Az elmúlt heteken gondolkozva nézem a tájat, miközben a halkan felszüremlő dalt hallgatom. Hiába nyugodt minden, én még mindig zaklatott vagyok. Állandóan csak egy bizonyos ember jár a fejemben… Vajon megtalálta az ajándékomat? Vagy talán meg sem nézte, úgy hajította ki? Jól van egyáltalán?
Ezernyi kérdés tolul fel bennem, de mindenre csak azt tudom válaszolni, hogy Ő nem akar látni. Nem érdeklem, és épp itt lenne az ideje elfogadnom ezt… Azonban bárhogy is próbálok megszabadulni a hozzá fűződő érzéseimtől, nem sikerül. Miért fáj ennyire, hogy nincs velem?
Elmélkedésemet az alattam hallatszó, egyre hangosabb szóváltás szakítja meg, s ijedten ismerem fel Frank hangját. Te jó ég… mibe keveredett?
Megperdülve ütközik neki vámpírtársamnak, s teljesen ledermedve pislogok rá. Hogy került ide? És mikor? És miért dobog szívem a torkomban?
- Sajnálom, ha megijesztettelek. – Kiráz a hideg a rám törő ismerős érzéstől… Tényleg nem Ő az? Á, idióta! Neked most dolgod van, úgyhogy ne képzelődj!
- Nem te ijesztettél meg. Az egyik barátom azt hiszem valami zűrbe keveredett odalent, úgyhogy most mennem kell segíteni. – Ellépnék mellőle, de visszahúz maga elé, s dühösen mered rám.
- Hol van? – Hebegve válaszolom, hogy valószínűleg alattunk, s már az ajtónál is jár. Megtorpan mielőtt bemenne, s hozzám sétálva ad a kezembe egy könyvet és egy vörös rózsabimbót. Mégis mi a fene folyik itt? – Maradj itt. - Már épp visszaszólnék, hogy ne utasítgasson, vagy ne nézzen portásnak, de szúrós tekintete megakadályoz. – Az én házamban én felelek a vendégekért, úgyhogy ne is ellenkezz.

Elakad a lélegzetem, s már csak akkor jutok újra levegőhöz, mikor bezáródik mögötte az ajtó. Ez… ez most azt jelenti, hogy… Ő az? Ááá! Nem hiszem el! De akkor mégis mi történt az előbb? Mi volt az a tánc? És miért nézett úgy rám, mintha fontos lennék számára?
Kétségbeesetten pillantok le a kezemben tartott tárgyra, s újabb sokk ér… ha így haladok, komoly mentális problémákkal kell majd megküzdenem a későbbiekben. Bár van pár csoporttársam, akik szívesen lekezelnének akár ingyen is… „jól jön a gyakorlat” alapon.
Végigsimítok ujjaimmal a borítón, hogy biztosan nem képzelődöm-e. Mivel semmilyen változás nem következik be, ezért elhiszem, hogy a Virágot Algernonnak egyik régi kiadását tartom a kezemben. Szóval mégis meg volt neki? Ezek szerint csak azért hozta utánam, hogy visszautasíthassa az ajándékomat? De nem volt nála az én példányom… És itt van ez a kis vörös rózsa is…
Egyszerre reménykedek, s pánikolok. Nem tudom eldönteni, hogy mégis mi folyik körülöttem. És persze nincs is időm gondolkozni a rejtélyen, mert egy hangos csattanás jelzi, hogy odalent történik valami.
Sietve hajolok ki az erkély szélénél amennyire csak lehet, s egy ismerősen csengő hang vonzza tulajdonosára tekintetem.
- Mégis mi bajod van? Az a csaj nem is a barátnőd! És minek véded a kis homót? – Alex…
- Nem bontottam fel az üzleti szerződést apád miatt, de ez még nem jelenti, hogy szívesen látlak itt. Az az ütés csak egy figyelmeztetés volt, úgyhogy jobb, ha most elkotródsz.
Némán követem az eseményeket, s egy kicsit megkönnyebbülök, mikor az a barom befelé indul. Már épp elengedném az eddig görcsösen szorított korlátot, mikor az a töketlen váratlanul behúz egyet volt munkáltatómnak. Aggódva figyelem, ahogy Tom elesik, s már rohannék is, mikor Frank egy jól irányzott rúgással leteríti a kis férget. Kis vámpírom is felkel, majd váltanak még pár számomra érthetetlen szót, s eltűnik.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jól megszokott áramütéses mozdulattal fordulok az ajtó felé, s úgy érzem magam, mint biosz vizsga előtt… Kiszárad a szám, gyomrom fel-alá cikázik, s úgy remegek, mintha legalább bikiniben napoznék Szibériában. Most ki fog derülni, hogy érez-e irántam valamit hercegem, s szinte rettegek a negatív választól. Veszek egy viszonylag nagyobb levegőt, s remegve indulok meg a bejárat felé. Ez az kislány: tudsz te járni!
Aztán néhány lépéssel célom előtt megtorpanok, s a kivágódó ajtót, egészen pontosan a hirtelen itt termő, pihegő alakot kezdem bámulni.
- Ő nem a barátod. – Mi van? Mégis kiről vagy miről beszél? – Frank nem a pasid. – Jelenti ki magabiztosan, én pedig zavarodott tekintettel meredek előre, s próbálok ráébredni arra, hogy miért nem értem ezt az egészet.
- Persze, hogy nem. Túlságosan is hasonlít az ízlésünk párválasztás terén… már ha érted mire gondolok. De ki mondta neked, hogy járunk? - Nem válaszol kérdésemre, csak lehámozza magáról maszkját, kiveszi kontaktlencséjét, majd parókájával egyetemben elhajítja az összes felesleges holmit. Körülbelül eddig tartott értetlenségem, ugyanis innentől fogva egészen más dolgok veszik át az uralmat gondolataim fölött… Például az, hogy folytathatná ezt a dobálózást mondjuk az ingével… Na jó, állj le kiscsaj! Koncentrálj! – Itt a könyved, amit az előbb… - Képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert közelebb lép hozzám, s szemembe mélyedve csúsztatja kezét kezemre. Nekem annyi…
- Ezt neked akarom adni, úgyhogy kérlek ne add vissza. – Eltolja egy kicsit kezemet, s már mellkasomhoz szorítom a frissen szerzett művet. Értetlenül meredek rá, s azt hiszem neki is feltűnik zavarom. – Köszönetképpen az ajándékért. Már megvolt a könyv egyébként, de a kedvenceimet a szobámban tartom. – Ááá, hívja valaki a mentőket! Szívrohamom van!
Nem elég, hogy kijelenti, ugyanaz a könyv a kedvencünk, de még a számat is fixírozza! Meghaltam és a mennyországba kerültem, vagy tényleg képzelődöm? Esetleg álmodom? Valaki csípjen meg! Vagy… talán… mégse?

Ideje összeszednem magam és kinyögni valami választ, vagy legalább megszólalni, úgyhogy elszakítom szememet arcától, s a másik kezem kerül látóterembe. Hmm, ezen a vonalon elindulhatok.
- Akkor itt a rózsád. – Nyújtom felé a kis virágot, s erősen reménykedem benne, hogy azt is nekem szánja. Végül is a vörös rózsának komoly jelentése van. – Gondolom még ezt is át akarod adni valakinek. – Nekem, kérlek nekem!
Gyerekes lelkesedésem és izgatottságom hihetetlen sebességgel tűnik el, ahogy elveszi a felé nyújtott apró virágot, s rám mosolyog. Nem igaz, hogy már megint képes voltam elhitetni magammal, hogy érdeklem őt…
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Azt hiszem, tényleg ideje lenne átadnom. – Akkor meg mit álldogálsz itt előttem? Nem bírnál megmozdulni? Na jó, én léptem.
- Nem is zavarlak akkor tovább. – Dühösen robognék el mellette, de karomat megragadva ránt vissza magához, aminek köszönhetően kiesik ajándéka a kezemből. Ennek mániája, hogy folyton visszatart?
Lehajol a könyvért, de a világ minden kincséért nem engedne el. Egyre idegesebb vagyok, s legszívesebben rátaposnék hegyes cipősarkammal a földön heverő kezére. Jobb lesz, ha vigyázol magadra, kicsi rigó!
Felegyenesedve közelebb lép hozzám, s már nem a dühtől kezdek egyre vörösebb színt felvenni. Csökkentené a kettőnk közti távolságot, mire én ijedten próbálok hátrálni, s ennek következtében az ajtó melletti üvegfalnak ütközöm. Oldalra pillantva kezdem szidni magam, mert ha egy méterrel odébb tolatok, már kint is lennék. Megdermedve pillantok a mélykék szemekbe, s csupán komoly koncentráció árán sikerül fenntartanom légzésemet.
Megbűvölve figyelem mozdulatát, ahogy kinyitja az előbb felvett könyvet, s belehelyezi a rózsát. Újra szemembe néz, s ezzel sikeresen megakasztja magyarázatkereső gondolataimat.
- Úgy gondoltam, hogy ha már a te rózsádat én őrzöm, ideje lenne neked is vigyázni egyre. Mégiscsak te vagy a nő. – Nem teljesen értem mire céloz, de enyhe mosolyára - melyet nekem küld-, őrült ütemben kezd dobogni szívem.
- Nem igazán...
- Emlékszel, mikor először találkoztunk ezen az erkélyen? – Pislogok kettőt a gyors közbevágásra, majd sóhajtva könyvelem el, hogy ma senkit nem érdekel a mondanivalóm. Kezdődött azzal a csigazabálóval, s most már ő is átvette ezt az idegesítő viselkedést. Rendben, akkor koncentráljunk a kérdésre…
- Lehet azt elfelejteni? Leordítottad a fejem, mert téptem egy… - Elakadok a mondatban, s csodálkozva kerekednek el szemeim a felismeréstől. Szétnyílnak ajkaim, s halakat megszégyenítő technikával kezdek el tátogni. Eredetileg kérdezni is akartam valamit, de egyszerűen nem jutok szóhoz döbbenetemben. Ha nem látnám bosszantó vigyorát, már rég zombi üzemmódban kóvályognék valamerre.
- Leejtetted a bimbót, miközben kirohantál, s én eddig ebben a könyvben őriztem. – Kezembe nyomja a régi példányt, s én akaratlanul is tátogok a kis tárgynak is egy sort. Ha így haladok, lassan indíthatok egy tanfolyamot búvároknak „A tenger nyelve” címmel. Mégis mit jelent ez az egész? Talán…
Végigsimít arcomon, s mint akit áramütés ért kapom fel fejemet, hogy szemébe nézhessek. Elmélyedünk egymás tekintetében, s minden egyéb dolog megszűnik körülöttem. Érzem, ahogy keze derekamra siklik, s gyengéden magához húz. Most már biztos, hogy csak álmodom…