Mielőtt azonban még valami kellemes érzés biztosítana arról, hogy nem alszom, jön az a bizonyos „csípés”… a nagyon fájdalmas csípés.
- Na végre, hogy megtaláltalak, Tom. – Marg néni mindig a lehető legrosszabbkor toppan be… Én ezt nem hiszem el! Ez a nő arra született, hogy minket zargasson? – Apád szeretne veled beszélni.
- Mindjárt megyek. – Válaszolja lovagom teljesen nyugodtan, míg továbbra is engem ölel. Én meg persze egyre inkább zavarba jövök… A vén szatyornak fogalmaztam pár sort arról, hogy semmi közöm a mostohafiához, erre itt enyelgünk…
- Fontos dologról akar veled beszélni, úgyhogy jobb lenne, ha most jönnél. – Látom a nyanyán, hogy valami nincs rendben, így mielőtt még kis búsképűm ellenkezhetne vele, hátrébb lépek. Szomorúan néz felém, majd halvány mosolyomat viszonozva sóhajt fel.
- Rendben. Mutasd az utat. – Elmennek mindketten, de még kapok egy sokat tudó vigyort az öreglánytól, s egy sokat ígérő mosolyt a másik távozótól. Azt hiszem egyértelmű, hogy melyiknek örülök jobban…

Vigyorogva sétálok az egyik oszlophoz, s legszívesebben fel-le ugrálnék, annyira boldog vagyok. Nemsokára visszajön Tom, s végre tényleg megcsókol. Hmm… vajon milyen lesz? Álmomban eszméletlenül jól csókolt, úgyhogy ajánlom neki, hogy adjon bele anyait-apait!
- Khmm… - Ijedten pördülök az ajtó felé, s egy magas, ősz hajú, kék szemű alakot pillantok meg. Furcsán ismerősnek tűnik… Ha nem tudnám, hogy lovagom apja épp valahol kisfiával beszél…
- Segíthetek valamiben uram? – Végigmér, mintha csak a helyi gyerekgyilkos és köztem keresné a hasonlóságokat... És a tekintete alapján már talált is jó párat.
- Ki maga? – Na ez aztán válasz volt! Megszökött a bácsi az otthonból? Bár öltöny van rajta és nem pizsama, vagy zubbony…
- Ha már ilyen ellenállhatatlanul kedves, akkor bemutatkozom. Anna Jordan vagyok. És Ön? – Kérdem tőle egy művigyorral, s igyekszem tudatni vele, hogy most nincs kedvem vén bunkókkal foglalkozni. Fontos ábrándozni valóm van, úgyhogy tipli van, papa!
- A nevem James Farrol. És ha jól sejtem, maga miatt veri Tom az egyik legbecsesebb üzlettársam fiát. – Gondolhattam volna… Ha valami szépen indul, akkor mindig jönnie kell egy Farrolnak!
- Kétlem, hogy ennek én lettem volna az oka. – Sóhajtva próbálom visszaterelni gondolataimat egy sokkal kellemesebb dologra, de csak nem hagy békén a tata.
- Én másképp hallottam. Jobb lenne, ha távozna, hölgyem. Semmi szükségünk egy koloncra, aki rontja az üzleti kapcsolatainkat. – Nem hiszem el… ki adagolja az öreg Cavintonját? Az előbb mondtam, hogy nem én vagyok az ok…
- Talán ha az a bizonyos fiatalember nem erőszakoskodik, a fia sem reagál akkora pofonnal a viselkedésére. És nem maga miatt vagyok itt, úgyhogy nem maga miatt fogok távozni sem. – A koloncra inkább már nem reagálok, mert a vénség tuti az intenzíven kötne ki. Némán meredünk egymásra, s látszik rajtunk, hogy komolyan dolgozunk a „szemmel ölés” technikánk tökéletesítésén. Remélem nekem jön össze hamarabb!
- Mit keresel itt, James? – Bambán pislogok a hirtelen közénk robbanó búsképűre, s próbálok ráébredni, miért is szólítja apját a keresztnevén. Vagy ez szokás a sznoboknál?
- Ismerkedem. – Ó, gazdagéknál így hívják a kötekedést? – És éppen az imént kértem meg a hölgyet, hogy távozzon. – Ajjaj… Kis lovagom nagyon dühösnek néz ki…
- És ezt mégis hogy képzelted? An az én vendégem, és ez az én házam. - Vendég? Hékás, azt hittem ennél azért több vagyok!
- Ugyan már, Tom! Ez a nő többet árt a cégnek, mint az hiszed. Tudom, hogy most vonz téged, de egy-két hét és már meg is unod. – Hogy mi van, tata? Gyere ki, játsszuk le ezt…
- Ideje lenne megjegyezned, hogy nincs beleszólásod az életembe. Ha pedig a cégnek nem felelek meg így, ahogy vagyok, ideje új vezetőt keresned.
- Tom, ezt nem… - Próbálom halkan figyelmeztetni az előttem állót, de csak egy szúrós pillantást kapok a család férfitagjaitól. Ez csúcs! Duzzogva fonom kezemet össze mellkasom előtt, s figyelem a vitázókat.
- Komolyan képes lennél feladni ezt az életmódot csak azért, hogy ezzel a nővel legyél? – Már fel sem veszem a sértést… minek? Úgysem figyel rám senki! - Mert ha elhagyod a céget, nem biztos, hogy valahol is el tudsz majd helyezkedni ilyen magas pozícióban. És persze ez azt is jelenti, hogy anyád házát is el kell majd hagynod. Azt hittem ennél azért többet jelent neked…
Földbe gyökerezett lábbal várom a választ, s nem is tudom, minek örülnék jobban. Nem akarom, hogy ennyi mindenről lemondjon miattam… De azt sem akarom, hogy vége legyen az egésznek. Hiszen még csak most kezdődött el! Jobban mondva kezdődött volna, ha nem jön az a banya…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szorosan Tom hátához simulok, összekulcsolom kezeinket, s halkan suttogom felé, hogy miattam ne tegyen semmi őrültséget. Szemembe néz, s halvány mosollyal fordul teljesen felém.
- Nem foglak még egyszer elengedni és nem érdekel, hogy mibe kerül. – Magához szorít, amennyire csak lehet, s tekintetére egyre hevesebben kezd dobogni a szívem. Végigsimít arcomon, s annyira közel hajtja fejét hozzám, hogy már csak pár centiméter választ el minket egymástól. Csillogó tekintettel figyel, s ajkaimra suttogja azt a bizonyos szót, melytől minden kétségem és bizonytalanságom eltűnik: - Szeretlek. – Próbálnék válaszolni, de már csókol is, esélyt sem adva arra, hogy elmondjam neki érzéseimet. Azért nem kell félteni engem sem, kreatív vagyok! Úgy csókolom vissza, hogy biztosan megértsen szavak nélkül is… Nyaka köré font kezeimmel húzom közelebb, s érzem, hogy az ő szorítása is fokozódik. Leírhatatlan, hogy milyen jó érzés hozzásimulni, de biztos, hogy ha nem tartana ilyen erősen, már rég a földre ájultam volna. Azt hiszem, kezd egy kicsit meleg lenni…
- Khmm… - A krákogás gyorsabban térít magamhoz, mintha egy vödör vizet kaptam volna a nyakamba. Kipattannak szemeim, s egy kicsit távolabb húzódva igyekszem rendezni légzésemet. Persze nem megy olyan könnyen, ha az embernek bizonyos „melegséget leküzdő” képek borítják el a tudatát. Itt repül egy ing, ott egy nadrág és… Ááá, elég! De legalább ne nehezítené a dolgomat azzal, hogy szinte elködösült tekintettel figyeli számat! – Azt hiszem, ezt vehetem válasznak. Igaz?
- Igen. – Jelenti ki rekedtes hangon lovagom, s egyik kezével elengedve lép mellém, hogy apját is láthassa. Az öreg tekintete először bosszúsnak tűnik, majd hirtelen megenyhül, s még egy apró mosoly is megjelenik arcán.
- Akkor gratulálok fiam, átmentél a próbán. Eddig folyton csak a munkába temetkeztél, s komolyan aggódtam miattad. Nem akartam, hogy olyan legyél mint én, édesanyád halála után. Most, hogy látom, végre nem csak a cégre koncentrálsz, már bátrabban hagyom rád az üzletet. – Na ezt most nem mondja komolyan? Ezért volt ez az egész hűhó?
- De hiszen… Max… és… – Aranyosan makog mellettem a kis búsképű, s én már legszívesebben a földön hemperegve nevetnék kisfiús csodálkozásán. Olyan édes! Bár a földről és a hempergésről más dolgok is eszembe jutnak. Talán mennünk kéne…
- Max majd később elhelyezkedik nálunk, ha lesz hozzá kedve. De a cég élére egy határozott vezető kell… Olyan, mint te. Most viszont magatokra hagylak titeket, mert úgy látom, van jobb dolgotok is, mint velem beszélgetni. – Már indulna is a tata, mikor az ajtóban egy ismerős alak kezd el krahácsolni.
- Állj csak meg, te vén szenilis! Nem gondolod, hogy tartozol még egy bocsánatkéréssel? – Marg néni szigorú tekintete még az öregnél is hatásos, úgyhogy azonnal vissza is fordul felénk.
- Elnézést An! Nem akartalak megbántani az előbb, de tudnom kellett, hogy hogyan is éreztek egymás iránt. Tudnom kellett, hogy jó kezekben lesz-e a vállalatunk.
- El van nézve! – Válaszolom vidáman, s már alig várom, hogy lelépjen az idősek klubja. Persze nem mehet minden ilyen könnyen... Már előttünk is terem az öreglány, s a lehető legfeleslegesebb kérdéseket zúdítja ránk.
- Mikorra is tervezitek az eljegyzést? És az esküvőt? Jaj, annyi mindent kell megbeszélnünk. És persze a családodat is be kell még mutatnod An. Eddig alig meséltél róluk, úgyhogy az lenne a legjobb, ha elhívnánk őket. Nem gondolod, James?
- Talán egy kicsit még korai ilyesmiről beszélgetnünk, Marg néni. Nem hiszem, hogy… - Óvatosan próbálnám meg a vénlány tudtára adni, hogy ne kombináljon, de még be sem tudom fejezni a mondatot, mikor Tom megragadja a kezem, s a két öreg mellett elhúz maga után.
- Majd holnap megbeszéljük az eljegyzést és az elintéznivalókat, de most dolgunk van. Jó éjszakát. – Köszön el hátra sem fordulva, s én szinte zombiként követem. Oda sem figyelek pár pillanatra, s máris az utolsó lépcsőfokokon lépkedünk felfelé.
- Mégis mi a fenének mondtad azt, hogy majd holnap megbeszéljük az eljegyzést? – Az eszeveszett tempónk miatt már csak azt veszem észre, hogy a volt közös szobánk ajtajának dönt, s szorosan elém áll, míg egyik kezével átöleli derekam. – Most az fogja hinni… hogy mi… tényleg… - Nem tudom befejezni akadozó mondatomat, mert megbabonázva figyelem egyre csak közeledő ajkait.
- És ez miért baj? – Na körülbelül eddig tartott a dermedtségem. Hogy miért baj? Nem őt fogja Marg néni ültetési renddel zaklatni! Azonban mielőtt közölhetném mindezeket vele is, közbevág. Már megint… - Talán ki akarsz kosarazni? – Ledermedve bámulok gonosz kis vigyorára.
- Ne viccelődj ilyenekkel. – Összehúzott szemöldökkel próbálok ráijeszteni, de nem úgy néz ki, mint aki halálra rémült. Hmm… lehet, hogy ideje lenne gyakorolnom kicsit az öreglánnyal.
- Nem viccelek. – Elmélyedek tekintetében, s csak egy kérdés visszhangzik fejemben: Mi van? – Már mondtam, hogy nem engedlek el többet. – Ajkai végigsimítanak enyémeken, s csukott szemmel élvezem tovább, ahogy apró csókokat hint számra. Per pillanat nem értek semmit, de nem is bánom. Mikor felcsúsztatnám kezemet karján, s viszonoznám csókjait, eltávolodik tőlem. Máris hiányzik szoros közelsége. Kétségbeesett tekintettel nézek rá, hogy jöjjön vissza, de makacsul fenntartja azt a kis távolságot. Ez már kínzás! – Szóval mi a válaszod? Hozzám jössz feleségül? – Próbálom összekaparni leesett államat, de nem igazán megy. Arca komoly, s látom rajta, hogy nem tréfál. – Szeretlek és nincs szükségem több időre, hogy tudjam, veled akarom leélni az életemet. Bőven elég volt ez a néhány hét nélküled ahhoz, hogy rájöjjek, mennyit is jelentesz nekem. – Szabad kezével óvatosan leveszi rólam a maszkot, s elmosolyodik, mikor végre egész arcomat látja. Eszembe jut, hogy milyen érzés is volt elszakadni tőle, s nem is kell több, hogy meghozzam döntésemet.
- Először is: én is szeretlek. – Közelebb bújok hozzá, s egy enyhe mosollyal folytatom mondandómat. – Másodszor pedig… a válaszom igen. – Alig fejezem be a mondatot, mikor szinte ráveti magát ajkaimra, s kinyitja a mögöttem lévő ajtót. Talán hátra is esnék, ha nem tartana meg. Csukott szemekkel kapaszkodom nyakába, s így viszonzom csókjait. Mosolygásra késztet hevessége, s hirtelen eszembe jut valami… az apja előtt csókolóztunk először. Vajon neki leesett már? Egy kicsit elszakítom számat az övétől, s gúnyos mosollyal kérdezem meg őt. – Ugye tudod, hogy apád előtt csattant el az első csókunk?
- Tulajdonképpen az a második volt. – Sunyi mosollyal néz szemembe, s egy kicsit kipirulok. Remélem nem volt ébren, mikor azt az ártatlan kis puszit adtam neki… Hiszen az nem is számít! - Mikor a bál után együtt aludtunk megcsókoltalak, csak te nem emlékszel. – Tudtam én! De mi ez a fölényes ábrázat? Csak ne örülj annyira…
- Emlékszem, és egészen pontosan a harmadik. – Furcsállóan néz rám, s vigyorogva folytatom beismerésemet. – Mielőtt elmentem volna, loptam tőled egy kis csókot, míg aludtál. - Egyszerre kezdünk el nevetni azon, hogy milyen idióták is voltunk, de hamarosan visszatérünk előző foglalatosságunkhoz. Az ágy előtt térek észhez, s egy emlékkép villan fel fejemben. Újra megszakítom csókunkat, s vágyakozó szemeibe nézve igyekszem visszanyerni hangomat. – Várj…