Lemegyünk, s én igyekszem kellően elrejtőzni a tömegben. Nem esik nehezemre, mert eleve erre törekszem általában is… Színes a felhozatal, s mindenki itt van, aki számított: Napóleon, Kleopátra, XVI. Lajos és a pápa…
Nézelődök egy darabig, majd óvatosan elaraszolgatok az ételes asztalkáig, s komolyan gondolkodóba esek, hogy milyen sorrendben pusztítsam el a különböző specialitásokat. Ahogy próbálom a lehető legtöbb kaját a kis tányérra szorítani, újra rá kell ébrednem, hogy ezek a gazdagok baromi smucigok. Eleve ezek a falatkák… úgysem lakhatsz jól eggyel! Miért nem írták meg akkor, hogy vacsorázz, mielőtt jössz?
- An! Hoztam neked inni. – Mosolyodik el mellettem Frank, ahogy uzsonna adagomat kezdi méregetni. Ha röhögni mer… – De tedd le azt a tányért, és gyere velem. Kezdődik a buli. – A tányéromat neeee! Tudod te meddig tartott rápréselni a fél asztalt?
Tiltakozó pillantásom nem hatja meg, s kajámtól megfosztva húz maga után, míg egy pohár vörösbort nyom a kezembe. Egy utolsó, vágyakozó pillantást vetek az asztalra, majd beletörődve hagyom, hogy a kis postás a zenekar közelébe húzzon. Elcsendesül a zongora, s látóterembe kerül Marg néni, mikrofonnal a kezében.
- Üdvözlök mindenkit a mai estén! Gondolom mindannyian tudják, hogy miért is gyűltünk össze. Nem szeretném tovább rabolni az idejüket, úgyhogy jó szórakozást és ismerkedést kívánok a maszkok viselőinek!
A zenészek máris játszani kezdenek, s egyre többen perdülnek a terem közepére táncolni. Furcsa módon most egész modern számok kerülnek terítékre… Biztos nem engedte a kis gerlepár, hogy a vén szatyor megint idecsődítse a bécsi szimfonikusokat. Én csak szélről csodálom a forgatagot, s nevetve beszélem meg kísérőmmel, hogy Elvis mennyire bakot lőtt ezzel a fehér szereléssel. Bár szerinte még így is cuki…

Meglepően gyorsan kiürül a poharam, s már a második körnél tartok, mikor megjelenik mellettünk a két kis öltöztetőm.
- Na milyen a parti? Miért nem táncoltok? – Egy szúrós pillantással közlöm Julyval, hogy ne játssza meg magát nekem. Pontosan tudja, hogy semmi kedvem itt lenni, nem hogy még táncolni!
- Majd talán később. – Mosolygok rá gyilkosan, s magamba pazarlom az utolsó csepp boromat is. – De hova tűnt Rómeód?
- Mindjárt itt lesz, csak az egyik rokonát mutatja be pár embernek. Ó, már itt is van. – Vigyorogva kezd el integetni… le sem tagadhatná, hogy fülig beleesett a srácba. Max rosszkedvűen lép kis társaságunkhoz, s nemet intve fejével rontja el a körülöttem lévők hangulatát is. Hmm… mi történt? A boszorkány nem hajlandó Tina Turner-ként megjelenni?
- Megtudhatnám, hogy miért kenődtetek el ennyire? – Fordulok kérdő tekintettel a többiek felé, mire heves tiltakozásba kezd a kis bagázs. Mondhatom szép! Épp elővenném jól megszokott vallatási eszközeimet, mikor új dal kezdődik, s a lányok arra hivatkozva, hogy ez a kedvenc számuk, elrángatják a fiúkat. Ó, hosszú még ez az este… és én várni fogom őket!
Egy sorozatgyilkos pillantásával búcsúzom a kis társaságtól, s egész jól elmerülnék szadista gondolataimban, ha hasam korgása nem terelné el figyelmemet. Újra a kajás asztalhoz indulok, s mielőtt még elérném a hőn áhított célt, sikeresen nekiütközök egy széles hátnak. Francba ezzel a tömeggel!
- Elnézést. – Motyogom orromat tapogatva, s már tovább is haladnék, ha egy kéz nem kulcsolódna kezemre.
- Elnézem, ha táncolsz velem! – Fordít magához vámpírtársam, s egy pillanatra elakad a lélegzetem is. Aztán jól le is szidom magam, mert az előttem álló alak nem lehet az, akinek néztem. Hiszen Ő betegen fekszik éppen a szobájában! És amúgy sincs ekkora haja. Sőt, még a hangja sem ilyen mély… – Úgyis egymáshoz öltöztünk. – Jobban megnézve igaza van: vörös inget és fekete nadrágot visel. Hosszú, fekete haját hátrafogta egy vérszínű szalaggal, míg egy rövidebb tincse sötét maszkjába lóg. Vörös kontaktlencsét hord… gondolom ezzel is jelezve, hogy vérszívó.

Egy ismerős szám indul el, de még ledöbbenni sincs időm, mikor már kis Draculám a bécsi keringő lépéseivel siklik velem a teremben. Mióta játszanak rock számokat egy ilyen partin? És mióta tűnik mindenki számára természetesnek, hogy erre keringőzzenek?
Szorosan von magához az ismeretlen álarcos, s szemembe mélyedve vezet tovább. Hevesen dobogni kezd a szívem, s csodálkozva tanulmányozni kezdem partnerem vonásait… már amennyit látok belőlük. Hasonlít az arca az övére… Lehet, hogy az a rokon, akivel Max foglalkozott? De miért érzem úgy magam, mintha csak Ő tartana a karjaiban, mikor tudom, hogy nem így van? Mi történik velem? Tudom, hogy ittam, de azért ennyitől még nem kellene képzelődnöm! És miért néz rám így ez a férfi?
Felgyorsul légzésem, s teljesen partneremre hagyatkozom. Pont, mint azon az estén… Bár akkor nyugodt voltam, s minden világos volt számomra. Most pedig minden kusza… Miért érzem azt, hogy mindjárt elerednek a könnyeim?
Tovább forgunk a párok között, s én egyre furábban érzem magam. Folyton csak Tom jár a fejemben, s egyszerűen nem tudok mit kezdeni a velem táncoló alakkal. Tekintete egyszerre dühös és gyengéd. Haragszik rám? Kétlem… De akkor mi lehet vele? És mi lehet velem? Miért tör most rám sokszoros erővel a vágy, hogy Vele legyek? És miért tölt el olyan keserűség, mintha csak Tőle kellene majd elszakadnom a szám végén?
Úgy jöttem el, hogy mindenképpen kerülni fogom Őt, mert ha meglátom, csak magamat kínzom majd...
Erre itt egy ismeretlen, aki csak hasonlít rá, s a hatás ugyanaz… Talán a zene, a tánc, az alkalom, vagy ház teszi, de ez nekem túl sok. Még túlságosan is fáj, hogy nem ölelhetem többé… El kell mennem!
Mintha csak megérezné bizonytalanságomat, közelebb von magához, mint aki el sem akar engedni többé. Miért nem ölelhet Ő így? És miért nem tudok szabadulni az erős karok közül? És… miért érzem azt, hogy már nem is akarok elmenni innen? Mintha csak megbabonáztak volna…
Az ajtó közelébe érve felrévedek kábulatomból, s kitépem magam a szoros ölelésből, hogy sietve indulhassak meg kifelé. Az erkély felé veszem az irányt ösztönösen, mert ott most egy lélek sem lehet. Nekem pedig pontosan erre van szükségem!

Kiérve jó mélyet szippantok a friss levegőből, s csak lassan engedem ki. Néhány hasonló légvétel után már békésebben sétálok közel a rózsákhoz. Emlékképek villannak fel előttem… ezen a helyen csak veszekedtem Vele eddig, s mégis megnyugtató itt lenni.
A csillagokra emelem kétségbeesett tekintetem, s utat engedek annak az egy, kósza könnycseppnek. Nem lett volna szabad idejönnöm…