Péntek reggel - akarom mondani hajnalban-, ajándékokkal felszerelkezve ülök fel a vonatra, s erősen bánni kezdem, hogy hagytam anyát a csomagomhoz nyúlni. Már megint piszok nehéz ez a nyamvadt táska, mikor alig pakoltam ruhát- egészen pontosan kétváltásnyit, ha esetleg valami történne, s holnap nem tudnék elmenekülni onnan…
Békés utat ugyan nem remélek, de erősen bízom benne, hogy egy Marg néni sem száll fel mostanában! Eszembe jut egy bizonyos fekete hajú alak is, s ha nem indultunk volna már el, biztosan leszállnék. Bár, most sem megy olyan gyorsan a vonat... És egy-két törött végtag még jó kifogás is lenne!
- Kezeletlen menetjegyeket! – Tépi fel az ajtót egy negyvenes éveiben járó, erőteljesen kopaszodó, köpcös kalauz, s rögtön megcsap az erőteljes borgőz. Ha egy kicsit is gyengébben bírnám a piát, már én is részeg lennék… - Jó reggelt! – Vigyorog rám a kis sármőr, mihelyt észrevesz. Ami lássuk be, ilyen állapotban nem könnyű feladat… még ha egyedül vagyok a fülkében, akkor sem! Azt hiszem, megpróbál rám kacsintani, de csak egyszerre tudja bezárni a szemeit, ezért nem egészen jön össze neki. Fél percig összpontosít, mire sikerül elvennie a felé nyújtott jegyemet, s újabb fél perc elteltével már vissza is adja… bármilyen jelzés nélkül. Valószínűleg a tollal már nem tud bánni…
Lassan és imbolyogva távozik, s magával viszi jókedvemet is. Újra eszembe jut, hogy hova robogok éppen… Mi a fenének egyezek én bele mindenbe? Lehet, hogy nem lesz ott a partin, de ott lesz a házban. Vagyis bármikor összetalálkozhatunk a buli előtt vagy után… És ha ez nem lenne elég, a véletlenen kívül még magammal is számolnom kell! Hogy fogom kibírni, hogy ne „tévedjek” fel hozzá?

Na jó, szedd össze magad kislány! Vagy talán nem rémlik, hogy a fickó a háta közepére se kíván? Nem még hogy az ágyába… De akkor miért volt olyan kedves velem annyiszor? Idióta! Játszotta a szerepét és semmi több! Hmm, most magammal veszekszem? Ez kész! Hivatalosan is kijelenthetem: meghasadt a tudatom. Vagy esetleg csak egy bizonyos valakire lenne szükségem, hogy egy jót vitázzunk? Ááá!
Az lenne az ésszerű, ha most nagy ívben elkerülnék egy bizonyos helyet, s egy üveg vodka kíséretében még az odavezető utat is kiverném a fejemből! Erre én mit csinálok?
Miért nem tudom elengedni Őt? Az egész „kapcsolatunk” csak színjáték volt, s ha valaha is többnek tűnt, azt csak a fantáziámnak köszönhetem… Annak a francos, élénk fantáziámnak! Hmm, ki kell dolgoznom egy stratégiát! Mondjuk… bebújok egy szekrénybe, míg el nem kezdődik az egész! Nem, ez nem jó. Zacskót húzok a fejemre, hogy ne ismerjenek meg! Na persze… és még annál is nagyobb perverznek néznek majd, mint amilyen valójában vagyok. Már megint ezek az agyament tervek… látszik, hogy nem vagyok jó problémamegoldó.
Sóhajtva bámulom a mellettünk suhanó fákat, s megelégelem a rosszabbnál rosszabb ötleteimet. Mi lenne, ha egyszerűen csak elfogadnám végre a tényt, hogy nem volt, nincs és nem is lesz semmi Tom és köztem? Két hete ezen rágódom, úgyhogy itt lenne az ideje felfognom azzal a csökött kis borsóval az agyam helyén, hogy nincs szükség stratégiákra. Egyszerűen csak nem beszélek Vele, s Ő nem is fogja bánni. Ennyi… És amúgy sem fogunk találkozni, úgyhogy mindez egész könnyen fog menni!

Persze zsenialitásom ellenére is remegő lábakkal szállok le a megfelelő állomáson, s szemem rögtön egy magas, fekete hajú alakot keres… És helyette talál egy vigyorgó barnát, aki… khmm: „más”.
- Üdv újra itt, An! – Muszáj emlékeztetned? Egy erőltetett mosollyal biccentek Frank felé, s elindulunk a kocsihoz. – Milyen volt otthon? – Kérdezi útitársam, míg bekapcsolom övemet.
- Jó! – Feszült és tömör válaszom végre ráébreszti, hogy nem vagyok valami csevegős hangulatban. Felsóhajtva koncentrál most már csak az útra, s lelkiismeretem jelezni kezd. Felháborító, hogy ilyen rendes nevelést kaptam! – Bocsi, de egy kicsit ideges vagyok. Nem volt nagy kedvem visszajönni, és nem tudom, hogy állítsak be szimplán a villába, miután annyi ideig hazudtam Marg néninek. – És magamnak…
- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. - Mosolya mellett még egy kacsintást is küld felém, s örömmel konstatálom, hogy neki még megy.
- Kérhetnék tőled egy szívességet, Frank? – Remélem beleegyezik, mert szükségem van rá. Megkönnyebbülésemre gyors és kérdő tekintettel biztat, hogy folytassam mondandómat. – Szóval… nem egészen az én társaságom gyűlik össze ezen a bálon, így a múltkoriak alapján egyértelmű, hogy kellemetlenül fogom magamat érezni. Örülnék neki, ha ma este a kísérőm lennél. Persze, csak ha nem nagy gond? – Kislányos pislogás és… ez az! Már látom rajta, hogy benne van.
- Rendben, ha tényleg ezt szeretnéd. De nem lenne jobb, ha Tomot kérnéd meg erre? – Ááá, teljesen meg vagy őrülve? Úgy dobog a szívem már csak az ötlettől is, hogy kész csoda, ha még a helyén van! Nyugalom, An! Nagylevegő és egy értelmes válasz… erre van most szükséged.
- Nem hinném. – Nagyon nem! – És amúgy is beteg, úgyhogy nem bálozik. – Azért remélem jól van…
Elcsendesülünk, s már csak arra eszmélek fel, hogy megállunk. Ahamm… szóval megérkeztünk! Hihetetlen, hogy milyen csúcsformában vagyok ma is!

Meglepetésemre akkora sürgés-forgás fogad, hogy szinte alig vesznek észre. Már épp elsunnyognék, mikor a boszorkánynak feltűnik jelenlétem. Hogy lehetek ilyen peches?
- Jó, hogy megjöttél. Siess fel az emeletre, July már vár. – És volt-nincs Marg néni! Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne! Felcammogok az elsőre, s barátnőm szobájába toppanva egy kisebb szépségszalont találok. Mi a szösz?
- Ó, ’át meg é’kezett a madamoiselle? – Toppan elém egy kobold, s csillogó szemekkel bámul rám… mint kannibál ez eltévedt utazóra! Na de belőlem nem eszel, csigazabáló!
Szólásra nyitom számat, de Liz azonnal le is szerel, s egy székbe ültetve kínál fel a törpe méretű fodrásznak. Megbeszélik, hogy mit is szeretnének az én – és hangsúlyozom: az én – hajammal kezdeni, s még csak annyi időm sem marad, hogy tiltakozni tudjak. Valaki már mossa is a hajam, így szememet és számat becsukva tűröm, hogy nekem essenek. Végül is álarcos buli lesz, úgyhogy legfeljebb letagadom az egészet később…

Este nyolcra készülünk el, s szerencsémre öltözékem teljesen fedi kilétemet. July - bármilyen meglepő-, Rómeó kedveseként fog megjelenni egy világoskék, könnyed ruhában, míg Liz egy arab hastáncosként feszít zöld selyemben. Én meg… nos, én Dracula egyik szeretője lettem. Mióta szánják nekem a rosszlány szerepét? Vagy ennyire vérszívónak néznek? Hmm, ideje lenne elbeszélgetnem velük…
- Lányok, mielőtt lemegyünk, lenne egy kérdésem. Miért is vagyok én egy ilyen… hát… végzetasszony stílusban felöltöztetve? Nem igazán értem.
- Ó, dehogynem! Szívdöglesztően nézel ki. És amúgy mondtam már, hogy jól áll a göndör haj? – Na ez a másik… Minek kellett bebodorítani? Vagy három órát szenvedett vele az a gnóm. Bár tényleg nem rossz…
- Ne hízelegj, July! Biztos, hogy nekem is részt kell vennem ezen a partin? – Esdeklően pillantok rá, de sajnos előre felkészült ellenkezésemre…
- Nem muszáj lejönnöd. Ha nem szeretnéd, én nem erőltetem. – Lemondóan sóhajt egyet, de nincs olyan szerencsém, hogy itt befejezze. – Persze én nagyon számítottam rád...- Ááá, nem bírom ezeket a boci szemeket! Utálom, ha ezt csinálja!
- Nem kellett volna megkérdeznem. Menjünk. – Egyezek bele életvidáman… mint egy háromnapos vízihulla.
- Ne olyan sietősen! – Kacsint rám Liz, s szemünk környékét takaró maszkokat tol elénk. Ja persze… ez álarcosbál!
A tükör elé lépve kötöm fel a sajátomat, majd még utoljára végigpillantok magamon. Egy fekete, ujjatlan estélyi, melynek hátsó része vörös fonallal van összefűzve derekam aljáig. A ruha alsó része kiszélesedik, s jobb oldalon a térdemig fel van húzva, hogy kilátsszon alóla a második, vörös réteg. És a fekete alapon, ezüst mintával díszített maszk tökéletes kiegészítő. Tényleg elég vámpíros lettem…