Agyonázottan támolygok be, s már csak Sebastian aggodalmas arcát látom, mielőtt minden sötétségbe borulna… Másnap aztán persze erős fejfájással és gyomorpanaszokkal kelek, s megszólalni sem bírok. Egyszerre van melegem, s ráz a hideg… tehát még be is lázasodtam. Éljen!

Egy hetes pihenés után voltam képes felkelni a torokgyulladás után, de még plusz egy hét kellett ahhoz, hogy nagyjából összeszedjem magam. Nem mondom, hogy most rendben vagyok, de már legalább tudok valamicskét segíteni Maxnek. Eddig ugyanis ő vitte az üzletet helyettem…
Persze a nyugodtnak induló vasárnapot Margaret érkezése zavarja meg. Hogy tud ez a nő mindig a legrosszabbkor jönni? Mire leérek, már az étkezőben vitatkozik a többiekkel. Ez hiányzott még nekem…
- Na végre, Tom! Megmagyaráznád, hogy An hova ment? – Kérdőn néz rám, s ha nem éppen az előbb hallott név által okozott fájdalmat próbálnám csökkenteni, talán még érdekelne is.
- Haza. – Nincs kedvem fejtegetni a dolgot, így a további fecsegés helyett a dolgozó felé veszem az irányt, s bezárkózom.
Innentől fogva már csak a falakon keresztül követem az eseményeket, s hallom, ahogy a kis pár végre bevall mindent. Ha egy kicsivel hamarabb teszik ezt meg, talán most én sem érezném ennyire pocsékul magam…

Halk kopogás ráz fel borús hangulatomból. Fáradtan indulok meg az ajtó felé, s csak résnyire nyitom, mert ha mostohám az, akkor azonnal vissza is zárom. Megkönnyebbülve tárom fel a bejáratot inasom előtt, aki egy bögre, forró teával és a gyógyszereimmel lép beljebb. Beveszem az összes kapszulát, s érdeklődő tekintettel fordulok a még mindig itt tébláboló Sebastianra.
- Valami baj van?
- An kisasszony rám hagyott egy levelet, arra az esetre, ha az ön mostohája visszatérne, s kiderülne minden. Átadhatom? – Mi baja van?
- Nyugodtan, bár nem nagyon értem, miért van szükség ehhez az engedélyemre.
- Ha odaadom a levelet, akkor valószínűleg már nincs visszaút…- Nem folytatja a mondatot, de pontosan értem, mire céloz. Ennyire látni rajtam, hogy szenvedek?
- An arra kérte, hogy adja át a levelet. Maga pedig megígérte neki, nem?
Nem mondok többet, s ő sem kérdez semmi mást. Újra egyedül maradok gondolataimmal, amik cseppet sem mondhatóak derűsnek. Csukott szemmel emlékszem vissza arra a néhány percre, mikor képzelődve csókolt engem…
Aztán sóhajtva nyitom fel szempilláimat, s az előttem sokasodó papírkupacra terelem figyelmemet. Itt az ideje dolgozni!

Estére már egy teljesen nyugodt, családias kép fogad az ebédlőben… Ami elég meglepő a délelőtti csend után! Gyanakodva nézek körbe, s úgy érzem, valamiről lemaradtam. Na mindegy! Nem is akarom tudni, hogyan sikerült lenyugtatniuk azt a sárkányt!
- Tom! Pénteken tartom a szokásos nyár végi partimat. Számítok a részvételedre! – Azt meghiszem… De én ki nem teszem innen a lábam!
- Még nem érzem túl jól magam, úgyhogy kétlem, hogy el tudnék menni.
- Semmi gond. Úgy döntöttem itt rendezem meg. – Túl késő azt mondani, hogy üzleti utam lesz? – July segít nekem megrendezni az egészet, így sokkal könnyebb dolgom lesz. – Készülődni kezd, és még esélyt sem hagy, hogy ellenkezzem. – Ja és álarcosbál lesz, úgyhogy kezdj jelmezen gondolkozni!
Nem hiszem el! Ez a vénség megjelenik a házamban, arra készül, hogy idecsődítse a fél világot, s még el is várja, hogy megjelenjek valami idétlen göncben! Ááá, elegem van!

Péntekig Maxet tanítgatom, s segítségével csütörtök estére be is pótlunk minden lemaradást. Reggel azért még elintézek pár telefont, de nincs sok időm, mert egy hiperaktív kis törpe ront be hozzám, s testvérével együtt elcipelnek túrázni. Hmm… Mi lenne, ha véletlenül eltévednénk az erdőben, és nem érnénk vissza a bálra?
Lassú tempóban kisétálunk a tóhoz, s amíg Will a víz szélén épít iszapvárat, addig mi távolabbról figyeljük őt. Persze a hely akaratlanul is olyan emlékeket idéz fel bennem, amitől összeszorul a szívem… Szinte az utolsó öleléseink voltak…
- Pocsékul nézel ki! – Felvont szemöldökkel próbálok a mellettem ülővel szemkontaktust létesíteni, de ő makacsul előre figyel.
- Még nem vagyok egész jól, de nemsokára teljesen felépülök.
- Nem erre értettem! – Válaszolja indulatosan, s dühös szemeit az enyémekbe fúrja. – Miért nem akadályoztad meg, hogy elmenjen? Vagy miért nem mentél még utána? – Mi van? Nem hiszem el, hogy még ő von engem felelősségre!
- Ez nem így működik! Nem rohanhatok utána, mikor már mást szeret! – Csodálkozó tekintete kíséretében állok fel, s jelzek csapatunk harmadik tagjának, hogy itt az ideje indulni.
Némán haladunk visszafelé, s estig nem is látom viszont a többieket. Hét körül visszavonulok a szobámba, s már épp eldőlnék az ágyban, mikor újra rám tör a dinamikus duó. Mi van ma velük?
- Ideje készülődni, Tom! – Harsogja Rómeónak öltözött rokonom, s nagy nehezen rájövök, hogy a bálról beszél… Fenébe! Kiment a fejemből…
- Nincs jelmezem, úgyhogy az lenne a legjobb, ha…
- Számítottunk rá, úgyhogy már mindent beszereztünk. – Te és kicsoda? Kezd ez az egész nagyon gyanús lenni… Sajnos azonban időm sincs kérdezősködni, mert rögtön el kezd áradozni arról, hogy milyen jó vámpír lesz belőlem, s erősen kételkedve hallgatom végig dicshimnuszait. – És amúgy is: az álcádnak köszönhetően nem fognak felismerni. – Hmm… Mi ez a sunyi vigyor?
Fél óra múlva már teljesen világossá válik, hogy mire is gondolt Max… A hosszú paróka, a fekete maszk és a vörös kontaktlencse tökéletesen fedi kilétemet, s szerencsémre a hangom is rekedtes még. Tehát nyugodt estém lesz, bármit is tervezett Margaret…

Nyolc körül szállingózunk le, s én igyekszem láthatatlan maradni. Semmi kedvem a szokásos bájcsevejekhez, úgyhogy az egyik sarokból figyelem a színes társaságot. Valószínűleg Julynak köszönhető, hogy most nem klasszikus és unalmas zene szól… meg kell majd köszönnöm neki.
Egy pillanatra megakad a tekintetem egy fekete ruhás nőn, s szívem hevesebben kezd dobogni. Aztán eltűnik előlem a „látomás”, s jó alaposan leszidom magam, amiért már képzelődöm is. Próbálom tudatosítani magamban, hogy Ő nem lehet itt, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán mégis… Á, elegem van! Elindulok arra, amerre az előbb azt a nőt láttam, hogy jobban megnézve lenyugtassam magam. Az ételes asztal mellett meglátom, s kellő távolságból figyelni kezdem. Háttal áll nekem, így csak göndör hajára hagyatkozva állapítom meg, hogy lassan kezdek megőrülni… Már mindenkiben Őt látom! Szánalmas vagyok…
Aztán megjelenik mellette a kis sofőr, s nevetve húzza maga után a telepakolt tányérjától búcsúzó nőt… Tehát mégis An az!

Ledöbbenve figyelem, ahogy újra eltűnik előlem a tömegben, majd elmémben magyarázatok után kutatva sétálok vissza eddigi helyemre. Mit keres itt? És miért már megint azzal a ficsúrral van?
- Végre megtaláltalak! – Vág egy jó nagyot hátamra Rómeó, s egy kicsit magamhoz térek. – Gyere velem! Van itt valaki, akinek be akarlak mutatni. – Kacsintva húz maga után abba az irányba, amerre Ő is lehet. Összeáll nehezen a kép, s dühösen torpanok meg, mielőtt még túl közel érnénk.
- Te hívtad ide? – Szegezem neki kérdésem indulatosan, mihelyt felém fordul. Lefagy a mosoly az arcáról, s habogni kezd, de engem ez már nem érdekel.
Otthagyom, s a lehető legeldugottabb helyre távolodok tőle. Hogy a fenébe csábították ide? És minek? És miért dübörög a szívem ennyire mellkasomban? Olyan jó lenne, ha miattam jött volna ide… De akkor nem azzal az idiótával lenne! Nem hiszem el! Alig tudom róla pár perce, hogy itt van, s máris féltékeny vagyok… Ááá!
Néhány percbe telik, míg összeszedem magam, majd úgy döntök, hogy épp itt az ideje inni valamit. Az egyik asztalhoz sétálok, s félreállva engedek el egy távozót, aminek következtében valaki a hátamnak ütközik. Éppen hátrafordulnék bocsánatot kérni, de a mögöttem lévő alak megelőz.
- Elnézést. – Akármekkora lehetne a zaj és a tömeg, akkor is megismerném ezt a hangot. Megdermedek, s csak akkor bírok újra megmozdulni, mikor már mellettem haladva akar eltűnni. Keze után kapok, s magam felé fordítom ösztönösen.
- Elnézem, ha táncolsz velem! Úgyis egymáshoz öltöztünk. – Valószínűleg nem is véletlenül… Nem bírom elengedni most, hogy megint itt van. Gyors pillantással mérem végig, de talán nem kellett volna… Lélegzetelállító feketében… főleg ilyen közelről! Magamhoz húzom, s esélyt sem adok neki, hogy ellenkezhessen.
Egy rock szám indul el, s azonnal vezetni kezdem partnerem. Elmerülök a rég látott sötét szempárban, s teljesen megzavarodom. Majdnem három hete nem láttam, s most, hogy újra a karjaimban tartom, el sem hiszem az egészet. Lehet, hogy csak álmodom? Vagy képzelődök?
Nem, ez a valóság! Itt van velem, s a szívem majd kiugrik a helyéről. Elég csupán a jelenléte, hogy pulzusom az egekbe szökjön, és összes érzékszervem elkábuljon. Egyszerűen nem tudok másra összpontosítani… bár nem is akarok.
Ajkairól újra szemeire terelődik figyelmem, s kétségbeesett tekintete egy kicsit kijózanít. Valószínűleg nem ismert fel. Talán jobb is így… hiszen egy másik férfival jött! Ébresztő, idióta! Ez a nő nem téged akar!
Elönt a düh, s minden érzés összekavarodik bennem. Nem tudom, hogy magamhoz húzzam, vagy itt hagyjam Őt. Az lenne a logikus, ha most szépen elmennék, és nem gondolnék Rá… De elég csak egy pillantást vetnem a karjaimban tartott nőre, s tudom, hogy nem lennék képes kiverni a fejemből. El kellene taszítanom magamtól, de képtelen vagyok rá… Szeretem.
Lassan teljesen elengedi magát, s rám hagyatkozik… végre! Pont, mint a legutóbbi alkalommal... Bár valami mégis más: akkor még nem tudtam, hogy miért fontos nekem, hogy miért örülök, ha csak látom, érinthetem, ölelhetem…
Szomorú szemeibe nézek, s mintha csak kiáltana felém, hogy semmit nem ért. Legalább nem vagyok egyedül… Hogy bolondulhatok érte ennyire, ha tudom, hogy Ő már mást választott? Megőrülök! Szorosabban húzom magamhoz, s érzem, ahogy megremeg egy kicsit.
Arcát nézve állapítom meg, hogy bármit is tegyen, bárkit is szeressen, én már nem tudom nem szeretni őt. Úgy ölelem, hogy végre észrevegyen, hogy lássa a szenvedésem… és azt, hogy nem akarom többet elengedni.
Kétségbeesetten reménykedem benne, hogy megért, de mikor kiszakad karjaim fogságából, s sietve tűnik el előlem, újra elönt a keserűség. Kérdések ezrei villódznak agyamban, s egyszerűen nem találom a válaszokat. Mit tettem az előbb? És minek? Miért nem bírok elszakadni tőle, s hagyni, hogy azzal legyen, akivel akar? És miért nem szeret?

Zaklatottan indulok meg a szobám felé, s nem érdekel, hogy Margaret még utánam szól. Most nem… Csak arra koncentrálok, hogy felérjek, s jó alaposan becsaphassam magam után az ajtót.
Ködös tekintettel nézek szét a szűkös berendezésen, s nem találok semmit, amit alaposabban szétverhetnék. Tehetetlenségemben az asztalhoz lépve sodrok le minden iratot és kelléket. Persze amilyen szerencsés vagyok, valami súlyos érkezik a lábamra, s nyöszörögve hajlok le, hogy megbénítómat cafatokra szedjem.
Megdermedve emelek fel egy kis ajándékos tasakot, melyből kedvenc könyvem legutóbbi kiadása kukucskál ki. Azt hittem Will pusztítása után nem maradt semmi érintetlen… Kiemelem a vastag művet, majd az első oldalra lapozva egy rövid üzenetet találok:

„Boldog születésnapot! Nem mertem a sok értékes ajándék között hagyni, de észrevettem, hogy ez a darab még hiányzik a gyűjteményedből. Remélem tetszeni fog, mert nekem az egyik kedvencem. An”

Újraolvasom a pár sort, s bármennyire is próbálom, nem tudom lelassítani szívem őrült tempóját. Az ágy melletti fiókhoz sétálva előveszem a kopott, régi példányt, mely azóta pihen szobámban, hogy hazajöttem. Ledermedve igyekszem feldolgozni, hogy több közös van bennünk, mint eddig hittem, de egyszerűen nem megy. Nem tudtam, hogy mi a kedvenc könyve… Sőt, semmilyen kedvencét nem ismerem! Pedig nincs ember, aki jobban érdekelne… Valamit tennem kell!
Fellapozom az ősi kiadást, s egy törékeny kis rózsát találok benne. Ő ejtette le, miután úgy ráförmedtem… Mekkora barom voltam már akkor is! Óvatosan áthelyezem a kiszáradt virágot ajándékomba, s a másik darabbal a kezemben kezdek az erkély felé rohanni. Csak ott legyen!