezt nem hiszem el! Kit érdekelnek az ajándékok! Én most valami egészen mást szeretnék…
Csomó használhatatlan vacakkal látnak el, s ráadásul még idétlen magyarázatokat is kell hallgatnom. Utálom a whiskyt, de már vagy az ötödik üveget bontogatom... Nem hiszem, hogy egy átlagos születésnapnak ilyennek kellene lennie. Unott pillantással jelzem mostohámnak, hogy állítsa már le ezt az egészet, s szerencsémre meg is ért.
- Tom nevében is mondhatom, hogy köszönjük a pompás ajándékokat. De most ideje lenne végre táncolni, hisz egy partin vagyunk.
Mivel mindenki tisztában van Margaret meggyőzőképességével, máris felcsendül valami Tom Jones szám, s én furcsálló tekintettel vizslatom az öreglány csillogó arcát. Aztán úgy döntök, hogy van valaki, akit szívesebben néznék… Elmerülök a látványban, s már csak arra kapom fel a fejem, hogy egy idegesítő szőke kerül veszélyesen közel bámészkodásom tárgyához.
- Nem tűrhetem tovább, hogy az est legszebb hölgye tovább álldogáljon. Remélem megtisztel ezzel a tánccal, Ms. Jordan. – Ha Alex nem lenne az egyik legfontosabb ügyfelem fia, most kihívnám, és elmagyaráznám neki, hogy kit kérjen fel…
- Sajnálom, de An már nekem ígérte az első táncot. – Lépek közelebb, s adom barátom tudtára, hogy tűnjön el. Jó lesz elbeszélgetni vele, ha ez az egész véget ér. Vagy lehet, hogy túlreagálom a dolgokat? De az a fura, kéjsóvár pillantása túlságosan zavar. Magammal húzom megszeppent partneremet, s ő szinte reszketve csúsztatja kezét kezembe. Mikor megérzem vállamon ujjait, ösztönösen húzom magamhoz. Egy nagy levegőt véve szívom magamba a könnyed virágillatot, melyet csak ilyen közelről érzek rajta. Hmm… talán rózsa? Nem tudom, de bódító! Ábrándozásomból a jól ismert hang rángat vissza.
- Ugye tudod, hogy nem vagyok valami nagy táncos? – Félénksége meglep egy kicsit. Azt hiszem, még nem láttam így. És sajnos ez is piszkosul jól áll neki.
Egy lágy mosollyal próbálom megnyugtatni, s remélem szavak nélkül is megért, mert most nem tudnék megszólalni. Szerencsémre elég lassú dalba kezd a zenekar, így nem sülök fel. Keringőzni még tudok…

Összefonódik tekintetünk, s egyszerűen nem tudok sötét szemei fogságából szabadulni… bár nem is akarok. Közelebb simul hozzám, s érzem, hogy szívem kétszer olyan gyorsan kezd dobogni. Mosolyát látva komolyan félni kezdek attól, hogy valami szívelégtelenség fog érni, ha ez így folytatódik. Hogy lehet rám ilyen hatással? Egyszerűen csak közel akarom tudni magamhoz, s nem engedni el… soha többé.
Alig ismerem, s mégis olyan érzéseket hoz elő belőlem, mint eddig még senki. Nem értem, hogy mi zajlik bennem, de mióta először kötött belém a dolgozóban, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
Teljesen megigéz, s már csak arra eszmélek, hogy lecsúsznak ujjai vállamról, s még kezemet fogva búcsúzik el. Legszívesebben utána indulnék most rögtön, de valami idióta megszólít, s az üzletről kezd beszélni. Vetek egy utolsó pillantást távolodó alakjára, s sóhajtva fordulok a mellettem álló dumagéphez. Végül is, hosszú még az este, és ha szerencsém lesz, még nem alszik el, mire felérek…

Csak fél óra telt el, de én már nem bírom tovább. Folyton egy bizonyos zöld ruha lebeg a szemem előtt. Pontosabban az, ahogyan a szőnyegen hever, míg tulajdonosa az ágyamból integet… Hű, nem kellett volna annyi pezsgőt inni!
Elindulok a mosdó felé, hogy lehűtsem magam, de célom előtt valami megtorpanásra késztet. Alex vigyorog idiótán húgára, s valahogy nem tetszik a helyzet nekem. Elbúcsúzik, s elhagyja a házat. Mire becsukódik az ajtó, már Cecil mögött állok, s izzó tekintettel várom, hogy észrevegyen.
- Tom! Jaj, úgy megijesztettél édes! – Mi ez az édesezés? Feltűnik neki értetlenségem, s rögtön magyarázkodni kezd. – Már tudok mindent, és nem haragszom. Alex elmondta, hogy az a nőcske nem a barátnőd. – Pletykásabb, mint egy nő! Ezért csak volt a barátom! - Bár nem nagyon értem, hogy miért volt szükség az egészre, de megbocsátom. – Azon nem csodálkozom, hogy nem érted… De mégis mit nézel el nekem?
- Idefigyelj Cecil! Engem nem érdekel, hogy haragszol-e rám, vagy sem, mivel te sem érdekelsz. Sajnálom, de nem illünk egymáshoz. Viszont van egy-két elintéznivalóm a bátyáddal. Úgyhogy elmondanád merre ment az előbb?
- Én… én nem… - Lehajtott feje túlságosan is árulkodó. Egyre rosszabb érzések támadnak meg.
- Mondd el, kérlek. – Emelem fel állánál fogva fejét, s igyekszek nyugodt maradni. Tudom, hogy nagy hatással vagyok rá, ezért csak várok. Lassan el is rebegi, hogy testvére An után indult a tóhoz.

Nincs szükségem több információra. Eddig is hallottam Alex zűrös ügyeiről, de nem igazán hittem el őket. Most azonban olyan dühös vagyok rá, hogy mindent képes vagyok elképzelni róla. Faképnél hagyom a kis szőkét, s Maxet magammal rángatva rohanok az erdőbe. Fél úton lehetünk, mikor egy távolabbi árnyban sikerül azonosítanom volt dadámat. Megkönnyebbülök egy pillanatra, de mikor elesik, újra elönt az aggodalom és a düh. Felbukkan az a rohadék is, s még gyorsabbra veszem a tempót. Még épp időben sikerül lerántanom őt Anről, s már automatikusan lendül is az öklöm. Elterül a földön, s nyöszörög valamit, de nem igazán érdekel. Kísérőm is ideér, s átveszi az ütlegelő szerepét, míg én a kába lány felé hajolok.
Rám néz, s nyugalom tölt el. Persze csak addig tart a nagy megkönnyebbülés, míg le nem ereszkedik szemhéja, s el nem ájul. Pánikszerűen szólongatom, de nem ad választ. Most mégis mit tegyek? Ha bármi baja lesz, én…
- Tom, szerintem vigyük vissza a házba. Ha te hozod őt, én elcipelem ezt a barmot. – Biccentek egy kicsit, de nem bírok nagyobb mozgást végrehajtani. Max is észreveszi bénultságomat, s egy apró mosolyt küld felém. – Ne aggódj, rendben lesz. De most vissza kell mennünk, s orvost kell hívnunk! Beüthette a fejét, mikor elesett.
Gyengéden ölbe veszem szobatársamat, s arcát figyelve azon gondolkodom, amit az előbb hallottam. Aggódom érte… és nem is kicsit. Bármennyire is próbáltam eddig tagadni, nemcsak férfias ösztöneim miatt fantáziálok róla éjjel-nappal. Fontos nekem, s nem akarom, hogy bárki is bántsa. Sőt, azt sem akarom, hogy bárki más érintse. Eddig nem esett le, de most már világos: ma este, mikor a többieknek bemutattam… és amikor a postással beszélgetett… végig féltékeny voltam… mert valami olyat érzek iránta, amit még senki iránt. Most is csak az arcát figyelem, s arra gondolok, hogy az egész az én hibám. Jobban kellett volna rá vigyáznom. Lehetséges, hogy…

Már este hat van, de még mindig nem kel fel. Az orvos szerint nincs semmi baja, csak hagyjuk pihenni és ha felébred, adjuk be a fájdalomcsillapítót. De akkor miért nem ébred már fel? Mióta csak visszaértünk, itt ülök az ágyánál. Na jó: kimentem, mikor July lehámozta róla a ruháját…
Bár így, hogy tudom, csak fehérnemű van rajta, elég nagy a kísértés, hogy megigazítsam a takaróját. Ó, hogy lehetek ekkora barom? Rosszabb vagyok lassan, mint az az idióta! Most próbálta megerőszakolni az egyik állítólagos barátom, én meg már azon gondolkodom, hogy milyen jól is néz ki az ágyamban, szinte meztelenül…

Fel-alá járkálok dühömben, s nem tudom, mihez kezdjek. Legszívesebben agyonverném támadóját, de érte is annyit adnak, mint egy rendes emberért… Aztán ott van a feljelentés: hasztalan. Nincs konkrét bizonyítékom, s amilyen kapcsolataik vannak, úgysem érnék el semmit. Még soha éltemben nem éreztem magamat ennyire tehetetlennek.
Ehhez hasonló gondolataimba merülök, mikor halk nyöszörgésre figyelek fel. Sietve huppanok vissza az ágy melletti székre, s erős szívdobogással várom, hogy rám emelje gyönyörű szemeit. Hirtelen felül, de halk sziszegése pont elég nekem, hogy vállainál fogva, óvatosan nyomjam vissza a párnák közé. Végre rám néz, s egy pillanatra elakad a lélegzetem is.
- Jobban vagy már? Hoztam fájdalomcsillapítót. Jobb lenne, ha most bevennéd. – Idegesen helyezem szájába a kapszulát, s igyekszem nem remegő kezekkel adagolni hozzá a vizet. Olyan vagyok, mint egy kamasz…
- Nem mondanám, hogy repesek, de legalább már felébredtem. Hol van az a barom? – Suttogása először elgondolkodtat, de mondandója nyugtató. Úgy néz ki, jobban van…
- Miatta ne aggódj! Ha gondolod, tehetsz ellene feljelentést, de az apja úgyis csak eltusolná az ügyet. – Próbálok megnyugtatóan mosolyogni rá, de olyan dühös vagyok, hogy muszáj valamit szorongatnom. És mivel egy bizonyos illető nyaka éppen nincs kéznél, marad a takaró.
- Nincs szükség ilyesmire. Ha jól láttam Max elég rendesen elintézte. – Mosolyog, s szívem majd kiugrik mellkasomból. Kérésére elmesélem, hogy hogyan is kötöttünk ki az erdőben… pont időben. Azt azért nem árulom el, hogy én is adtam egyet annak a baleknak. Még a végén félreértené… vagyis inkább megértené.
- Meddig aludtam? – Rám pislog, én pedig gyorsan a vekkerre nézek.
- Fél hét van. Majdnem egy napot átaludtál. – Vigyoromat gyorsan sikerül letörölnie meggondolatlan cselekedetével. Újra felül, de pechemre most lecsúszik róla a takaró. Pirulva próbálom nem bámulni, vagy leteperni, bár elég nehezemre esik… mindkettő. Tom, szedd össze magad! Most nem hajthatsz rá! Ő is észleli problémám, s eltakarva magát kezd el faggatni.
- Elmagyaráznád, hogy miért csak fehérnemű van rajtam? – Kérdése nem segít helyzetemen, s paradicsom képpel próbálom kinyögni, hogy Margaret ragaszkodott ahhoz, hogy az én szobámba hozzam fel, s nem is én öltöztettem át.
- Rendben, rendben. Kimennél, míg felöltözöm? – Nem kell tovább dadognom… éljen!
- Persze, de jobb lenne, ha még pihennél. Kikészítettem a pizsamád, úgyhogy szerintem csak azt vedd fel. – És semmi mást. Ááá, le kell állítanom magam! - Addig hozok valami ennivalót. – Felpattanok, de az ajtóból visszamosolygok még rá. Örülök, hogy jól van…
Joan készít egy jó adag tojást és pirítóst, s gyorsan spurizok vissza a szobába. Bánatomra már nem szorul támogatásra az átöltözésben… Derűsen nézem, ahogy elpusztítja az elé rakott ételt, majd elveszem tőle a tálcát.
- Aludj csak nyugodtan, itt maradok veled. – Ha már így belejöttem…
- Köszi, de tényleg nem kell. Már jól vagyok. És szeretném megköszönni azt is, hogy utánam jöttetek. Ha nem értek oda, én… - Megakad a mondatban, s lehajtja a fejét, engem pedig szétvet a düh. – De nem történt semmi, hála neked. Szóval köszönöm. – Ökölbe szorított kezemre helyezi sajátját, s hirtelen minden haragom elszáll. Óvatosan érintem össze ujjaink végét, s minden figyelmemet leköti érintkezésünk.
- Nagyon féltem, hogy valami bajod esik. Amikor elájultál, én azt hittem agyonverem azt az idiótát. – Ömlenek belőlem a szavak, pedig nem akarom. Felnézek rá, s mikor meglátom szemeit, újra beszélni kezdek. - Hazaküldtem őket, s felbontom a szerződést is velük. Csak arra vártam, hogy felébredj, és megnyugodhassak. – Zavartan néz rám, s most gondolok bele, hogy lényegében mit is mondtam neki. - Megyek zuhanyozni, te csak pihenj nyugodtan. – Elrobogok, s már csak a frissítő vízre tudok gondolni. Egy kicsit talán rám férne a pihenés.

Tíz perccel később aztán újra átkozni kezdem magam, mert a nagy sietségben még ruhát is elfelejtettem magammal hozni. És én még céget vezetek?
Kiosonok csendben, s válogatni kezdek ruháim között. Remélem nem ébresztem fel mozgolódásommal... Hátrafordulásomat nyitott szeme akasztja meg, s egy pillanatra elvesztem egyensúlyomat… jó van öregfiú, még tanyálj is el!
- Egész nap mellettem voltál? – Azt hiszem az előbb túl sokat mondtam, s lebuktam…
- Igen. – Ismerem be tettemet, s remélem, hogy nem szánakozva fog ezután rám nézni. Mit tegyek, ha egyszerűen nem bírok elszakadni tőle?
- Akkor ne ruhába öltözz, hanem pizsamába. Ideje pihenned. – Á, ez rosszabb, mintha megszánna! Most mégis mit tegyek?
- De… nekem… dolgoznom… - Valamit ki kell találnom! Túlságosan is csábító a tudat, hogy maga mellé hív az ágyba.
- Igazad van. Akkor én is felkelek, hiszen biztos van mit segíteni. – Nem is ő lenne, ha nem fenyegetne meg rögtön! Kitakarózik, s már fel is pattanna, ha nem akadályoznám meg. Bosszús sóhajjal vonulok el felvenni a pizsamám alsó részét, s törődök bele, hogy nem tudok nemet mondani neki.
A lehető legtávolabb próbálok feküdni tőle, de ez még nem változtat a tényen, hogy egy ágyban vagyok vele… Úgyhogy ideje elterelnem gondolataimat!
- Jól vagy? Ne hozzak valamit? Szólj nyugodtan, ha…- Nem tudom befejezni mondatomat, mert egyik ujját számra helyezi, s érintése szokás szerint ledermeszt.
- Beszélgessünk. – Suttogja, én pedig automatikusan fordulok felé, mint akit elvarázsoltak… Lehet, hogy tényleg ez történik velem?
- Miről szeretnél beszélni? – Kérdem őt halk, kicsit rekedt hangon.
- Először is: nem kell körülöttem ugrálnod. Ha kell valami, amit még nem tudok egyedül megszerezni, akkor majd szólok. – És nem kérnél egy csókot? Váá! Össze kell szednem magam! – Másodszor pedig: nem szeretném, ha felbontanád Cecilékkel a szerződést. Semmi szükség rá. Miattam nem…
- Ezt már eldöntöttem. És nem miattad teszem, hanem magam miatt. Nem bírnék azok után velük dolgozni, ami tegnap történt. – Igyekszem megértetni vele, hogy komoly és határozott vagyok, de mindez csak addig tart, míg közelebb nem bújik hozzám, s végig nem simít arcomon. Innentől fogva már csak vérem őrült tempóját próbálom visszafogni… kevés sikerrel.
- Miért vagy ennyire ingerült? – Perpillanat az érintésed miatt…- Nem történt semmi baj. Időben odaértetek, s Alex is megkapta már a magáét, nem? Ha Cecil miatt nem hagytad a fenébe az üzletet, akkor bizonyára fontos kapcsolatot jelentenek. Miattam igazán nem érné meg… - Nem igaz, hogy még mindig nem érti! Ezt már eldöntöttem és kész! Dühösen fordítom magam alá, s fölé térdelve óvatosan fogom le kezeit.
- Először is: csupán a szerencsén múlt, hogy meghallottam őket, s időben le tudtam rángatni rólad azt az állatot. – Egy pillanatra megakadok, ahogy felfogom helyzetem. Közelebb hajolok szájához, de még időben magamhoz térek, s folytatom mondókámat. - Másodszor pedig: ne hasonlítsd össze a két esetet. Cecil semmit sem jelent számomra, így az sem érdekel, hogy mit csinál, vagy hogyan viselkedik.
- Ezek szerint én jelentek valamit számodra? – Kérdezi elkerekedett szemekkel, nálam pedig elszakad az a bizonyos cérna.
Ráhajolok ajkaira, s elengedem kezeit, míg sajátjaimat feje mellé teszem. Selymes tincseit érzem ujjaim között, míg nyelvemmel lágyan érintem száját. Á, nem igaz! Miért ilyen jó? Örömömet csupán az rontja el, hogy ő nem tesz semmit…
Körülbelül ebben a pillanatban jövök rá, hogy mekkora marha vagyok! Hogy tehettem ezt a tegnapiak után? Elhúzódnék tőle, mikor megérzem karjait nyakam köré fonódni, s kábán engedek az enyhe lejjebb húzásnak. Mikor megérzem puha száját az enyémre tapadni, hihetetlen boldogság önt el. Ez azt jelenti, hogy ő sem közömbös irántam? Innentől fogva már semmi más nem jár az eszemben, csak a bennem lakozó szokatlan érzések. Éhesen kapok ajkai után, s végre tisztességesen megcsókolom. Hosszú percek után nagy nehezen elhúzódom tőle, s szemeit nézem még jó darabig. Mellé fekszem, s magamhoz húzom. Elmosolyodva akarnék neki mindent elmondani, de látom, hogy valami nincs rendben. Szólongatom, de nem válaszol, s homloka tűzforró. Fenébe!
Nehezen sikerül vele lenyeletnem még egy gyógyszert, majd fáradtan hanyatlok le. Figyelem, ahogyan egyenletessé válik légzése, s elönt a bűntudat. Kihasználtam a helyzetem… jobb vagyok még egyáltalán annál a féregnél?

Sokára alszom el, s lelkiismeretem miatt elég nyúzottan ébredek reggel. Még hét sincs, úgyhogy halkan készülődni kezdek. Az óráról is leveszem az ébresztést, s hagyom, hogy addig pihenjen, amíg csak akar. Szomorú tekintettel nézek rá, s óvatosan homlokához érintem kezem. Hmm… legalább már a láza lement.
Reggeli után megkérem Julyt, hogy viselje gondját barátnőjének. Bezárkózom dolgozómba, és a munkába temetkezem… pont, mint mielőtt megismertem. Koncentrálok, de már az első óra után megunom a jelentések olvasását. A konyhába indulnék egy pohár vízért, de a lépcső környékén egy furcsa látvány akasztja meg mozgásomat. Többszöri pislogás után kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy valóban An áll a földszinten.
- Mégis mit csinálsz? Aludnod kellene! Vagy legalább pihenni. De semmiképpen sem mászkálni. Nyomás felfelé! – Nem igaz, hogy ez a nő mindig fel tud húzni! Vagy így, vagy khmm… úgy.
- Az kizárt. De amúgy köszönöm kérdésed, jól vagyok. Annyira ugyan még nem, hogy rögtön vissza is tudjak menni, de Marg nénit még meg tudom látogatni. Vagy már elutazott? – Á, ne is beszéljünk róla!
- Még nem. – Morgom kedvtelenül, mert eszembe jut, hogy evés közben folyton fel akart zavarni az a vénség.
- Várj, kérlek. Tegnap este mi történt? – Egy pillanatra megmerevedek, mire ő félreértve reakciómat, magyarázkodni kezd. – Úgy értem, nem emlékszem pontosan. Beszélgettünk, ugye? De miről? – Nem simán egy kő, hanem az egész Himalája omlik le szívemről… Nem emlékszik.
- Á, semmi különösről. Csak a szombat este történtekről. – És még én nevezem magam üzletembernek? Ekkora béna hazugságot! A munkára hivatkozva távozok, mielőtt még újabb kérdésekkel bombázna.
Újra akták közé temetkezem, de folyton csak ő jár a fejemben. Egészen pontosan a csókja. Vajon érez irántam valamit, vagy csak a láz miatt képzelt oda valaki mást? Felpattanva székemből kezdek fel-alá járkálni. Lehet, hogy van barátja? Vagy Frank tetszik neki? Ááá, kész vagyok!
 

Egész nap idegroncsként szédelgek, s csak estére nyugszom meg egy kicsit. Vacsora után Will is velünk tart szobánkba, s ajándékaim csomagolását kezdi el marcangolni. An még próbálja meggyőzni, hogy nem fog érdekes holmit találni, de ez egy kicsit sem zavarja a kis szőkét. Én csak mosolyogva nézelődök az ágyról, s egész fura gondolatok lepik el fejemet. Olyan aranyosak így ketten, hogy tudattalanul is egy boldog család képe villan fel előttem, ahol én az apa vagyok, a többiek pedig, khmm… azt hiszem egyértelmű.
Miután legfiatalabb rokonom alaposan összekeni magát és játszótársát csokoládéval, a fürdés mellett dönt, s hamarosan már bevetődik ágyunkba, hogy meghallgassa beígért meséit. Kedvenc előadója is lezuhanyozik, s míg én a fürdőbe vonulok, bele is kezdenek az első történetbe. Valami arra késztet, hogy a lehető leggyorsabban fejezzem be a készülődést, s én eleget is teszek a különös érzésnek. Kilépve konstatálom, hogy már a második mesébe fognak belekezdeni, ezért kényelmesen elhelyezkedek keresztfiam mellett.
- Szóval, mit fogunk most hallani? – Kicsit talán izgatott vagyok. Végre megtudom, hogy mi is nyűgözi le ennyire a kis hiperaktív manót.
- Még nem igazán tudom. Úgyhogy nyugodtan segíthettek, ha van valami ötletetek. – Ne nézz rám! - Rendben, akkor majd én döntök.
Néhány perc után belekezd a békakirályfi történetébe. A kis rosszcsont szereti a csúszómászókat, úgyhogy nála nyert ügye van. Én pedig… könnyedén olvadozok, míg folyamatosan arcát bámulom. Valószínűleg nem mer rám nézni, de jobb is. Így szabadon figyelhetem minden egyes rezdülését. És nem utolsó sorban kiválóan adja elő az egészet, így iszom minden egyes szavát. Néha egy-egy pillanatra becsukom szemem, s csak hallgatom megnyugtató hangját. Valószínűleg megint valami boszorkányos trükkjét alkalmazza rajtam…
Hirtelen elhallgat, s Willre pillantva meg is értem miért. A kis krapek kidőlt… na de mi lesz velem?
- Hé, én még ébren vagyok. Szóval hallhatnám a befejezést? – Reklamálok halkan, mire végre rám emeli csodálkozó szemeit.
- Te figyeltél?
- Persze. – Eszembe jut, hogy mivel magyaráztuk a köztünk fekvő gyereknek együttalvásunkat, s elvigyorodom. - Hiszen Margaret arra kért, hogy mesélj nekem, nem igaz? – Dühös pillantása elégedettséggel tölt el, ahogy az is, hogy elmondja a befejezést… csak nekem. És ez valahogy nagyon jó érzés! Mihelyt végez, felkapom a köztünk heverő szőkét, s elindulok vele.
- Mégis mit csinálsz? Fel fog ébredni! – Azt hittem egyértelmű, hogy mit teszek…
- Dehogy fog! – Utánam jön, s még próbál győzködni, de hajthatatlan vagyok. Egy Margaret-féle szúrós tekintettel hárítok, s megadva magát nyitja ki az ajtókat előttem. Természetesen csak addig marad csendben, amíg vissza nem érünk szobánkba.
- Ne ordítozz. És amúgy sem aludhat velünk. Neked még pihenned kell. Egész nap talpon voltál, úgyhogy most irány az ágy. Ki kell pihenned magad. – Komolyan úgy érzem magam, mint egy apuka. Lehet, hogy az előbb rossz szerephez társítottam őt? Bár akkor nagyon tetszett a képzeletbeli helyzetünk…
- Ne kezelj úgy, mint egy kölyköt! Én nem az egyik keresztgyereked vagyok, hogy csak úgy utasítgass. – Még szerencse, mert akkor még ennél is nagyobb gond lenne, hogy milyen gondolataim támadnak a közeledben. - És amúgy is: már jól vagyok. – Persze, azért imbolyogsz itt előttem!
- Ebből elég! – Kicsit erélyesebben szólok rá, s magammal rántom az ágyra. A mellkasomon köt ki, s kiélvezem közelségét, míg hosszasan nézzük egymást. Ismerős helyzet… – Kellemetlen lenne, ha megint belázasodnál, s Will itt aludna, nem gondolod? Felvernénk az éjszaka közepén, s nem tudná rendesen kipihenni magát. – És akkor tuti, hogy nem ölelhetnélek így magamhoz!
- Talán igazad van.
- Mint mindig. – Válaszolom vigyorogva, s újra dühödt pillantással jutalmaz. - De most pihenj! Jó éjt! – Leoltom a villanyt, s hihetetlen sebességgel alszom el. Hallom még suttogását, de már nem tudom, mit mond. Csak azt, hogy itt van… velem…

Arra ébredek, hogy zsibbad a kezem… Oldalra pillantva veszem észre, hogy miért is. Elmosolyodom, s egy kósza tincset söprök ki nyugodt arcából. Elnézelődnék még, de inkább átállítom az ébresztőt, s megpróbálok kikecmeregni alóla. Sajnos elég bénán mozgok, így morgolódni kezd. Pedig már épp kijutottam volna!
- Jó reggelt. Bocsi, ha felkeltettelek. Nyugodtan aludj még. Ha gondolod, felébresztelek később. – Kezdek el mentegetőzni haragos szemeit látva. Nagyon édes… Mielőtt azonban még vele is közölhetném ezt a tényt, Will ront be, s dühösen vetődik közénk.
- Miért nem aludhattam itt? – Pont jókor, kisöreg.
- Mert An még gyenge. – Apró mosoly kúszik arcomra, míg alvótársam bosszankodását figyelem.
- De megígérem, hogy ma ezért megint mesélek neked. Rendben? – Legszívesebben már nevetve gurulnék, ahogy alkudozni kezdenek.
- Kettőt?
- Befejezem az estit, és mondok egy újat. Megegyeztünk? Most pedig még van fél óránk pihenni, amíg Tom bácsikád készülődik. – Magához húzza a takaró alá keresztfiamat, s hirtelen irigykedni kezdek.
Ez az a pillanat, amikor felpattanva indulok meg a fürdő felé, ugyanis perverz gondolataimnak lassan látható jelei lesznek… Összeszedve cuccaimat, egy sunyi mosolyt eresztek meg fantáziám főszereplője felé, s nagyon örülök, hogy pont a megfelelő helyen takarom magam ruháimmal. Hol az a hideg víz?

Lassan tisztul ki fejem, míg a hűsítő cseppek végigfolynak testemen. Bármennyire is szeretném, nem fogom letámadni! Nem akarok akkora barom lenni, mint Alex! Mert ez a lány fontos nekem… nagyon.

Tervemhez ragaszkodva péntekig csupán néhány futó érintést engedélyezek magamnak. Persze a gondolataim lekorlátozása már nehezebben megy… Most is éppen az ágyban veszekszünk, s fantáziámnak köszönhetően már inkább a kibékülés jár a fejemben. Na jó, koncentrálj, Tom!
- Ne érts félre. Én csak azt mondom, hogy felesleges ilyenekkel foglalkoznod. Úgysem menne bele Margaret. – Inkább velem törődj!
- Honnan veszed? – Fordul felém, én pedig a lepedőt szorongatom, hogy ne kússzak közelebb, s kezdjem el egy más módszerrel meggyőzni. - Én sem vagyok jobb Julynál, s semmi kifogása ellenem. – Nekem más a véleményem…- Ő is egyetértett abban, hogy nagyszerű lány. – Elvigyorodom, mert már előre hallom válaszomat követő ellenkezését.
- De ez a helyzet más. Én csak a mostohafia vagyok, nem az unokája. Valamint csak ideiglenesen vezetem a céget, amíg Max fel nem nő a feladathoz. A nővérem nem ért az üzlethez, ezért per pillanat én vagyok az egyetlen, aki gondoskodni tud mindenről.
- Ugyan már! Ez csak kifogás. Ha ketten odaállnánk Marg néni elé biztos meg tudnánk győzni. – Rám pislog ártatlanul, s vészjelzőim sípolni kezdenek, hogy most hagyjam abba az egészet. Egy sóhaj kíséretében oltom le a villanyt, s igyekszem kiverni édes csókjának emlékét fejemből.
- Tom. – Á, nem vagyok itt! Éppen próbálom visszafogni magam, úgyhogy kérem, ne zavarjanak!
- Mi baj? Ha ennyire beszélni akarsz az öreglánnyal, hát legyen. Úgysem hallgatsz meg. – Hadarom el bosszúsan felé fordulva, de úgy tűnik, nem ez érdekli.
- Nem is igaz. Mindig meghallgatlak, csak ha nincs igazad, akkor nem fogadom meg a tanácsod. – És még szórakozik is velem! Persze azt se úgy, ahogy én szeretném… – De nem ezért szóltam most. – Vagy… talán… mégis?
- Akkor? – Kérdezem kiszáradt szájjal és dübörgő mellkassal.
- Mesélném nekem a családodról? Szinte semmit nem tudok rólad, ami elég furcsa, hiszen elméletileg egy pár vagyunk. – A fenébe!
- Nem tudsz aludni? – Morgolódok, de tulajdonképpen magamra haragszom. Utálom, hogy úgy vonzz magához, mint a mágnes és semmit nem tudok ellene tenni.
- Én csak érdeklődni akartam az után, akivel egy ágyban alszok már egy ideje. De mindegy! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – Duzzogva elfordul… mint egy ovis. Ez azonban egy kicsit megbékít.
- Ne gyerekeskedj már! – Nagy levegő és erőgyűjtés! - Mit akarsz tudni?
- Mindent! – Vágja rá azonnal, s már vissza is fordul felém.
Lassan kezdek mesélni, de figyelme megnyugtat. Nem beszéltem még erről senkinek, s most mégis megnyílok neki, mint még soha. Mi van velem?
Eljutok anyám haláláig, s mikor azt mondom, hogy egyedül maradtam, nem bírja tovább kérdés nélkül.
- És apád? Úgy értem nem költöztél oda hozzájuk?
- Nem. Apám teljes mértékben eltávolodott tőlem. – Túlságosan is emlékeztettem arra a nőre, akit jobban szeretett mindennél… és mindenkinél. Ha a felesége nem tud mindent rólam, talán még árvaházba is adott volna az öreg. - Persze Margaret nem hagyta, hogy teljesen elhanyagoljon. Náluk laktam, de csak nyaranként. – Szerencsémre. Túlságosan fura volt az egész… bár a nővérem legalább teljesen elfogadott. Ezért is lettem a gyerekei keresztapja. - Bentlakásos iskolába kerültem, majd egyetemre mentem, s már két éve én viszem a vállalati ügyeket. Ez is csak ideiglenes állapot, mert apám már nem tudja ellátni a posztját, Max pedig még iskolába jár. – Aztán meg kapok valami vezetői pozíciót, s éldegélek, mint hal a vízben… pompás! Merengésemet egy puha kéz érintése töri meg, s bamba arccal fordulok hallgatóságom felé.
- Sajnálom. – Suttogja halkan, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ez igaz. Épp visszahúzná kezét, de nem engedem. Nem akarom elengedni.
- Köszönöm… –… hogy itt vagy és figyelsz rám, hogy meg akarsz ismerni és törődsz velem.
Annyi mindent mondanék, de nem tudom megtenni. Félek – vagy már inkább rettegek- attól, hogy elutasítana, így csak arra kérem, hogy most ő meséljen. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, és magamhoz húzom, hogy a közelemben tudhassam. Szabadkozni kezdene, hogy nem tud mit mondani, de halk kérésem meggyőzi. Kár… más ötletem is lett volna rá…

Nevetve hallgatom végig az egész beszámolót, s nem is tudom, hogy higgyek-e neki. Bár őt ismerve nem is tűnik olyan valótlannak az egész… Lehet, hogy fura, de szívesen megismerném a családját.
A karjaimban alszik el, s csak most ámulok el azon, hogy a beszélgetésünk elejéhez viszonyítva hol kötöttünk ki. Egy kicsit jobban megismertem… de ennyi nekem nem elég! Mindent tudni akarok róla!
Hosszas gondolkodás után elég későn sikerül elaludnom, így reggel nem simán lecsapom, de le is lököm az idegesítő vekkert. A hangos csattanásra persze An is mocorogni kezd. Hátba veregetem magam, majd ásítozva próbálom további pihenésre bírni az álmos hálótársam. Felkelésemet azonban megakadályozza érintése… vagyis már megint lefagyok.
- Ma szombat van. Hova sietsz? – Ugye most csak álmodom? – Vagy ennyire zavar a társaságom? – Dübörög a mellkasom, s igyekszem nem félreérteni kérdését. Végül is csak kedves akar lenni, és nem egy kis reggeli „tornára” invitál… bármennyire is szeretném.
- Rendben, visszafekszem. De nyolckor kelünk.
- Erről jut eszembe… Miért is kell nekem ilyen korán kelni? Már nem dolgozok itt, úgyhogy nyugodtan lophatnám a napot. – Ahhoz képest, hogy vissza akartam utasítani az ajánlatod, ez a fél óra is sok. De ha te kötekedni akarsz…
- Nem mintha kibírnád! – Vigyorom egyre csak szélesedik, ahogy szemei dühösen felcsillannak.
- Hát ha nincs kivel hasznosan eltöltenem az időt… – Ááá! Most csak én értek mindent félre, vagy tényleg célozgat? Nekem ez már sok!
- Én itt vagyok. És mivel te vagy az én személyes Seherezádém, már kezdhetnéd is a mesélést. – Vagy valami egészen mást…
- Azt hittem kinőttél már abból a korból, hogy ilyen vágyaid legyenek. – Remélem ezt direkt mondja így, mert már mindent célzásnak veszek.
- Tégy próbára! – Suttogom perverz vigyorommal, s már csak az a bizonyos hajszál választ el attól, hogy valami őrültséget tegyek.
- A mese esti tevékenység nem? – Hát ha ezzel arra akarsz utalni, hogy csináljunk valami mást, nekem van pár ötletem! Á, le kell állítanom magam… Nem mindenki olyan perverz, mint én. Ő is megmondta, hogy ne magamból induljak ki!
Szerencsémre Sebastian kopogása és közlése eléggé lenyugtató. An rögtön elrobog a fürdőbe, s már hallom is, hogy megengedte a vizet. Becsukom a szemem, de nyugodtságom ebben a pillanatban el is tűnik. Kipattannak szemhéjaim, ahogy egy bizonyos tusfürdős kép köti le gondolataimat. A francba!
Hamar cserélünk, s még nincs fél kilenc, mikor már a könyvtárban ülünk Margaret társaságában. Furán viselkedik, de majd megmagyarázza…
- Tegnap este kaptam egy nagyon különös telefont. Alex barátod keresett, hogy közölje, mennyire sajnálja ami történt, de túlzásnak tartja, hogy felbontod a szerződést. – Nem hiszem el! Ezért rángatott ki az ágyból egy nagyon fontos beszélgetés közben? – Főleg egy olyan nő miatt, akit a húga eltávolítására béreltél fel. – Számíthattam volna valami hasonlóra… Ha elkapom azt a kis férget, neki annyi!
- Ugye nem hitted el, amiket állított? – Olyan ideges vagyok, hogy már az asztallapot szorongatom.
- Semmi oka nem volt ilyen ügyekben hazudnia. És ahogy felhívta rá a figyelmem, még egy csókot sem láttam tőletek. Ez azért elég gyanús. Bár a mostani reakciód eléggé meglep, fiam. Komolyan el kell gondolkodnom, hogy most kinek is higgyek. De nem szeretném, ha a legnagyobb befektetőnkkel megszakítanál minden kapcsolatot. – Éppen itt lenne az ideje gondolkodnia, ez tény!
Valamennyire sikerül meggyőznöm mostohám, de még mindig kétkedve méregeti volt dadánkat. Bár az Ő dermedtsége sem segít nagyon a helyzeten…
Reggelinél persze már meg sem látszik rajtunk, hogy mi történt az előbb… mármint az öreglányon meg rajtam. Érdeklődve figyelem a mellettem készülő szendvicset, és a lekvár egy kicsit megrémít. A kolbászt és a májkrémet már megszoktam együtt, de ez azért túlzás.
Vagy ez, vagy a kínvallatásunk annyira felzaklatta, hogy már felállva kezdene mentegetőzni, mikor egy idióta vigyor megakasztja mozdulatait.
- Mit keresel itt? – Vágom volt barátom képébe cseppet sem udvarias kérdésemet, s felállva karolom át An-t.
- Én hívtam meg. – Villámló szemekkel nézek Margaretre, s úgy veszem észre, vette a célzást.
- Margaret! Ez az ember nem szívesen látott vendég az én házamban. Talán elfelejtetted, hogy mit tett egy hete? – Ó, hogy minek kellett megint eszembe jutnia!
- Miért játszod meg magad még mindig, Tom? Mind tudjuk, hogy az a nő ott nem a barátnőd. – Minek mondtam el neki? Hogy lehettem ekkora idióta? Érzem, ahogy „nem barátnőm”megremeg karjaim között, s szorosabban húzom magamhoz. Biztos olyan pipa, mint én. De jobb lenne, ha nem szúrná a még mindig kezében pihenő kést a baromba. - Már csak az a kérdés, hogy mennyit is keres érte a drága. – Agyára ment a Micsoda nő? Ha Ő nem vágja bele a kést, majd én megteszem!
- Nem, nem a barátnője vagyok. De mégis mi közöd van hozzá? – A kést ledobva robog el mellőlem, s csak meredten bámulok utána. Ez már neki is sok volt… megértem.
Mielőtt azonban elérné azt a barmot a szájához kapja a kezét, s irányt változtat. Nem kellett volna az a szendvics! Apró mosollyal nézek körbe, majd észlelem, hogy mindenki tőlem vár magyarázatot.
- Nem a barátnőm. – Felsóhajtok, s keserűség önt el. Ha most elismerem ezt, akkor talán soha többé nem ölelhetem meg… - Ő a menyasszonyom. – Csúszik ki a számon meggondolatlanul az egyetlen magyarázat, ami eszembe jut, de azonnal meg is bánom. Látom, ahogy elkerekedik az összes jelenlévő szeme, s legszívesebben visszaforgatnám az időt.
- Ó, miért nem mondtátok hamarabb? – Kezd el könnyezni az öreglány, én pedig képzeletben már a falba verem a fejemet. Ezt nem lett volna szabad mondanom!
- Titokban akartuk tartani még egy darabig. De most megyek, megnézem, hogy van An. – Elslisszolok, s még egy utolsó fenyegető pillantást vetek Alexre. Ha nálam lett volna az a kés…
A fürdőszoba előtt várok, s közben azon gondolkodom, vajon mit fog a fejemhez vágni, ha elmondom neki, mit tettem. Persze az ajtóra nem számítottam…
- Ó, a fenébe. Jól vagy? – Kérdezi aggódva, miután becsukja a nyitott ajtót, s hozzám siet. Édes kis ujjaival elveszi kezemet sajgó orromtól, én pedig hagyom, hogy óvatos érintéseivel vizsgáljon meg. Egy biztató mosolyt küld felém, majd pirulva hátrálni kezd. Azonban túlságosan is jólesik közelsége ahhoz, hogy ezt csak úgy hagyjam…
- Tulajdonképpen én akartam ezt kérdezni. – Közelítek felé, s a falnak köszönhetően végre csökken a köztünk lévő távolság. - Nem kell aggódnod a kis féreg miatt. Elzavartam. – Nem bírom megállni, hogy ne érjek kipirult arcához. Francba, én most nem ezért vagyok itt! – De el kell mondanom, hogy…
- Na végre, megtaláltalak titeket. A fiam elmondott mindent, úgyhogy nem kell aggódnod, An. De jobb lenne, ha a többit a dolgozóban beszélnénk meg. – Csalódottan és idegesen követem mostohámat, aki a szobába érve rögtön faggatózni is kezd.
- Na és mikor szeretnéd? Vagyis mikor szeretnétek? Ha jól sejtem sietnetek kell. Vagy majd csak utána tartjátok meg? Jaj, Tom tudja már egyáltalán? – Kicsit zavarosak a kérdései, de ez biztos valami női dolog. De mit nem tudok?
- Nem igazán értem… - Szóval mégsem női dolog…
- Már mondtam: tudok az eljegyzésetekről. Jaj, szédülsz is, kedveském? Fiacskám, ültesd le! – Segítek neki, s próbálok olyan esdeklően ránézni, ahogy csak lehet. Bár azt hiszem hatástalanul… – Rosszullétek, mi? Mikorra is várható a baba? Ó, látom még nem mondtad el neki. Na de ő is rájött volna, olyan egyértelműek a jelek. Furcsa ételeket kívánsz meg, előjönnek a reggeli rosszullétek, és még szédülsz is. – Velem is forogni kezd a szoba, s azt sem tudom, mibe kapaszkodjak. Gyerek? Azért csak emlékeznék, ha eljutottunk volna odáig… Vagy esetleg a postás kölyök… Á, barom vagy Tom! Az összes „tünet” tulajdonképpen Margaret miatt jött létre. – Úgy örülök nektek gyerekek! Szóval mikor lesz az esküvő? Baba előtt vagy után? – Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Észleli végre ledöbbentségemet, így mentegetőzni kezd. - Ó, most magatokra hagylak titeket. Látom, van mit megbeszélnetek. – Na, az egyszer biztos…
- Eljegyzés? – Fordul felém újdonsült menyasszonyom az ajtó záródását követve, s mivel a legjobb védekezés a támadás, őt kezdem okolni.
- Mégis hogy magyaráztad volna ki, hogy nem vagy a barátnőm? Azt mondtam a menyasszonyom vagy. Persze akkor még nem tudhattam, hogy jön a baba. – Vigyorodom el gúnyosan, mert már felszívta magát. Szeretem, ha dühös…
- Elég komolytalan vagy ahhoz képest, hogy nemsokára apuka leszel! – Az hiszem most egy kicsit túllőttem a célon.
- Ne rám haragudj. A te barátnőd miatt csináljuk ezt az egész cirkuszt. – Próbálok védekezni, de sajnos jogosan okol engem mindenért.
- És mi van a te keresztfiaddal? Vagy azzal, hogy tulajdonképpen csakis te tehetsz arról, hogy itt vagyok! – Feláll a székből, s nekem csak azon jár az agyam, hogyha miattam van itt, akkor miért nem támadom le most azonnal… Ki kell józanodnom!
- Miattam? Én hívtalak ide? Eddig azt hittem, hogy July volt. Vagy ennyire hasonlítanék Rá? – A veszekedés legalább eltereli a gondolataimat.
- Pontosan jól tudod, hogy mire gondolok! – Még jó, hogy ez fordítva nem igaz. - És senki nem hívott ide!
- Akkor miért is vagy itt? – Kötekedjünk csak…
- Ennyire zavar, hogy itt vagyok? Mert én le akartam lépni, de a lánykérésed megakadályozott! – Engem zavar? Ezek szerint legalább még nem lepleződtem le… de akkor is! Haragosan szegezem rá tekintetem, s közelebb lépek hozzá. Rákontráz cselekedetemre, s már csak azt veszem észre, hogy csábítóan közel kerülnek hozzám ajkai. Most könnyedén megcsókolhatnám, s az asztalról leborítva mindent… Vááá! Még jó, hogy az ajtó felé fordulva eltávolodik tőlem, mert nem biztos, hogy visszafogtam volna magam. Mielőtt azonban elmenekülne, még visszafordul, s sóhajtva néz szemembe. – Na akkor mi legyen? Megtartsuk a gyereket?
Kitör belőlünk a nevetés, s végre érzem, hogy egy kicsit oldódik a feszültség… a levegőben és az övem alatt is.
Megtárgyalunk mindent, majd tudatos érveléssel ráveszem, hogy játsszuk tovább a szerepünket. Talán egyszerűbb lenne elmondanunk az igazat, de az egyet jelentene a távozásával. És azt már nem!
A gyerekkel kapcsolatban egy köztes megoldást választunk: megkérjük az öreglányt, hogy ne meséljen senkinek róla. Aztán később még ráfoghatjuk, hogy csak téves riasztás volt. Na tessék… már megint kezdem! Álmodozom a jövőnkről, mikor Ő még csak rám sem hederít. Reménytelen vagyok!

Will akaratának eleget téve, délután fürödni megyünk a tóhoz. És ezzel még nincs is semmi gondom, amíg egy bizonyos illető nem kezd vetkőzni a parton... Meleg van!
Lassan már mindenki bent van a vízben, csak Liz és én maradunk a parton. Furcsán bamba kifejezés ül az arcára, s kezdem magam kellemetlenül érezni. Mintha csak gyertyatartó lennék! Nem akartam ugyan, de inkább én is csatlakozom a többiekhez. Mégiscsak hasznos volt felvenni az úszónadrágot...
Szerencsémre hideg a víz, úgyhogy nem okoz nagy gondot An közelsége sem… pedig elég közel van! A játékos fröcskölések után keresztlányom is leműti magáról a telefont, s egy labdával úszik közénk. Elkezdődik a fiúk-lányok elleni mérkőzés, és furcsa módon szobatársam keveredik mellém. Eddig rajta legeltettem a szemem, de ilyen távolságból már nehéz lesz észrevétlenül folytatni élvezetes tevékenységemet. Jól áll neki a fekete fürdőruha…
Elmerülök tizennyolcas karikás gondolataimban, s már csak arra eszmélek, hogy An a közelemben fulladozik. Valószínűleg begörcsölt a lába, úgyhogy mielőtt elmerülne, átkarolom, s magamhoz húzom. Kis ostoba… minek jön a mélyvízbe, ha ilyen szerencsétlen? Komolyan megijesztett! Aggodalmam csak fokozódik, ahogy átöleli nyakamat. Ha így folytatja, nagy bajban leszek! És sajnos nem olyan jelenlegi öltözékem, hogy ez titokban maradjon mások előtt…
Már egészen közel van, mikor felkapja a mögöttem lévő labdát, s elhajítja. Jé, észre sem vettem!
- Balek! – Szóval ez direkt volt? Ó, mindjárt lemosom rólad azt az elégedett vigyort!
Magammal rántom a víz alá, s csak egy kis idő után érünk újra a felszínre. Bár köhögéséből ítélve, talán ez is túl hosszúra sikeredett. Kicsit ki is pirul, s ezzel akaratlanul is bizonyos folyamatokat indít el bennem.
- Most már elengedhetsz. – Mondja mindezt ajkaimnak. Hmm, talán…
- És ha nem szeretném? – Végre szemembe néz, s már épp elhatároznám magam, mikor a hátam mögött landol a labda. Talán nem itt kellene letámadnom, mindenki előtt…
A játékot azonban nem tudom folytatni, mert puha kis ujjacskái arcomat simítják. Ledöbbenve figyelem, ahogy keze lejjebb csúszik, s már nyakamat és mellkasomat bizsergeti érintése. Ajaj! Ezt nem kellett volna… Erősebben szorítom magamhoz, s ő is közelebb simul hozzám. Fülemhez hajol, s már majdnem elvesztem józan eszem, mikor egy erőteljes nyomás következtében már a hideg víz vesz körül. Megint átvert… De ha már süllyedni kell, nem megyek egyedül! Húzom magammal őt is!
Úgy látszik megelégelte a játszadozást, mert inkább kint heveredik le. A többiek is követik, de én még inkább hűtöm magam, s a kis szöszkére vigyázva igyekszem elterelni gondolataimat. Csak akkor merek újra a part felé pillantani, mikor már az összes cenzúrát igénylő képet sikerül kivernem fejemből. Egy szomorúan csillogó szempárra terelődik figyelmem, s hirtelen eszembe jut, hogy mi is történt itt egy hete. Hogy lehetek ekkora ökör? Tényleg képes voltam iderángatni őt azok után?
- Will! Ideje lenne kimennünk.
- De miért? – Óriás szemekkel mered rám, s ha nem egy másik, számomra nagyon fontos személyről lenne szó, maradnék még vele.
- An nagyon magányos lehet egyedül. – Elkomorul, s rövid gondolkozás után már kifelé is tartunk. Nemcsak én kedveltem meg ezt a lányt… bár lehet, hogy én már nem csupán kedvelem őt.

Mire a közelébe érek, már nem látszik rajta az előbbi levertség, s egy kicsit megnyugszom. A kis törpe persze rögtön elalszik, így felkapva cipelem őt hazáig. Kíséretem eléggé hangosan ellenzi, hogy csak én viszem a porontyot, de neki ott vannak a törölközők, meg a ruhák. És amúgy sem akarom, hogy túlterhelje magát.
- Le fog szakadni a karod. – Elég gyenge próbálkozás.
- Téged is elbírtalak hazáig. – Teljesen elvörösödik, én meg csak mosolyogni tudok… olyan aranyos és ártatlan ilyenkor… tehát egyértelmű, hogy már megint elterelődik figyelmem.
- Köszönöm. – Előre szegezi a tekintetét, s nem nézne rám a világ minden kincséért sem. Ez azért kijózanít… Talán nem kellett volna felhoznom a témát.
- Nem kell megköszönnöd. És sajnálom.
- Nem nagyon értem mit.
- Azt, hogy idejöttünk. Nem kellett volna azok után, ami múlt héten történt. – Inkább lehajtom fejem, s az ölemben tartott lurkót ellenőrzöm.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Eszembe sem jutott az egész. Azt hiszem, jobban féltesz, mint ami indokolt lenne. – Féltem… talán túlzottan is, de most nem ez a gond.
- Csak zavar, hogy nem tudtalak megvédeni. – Közlöm vele halkan, s úgy látszik egész ügyesen sokkoltam is. Bár a mai délután után már biztos feltűnt neki, hogy nem közömbös számomra. Hiszen én egyszer sem a labda miatt öleltem, vagy húztam magamhoz.

Csendben érünk haza, s Will gyors lefektetése és az átöltözés után Margaret felkeresésére indulunk. Feszült a hangulat közöttünk, úgyhogy örülök is a hívásnak. Legalább leléphetek majd a munkára hivatkozva, s átgondolhatom a ma délutánt. Talán túl sokat mondtam…
Persze minden tervemet elfelejtettem abban a pillanatban, mikor megpillantottam az öreglányt kötőtűkkel babrálni. Mégis mi történt itt?
- Á, itt vagytok végre! Pont jókor. Találtam egy-két hasznos oktatókönyvet, úgyhogy neki is láttam zoknit készíteni a kicsinek. Segíthettek, ha már úgyis itt vagytok! – Ki is ment a fejemből a gyerek. Szép kis apa lennék… Na de itt az alkalom a szökésre!
- An veled marad, én addig átnézek egy-két anyagot. – Áldozatot kell hoznom, sajnálom! Bár vigyorom lehet, hogy nem erről árulkodik…
- Ne menj el, macim. Így is túl sokat dolgozol! Talán nem érdekel a baba? – Nem hiszem el! Ezt a nőt arra teremtették, hogy engem kínozzon! És milyen tehetséges benne…
Bosszankodva maradok ugyan, de egy-két önfeledt mosoly tőle, s már nem is bánom, hogy nem engedett el. Bárcsak máskor se tenné…
Vacsora közben aztán mostohám bejelenti, hogy holnap elutazik, s úgy érzem, még a föld forgása is megakad egy pillanatra. Ez azt jelenti, hogy talán ez az utolsó estém vele…
Felfelé indulva szorosan magamhoz húzom, s kiélvezem, hogy karjaimba simul. Hogy fogom bírni nélküle? A zuhany alatt is csak ezen jár a fejem, s úgy döntök, itt az ideje a színvallásnak. Már meg is fogalmazódik bennem a beszédem mire végzek, s persze rögtön el is felejtem, mikor meglátom telefonálni. Elmosolyodom, míg ő valószínűleg édesanyját próbálja lerázni. Nem tetszhet neki túlzottan a helyzet, így elvonul fürdeni, magamra hagyva kétségeimmel. Sokáig van, s én egyre bátortalanabb leszek. Leoltom a villanyt, s ágyamba bújok. Az ajtó nyílására reflexszerűen fordulok az ellenkező irányba, s alvást színlelek. Ennyit arról, hogy a férfiak milyen bátrak…
Halkan mellém fekszik, s úgy döntök, holnapra halasztom az egészet. Erőt vesz rajtam a kimerültség, s végre nem kell színlelnem, hogy nem vagyok ébren.

Még a vekker megszólalása előtt ébredek, így gyorsan át is állítom azt nyolcra. Lassan készülődök, s folyton Őt nézem, ahogyan macis pizsamájában, szétterülő hajjal alszik békésen. Olyan, mint egy angyal…
Mielőtt még megszólalna az ébresztő, csendben kilopózom, s Margaret szobájához indulok. Elbúcsúzok az öreglánytól, s most az egyszer tényleg úgy érzem, hogy hálás lehetek neki. Gyerekként csupán kötelességként gondolt rám, de most tudattalanul is olyasmit tett értem, amit nem tudnék neki elégszer megköszönni.
Ezek után kihagyom a reggelit, a búcsúzkodást és még az ebédet is, hogy a dolgozómba zárkózva várakozzak. Pontosabban várjam, hogy Ő felkeressen. Mert ahhoz túlságosan is bizonytalan vagyok, hogy magamtól álljak elé.
Sebastian fél négy körül tájékoztat, hogy An nemsokára indul. És még csak nem is hiányol… Elküldöm inasomat, de alig húzza be az ajtót maga mögött, mikor én már a kilincs köré fonom ujjaimat.
- Sebastian! Kérhetnék Öntől egy utolsó szívességet? – Visszahúzom kezemet, s próbálom csitítani szívem dübörgését, melyet az ismerős hang váltott ki. – Tulajdonképpen kettő lenne. Vigyázzon barátnőmre, miután elmentem! Bár azt hiszem, ezt kérnem sem kell. Másodszor pedig azt szeretném, hogy ezt a levelet adja át Marg néninek, ha rájönne az igazságra. – Látszik, hogy mennyire fontos neki a barátnője…
- Természetesen, kisasszony. – Hallom, ahogyan inasom távozik, de az ő lépteit nem. Talán…
Habozva figyelem a kilincset, s már rá is helyezem kezemet, mikor egy dudaszó riaszt meg… és úgy néz ki, nem csak engem. Halkan távozik, és én néhány pillanat múlva már magabiztosan tépem fel az ajtót, s indulok meg utána.
Aztán amilyen gyorsan jött határozottságom, úgy tűnik is el a bejárathoz érve. Frank jött érte, s kezdetben még próbálom csitítgatni féltékeny énem, de nem sokáig bírom. Amikor megölelik egymást, hátat fordítok az egésznek, s az erkély felé veszem az irányt. Hogy lehettem ekkora barom? Hogy hihettem, hogy egyáltalán érdeklem?

Néhány perccel később már határozottan jó gondolatnak tartom, hogy whiskyt is hoztam magammal. Így már azért élvezetesebb idefent… bár továbbra sem fogom megkedvelni ezt az italt, az már biztos! Az egyik oszlophoz érve leteszem az üveget, s pont jókor. Valaki kijön az erkélyre, s a takarásból kilépve An-nel találom szembe magam. Amíg egymást nézzük, némán elhatározom magam: nem fogja megtudni, mit érzek… Ahogy azt sem, hogy mennyire fájdalmas mással látnom őt. Közömbösségbe burkolózva várom, hogy megszólaljon.
- Búcsúzni jöttem. – Ironikus, hogy néhány perccel ezelőtt a lábai elé omlottam volna ezért. – Csak el szerettem volna mondani, hogy köszönök mindent, amit a barátnőmért tettél.
- Nem a barátnődért tettem. – Hanem érted, de ezt már nem mondom el neked. – A rokonomnak segítettem.
- Akkor is köszönöm. – Lehajtja a fejét, s furcsa fájdalom árasztja el mellkasom. – És azt is, hogy segítettél egy héttel ezelőtt. – Újra szemembe néz, én pedig nem tudom elrejteni fellobbanó dühöm, így elfordulok, s egy kicsit eltávolodom tőle. Miért nekem köszönget, ha egy másik férfi várja őt odalenn?
- Már mondtam, hogy nincs szükség ennyiszer megköszönni. Az egész semmiség volt. – Visszaerőltetem magamra álcám, s az alkoholnak köszönhetően könnyedebben hazudom, hogy semmit sem érzek iránta. – Nem bírom, ha egy férfi erőszakoskodik, főleg nem az én birtokomon.
- Számomra azonban nem volt semmiség, úgyhogy köszönöm. – Súgja felém, s újra rossz érzés tölt el. Nem akarom bántani őt, bármennyire is fáj, hogy nem szeret. Megfordulok, de már csak távozó alakját látom. – Viszlát! – Köszön el, s belép a házba… hogy végleg elhagyhassa.
Percekig meredek az ajtóra, majd a motor hangjára felfigyelve oldalra pillantok, s már látom is, ahogyan távozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg most láttam őt utoljára, s ez égetően fájdalmas érzéssel tölt el. Legszívesebben ordítanék, s dühöngenék, de inkább csak az elhagyott üvegem felé indulok. Egy jó nagyot húzok a kesernyés italból, s csak remélem, hogy gyorsan hat majd.

Órákkal később arra eszmélek, hogy szakad rám az eső, s Max ordítozva próbál meg berángatni. Valószínűleg ettől józanodtam ki egy kicsit…
Tisztább fejjel elküldöm magam mellől, s megígérem neki, hogy nemsokára bent leszek. Rosszul vagyok, de nem igazán érdekel. A világ összes testi fájdalma nem ér fel avval, amit bensőmben érzek, s sajnos még félrészegségem sem elegendő ahhoz, hogy ettől megszabaduljak. Pocsékul vagyok, és nem csak azért, mert Ő mással van. Utálom magam, amiért utolsó szavaimmal is csak bántani tudtam.
Becsukott szemekkel emelem fel a fejem, hogy az esőcseppek lemossák kósza könnyeimet. Egy pillanatra felvillan előttem mosolya… szeme… egész arca. Szinte hallom, ahogyan gúnyosan visszaszól nekem, s egy keserű mosoly kúszik ajkaimra. Komolyan elhittem, hogy az alkohol majd kiveri Őt a fejemből? Kizárt, hogy elfelejteném akár egy pillanatra is… hiszen szeretem.
Nem tudom mióta, vagy miért, csak azt, hogy fontosabb nekem mindennél és mindenkinél.
Elment és nekem el kellene engednem őt… el kellene felejtenem… de erre képtelen vagyok. Annyi év után most végre találtam valakit, aki mellett azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Amíg velem volt, újra otthonomnak éreztem ezt a helyet, s nemcsak egy emléknek. Hogyan tudnám ezek után elfelejteni?