Nagy levegőt véve állok meg az ajtóban, majd remegő kezemet a kilincsre helyezem. Most vagy soha! Vagy esetleg két perc múlva? Na jó, ebből elég!
Kilépek és már bele is kezdenék valami mentegetőzés félébe, ha nem állna nekem háttal, a tájat csodálva. Észre sem vett, úgyhogy most talán még meghátrálhatnék… Nem! Most akkor is elmondom neki, hogy mit érzek! Még ha ő nem is fogja viszonozni…
Az egyik oszlopra siklik tekintetem, s halk léptekkel indulok meg felé. Letépek egy apró vörös rózsát, s reménykedem, hogy ezzel talán szavak nélkül is megértetem magam.
Mögé lépek, de még mindig nem vesz észre. Én pedig csak gyönyörködöm a holdfénytől megvilágított alakjában. Aztán hirtelen megfordul, s egyenesen mellkasomnak ütközik. Ez már lassan a mániája lesz… Na nem mintha bánnám! Így legalább közelről láthatom csodálkozó szemeit. Erősen szorítom meg a kezemben tartott könyvet, hogy még véletlenül se hajoljak le hozzá, s csókoljam meg elnyíló ajkait.
- Sajnálom, ha megijesztettelek. – Enyhe zavarodottságot látok rajta… Lehet, hogy le kellett volna vennem a maszkot?
- Nem te ijesztettél meg. Az egyik barátom azt hiszem valami zűrbe keveredett odalent, úgyhogy most mennem kell segíteni. – Egyik barát? July? Már el is sietne mellettem kis hősként, de azt már nem! Nem fogom hagyni, hogy baja essen. Visszahúzom magamhoz, s dühösen kérdezem meg, hogy hova menjek. Elrebegi végre a választ, s nem tudom, hogy leordítsam a butasága miatt, vagy magamhoz húzva nyugtassam meg. A legjobb, ha most szépen lelépek. Az ajtónál jut eszembe, hogy egy könyvvel és egy rózsával nem leszek elég tekintélyparancsoló, úgyhogy visszasietek hozzá, s a kezébe nyomom mindkettőt.
- Maradj itt. – Próbálom szép szóval meggyőzni, de látom, hogy ennyivel nem tudom maradásra bírni. Na jó, akkor jöjjön a lesokkolás… - Az én házamban én felelek a vendégekért, úgyhogy ne is ellenkezz.
Szerencsémre leleplező kijelentésem kellőképpen lefoglalja, így van időm elsietni. Hát… legalább tudja, hogy az előbb velem táncolt. Várjunk csak… Biztos, hogy jó ez nekem? Ááá, most nem érek rá ilyeneken agyalni!
Kicsapom az erkély alatt nyíló ajtót, s gyors mozdulattal rántom el volt barátomat egy másik alak elől. Ennek köszönhetően persze az az idióta elesik, s hangos csattanással ránt magával vagy két széket. Mindeközben én ledöbbenve veszem tudomásul, hogy a kis sofőrt húzom ki éppen a pácból. Ha ezt tudom… De An nem azt mondta, hogy egy barátja van bajban? Félreértettem volna?
Elfordulnék az egyre inkább idegesítő arcától, de hangja megállítja mozdulataimat.
- Hülyeségeket akart terjeszteni Anről. – Nem mond semmi mást, de nincs is rá szükség. Idegesen fordulok a szőkéhez, s csupán számára érthetően kezdek el suttogni.
- Ha egy rossz szót is hallok róla, vagy valamelyik barátjának is baja esik, neked annyi. – Persze ő velem ellentétben hangosan vág vissza.
- Mégis mi bajod van? Az a csaj nem is a barátnőd! És minek véded a kis homót? –Homót? Na ne! Ugye nem tud többet, mint én? Erről majd később gondolkodom még, de addig is…
- Nem bontottam fel az üzleti szerződést apád miatt, de ez még nem jelenti, hogy szívesen látlak itt. Az az ütés csak egy figyelmeztetés volt, úgyhogy jobb, ha most elkotródsz.
Fenyegetésem végre hatásosnak tűnik, s mérgesen elindul befelé. Aztán már csak azt észlelem, ahogy öklével egy jól irányzott ütést indít meg felém. Sikerül egy kicsit elhajolnom, de ennek is meg van az ára: kibillenek egyensúlyomból, s elterülök a földön. Mielőtt azonban felpattanva üthetném agyon, Frank megelőz, s egy jókora rúgással elintézi a kis görényt.
- Ideje lenne megkeresned An-t. Én majd elszórakozom a kis szöszkével addig. – Gúnyos vigyort ereszt meg a földön heverő alak felé, s nagyot dobban a szívem. Lehetséges, hogy tényleg… - Nyugi szépfiú, nem kell aggódnod. – Fenyegetően indul Alex felé, s komolyan reménykedni kezdek. – Csak elbeszélgetünk egy kicsit, mert nem vagy az esetem.
Hevesen dübörög a mellkasom, s nem várva a további fejleményekre kezdek felfelé rohanni. Tényleg csak a barátja, én pedig végig tőle tartottam. Hogy lehettem ekkora barom?

Lihegve vágom ki az erkély ajtaját, s a pár lépésre álló nőt kezdem bámulni. Hihetetlen, hogy eddig tököltem egy félreértés miatt.
- Ő nem a barátod. – Jelentem ki magabiztosan, s értetlenségét látva magyarázkodni kezdek. – Frank nem a pasid. – Még mindig zavarodott, s furcsálló a tekintete, de ennek csak egyre jobban örülök.
- Persze, hogy nem. Túlságosan is hasonlít az ízlésünk párválasztás terén… már ha érted mire gondolok. – Eddig sem voltak kétségeim, de most mintha minden eddigi bizonytalanságom elszállna. Még kérdez valamit, de már javában az álcámtól szabadulok meg, így nem nagyon fogom fel mire kíváncsi. Rövid ideig némán meredünk egymásra, majd újra beszélni kezd. – Itt a könyved, amit az előbb… - Már előtte is termek, s kezét fogva mélyedek el tekintetében.
- Ezt neked akarom adni, úgyhogy kérlek, ne add vissza. – Felé tolom a kopott példányt, s zavarodottsága miatt folytatom a beszélgetést. Pedig legszívesebben már rég valami egészen mást tennék… – Köszönetképpen az ajándékért. Már megvolt a könyv egyébként, de a kedvenceimet a szobámban tartom.
Gyönyörűen felragyognak szemei, s egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem. Persze valahogy véletlenül lejjebb siklik tekintetem, s ajkaira terelődik figyelmem. Szinte hívogatnak…
Lehajtja a fejét, s már épp reklamálnék, mikor újra rám pillant. Ideje lenne tényleg orvoshoz fordulnom ezzel a szívelégtelenséggel…
- Akkor itt a rózsád. Gondolom még ezt is át akarod adni valakinek. – Ó, ha te azt tudnád!
Mihelyt kiveszem a virágot kezéből elszomorodik, s mintha egy kicsit dühös is lenne. Talán csak nem magadnak akarod? Vagy már képzelődök, s azt látom, amit szeretnék?
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Azt hiszem, tényleg ideje lenne átadnom.
- Nem is zavarlak akkor tovább. – Elrobogna mellettem, de utána kapok, s sikerül kivernem kezéből a könyvet. Bravó Tom! Másik karját biztosan tartva hajolok le, s veszem föl a megkopott ajándékot. Közben persze lopott pillantásokkal bizonyosodom meg arról, hogy egyre idegesebben figyeli tevékenységemet. Olyan kiszámítható…
Felegyenesedve lépek hozzá közelebb, de folyamatos hátrálásba kezd. Végül is, ha így halad úgyis a falnál köt ki. Tartom vele a szemkontaktust, hogy még véletlenül se lássa a csapdát, amibe éppen irányítom, s nagy erőfeszítéssel gúnyos mosolyomat is sikerül visszatartanom. Az mégiscsak feltűnő lenne… Megdöbbenve ütközik a falba, s szinte kétségbeesetten néz fel rám. Na, azért nem kell ennyire félni! Nem eszlek meg… a kóstolásról meg majd alkudozunk…
Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitom a könyvet, s belehelyezem az apró virágot… pont mint azon a napon, mikor megismerkedtünk.
- Úgy gondoltam, hogy ha már a te rózsádat én őrzöm, ideje lenne neked is vigyázni egyre. Mégiscsak te vagy a nő.
- Nem igazán... – Látom, hogy nem érted, mert olyan kis zavart arcot vágsz. És még ez is jól áll neked… Végem van!
- Emlékszel, mikor először találkoztunk ezen az erkélyen? – Azt hiszi témát váltok, s egy sóhaj kíséretében kezd visszagondolni arra a bizonyos jelenetre.
- Lehet azt elfelejteni? Leordítottad a fejem, mert téptem egy… - Elkerekednek szemei, s nem tudja befejezni mondatát. Bár igazság szerint még próbálkozik, de már csak tátogva…
- Leejtetted a bimbót, miközben kirohantál, és én eddig ebben a könyvben őriztem.
Figyelem, ahogy csodálkozó pillantásokat küld az újból kezében tartott műnek, s akaratlanul is vigyorogni kezdek. Sikerült elhallgattatnom… el sem hiszem! Apropó elhallgattatás!
Végigfuttatom ujjaimat arcán, s újra engem néz azokkal a gyönyörű, sötét szemekkel. Automatikusan ölelem át derekát, s húzom magamhoz. Megszűnik minden más körülöttem, s csak őt látom, ahogy viszonozza vágyakozó pillantásomat.

Már csak az utolsó mozzanat hiányozna, hogy összeérjenek ajkaink, mikor Margaret ront ránk.
- Na végre, hogy megtaláltalak, Tom. – Nem lehetne, hogy még keress egy darabig? – Apád szeretne veled beszélni. – Itt van az öreg is? Ajvé…
- Mindjárt megyek. – De előtte még van egy kis dolgom, úgyhogy ha lehetne…
- Fontos dologról akar veled beszélni, úgyhogy jobb lenne, ha most jönnél. – Ellenkezésre nyitom számat, de An elhúzódik tőlem, s egy meggyőző pillantása megadásra késztet. Na tessék: máris papucs lettem!
- Rendben. Mutasd az utat. – Egyezem bele mostohám kérésébe, s még egy utolsó mosollyal tudatom a kint maradó párommal, hogy készüljön fel, mert ha visszajövök, folytatjuk az előbbi tevékenységünket. Sőt…
Egy mindent sejtető félmosollyal követem az öreglányt, s mielőtt még a bálozókhoz érünk, eszembe jut, hogy nincs rajtam a maszkom, így inkább kihagynám a tömegbe sétálást.
- Ennél tovább nem megyek Margaret. Örülnék, ha szólnál a vénségnek, hogy itt várom.
- Vénség? Alig idősebb nálam! Vagy talán csak célozgatni akarsz? – Ááá, ez is az Ő hibája! Ha nem venné el az eszem, nem mondanék ilyeneket mostohám előtt.
- Ugyan már! Tudod jól, hogy nem úgy értettem. És te legalább tíz évvel fiatalabbnak nézel ki, mint ő. – Lehet, hogy húszat kellett volna mondanom? Még mindig méreget…
- Örülök, hogy így látod. Édesapád pedig fent van az erkélyen, úgyhogy oda menj, ha beszélni akarsz vele. – Eddig úgy volt, hogy ő akar beszélni velem… És az erkélyen? De hiszen ott…
- Mégis mit keres ott, Margaret? – Dühösen meredek az előttem álló nagymamára, aki már elő is vette a legártatlanabb arcát. Gyanús…
- Valószínűleg elbeszélget a barátnőddel, hátha itt hagy téged. – Hogy mit csinál?
Hátat fordítok beszélgetőpartneremnek, s ahelyett, hogy leordítanám, az előbb említett hely felé kezdek rohanni. Mégis mi a fenét csinál az a vén bolond? Ha ezek után An elmegy, én… én… Fogalmam sincs, mit teszek, de nagyon fogja bánni az öreg szenilis!
Nem rontok azonnal ki, inkább megállok egy pillanatra, s erősen koncentrálok, hogy meghalljam a beszélgetésüket.
- Kétlem, hogy ennek én lettem volna az oka. – Fogadjunk, hogy Alexről van szó… Túl gyorsan terjednek a hírek.
- Én másképp hallottam. Jobb lenne, ha távozna, hölgyem. Semmi szükségünk egy koloncra, aki rontja az üzleti kapcsolatainkat. – Legszívesebben már ki is rohannék megfojtani saját apámat, de valamiért nem bírok megmozdulni. Hallanom kell a válaszát…
- Talán ha az a bizonyos fiatalember nem erőszakoskodik, a fia sem reagál akkora pofonnal a viselkedésére. – Szóval tényleg arról az ügyről van szó… - És nem maga miatt vagyok itt, úgyhogy nem maga miatt fogok távozni sem. – Valamiért jó érzéssel tölt el, hogy nem akar eltűnni megint, s egy pillanatra megnyugszom. Aztán apámra gondolok, s dühösen rontok kettőjük közé. Egészen pontosan An elé, hogy ezzel is jelezzem, nem megy innen sehova… legalábbis nélkülem nem!
- Mit keresel itt, James? – Villámló tekintetem nem igen hatja meg, de Margaretre gondolva meg is értem. Kapott ő már rosszabbakat is!
- Ismerkedem. És éppen az imént kértem meg a hölgyet, hogy távozzon. – Jó, hogy említed…
- És ezt mégis hogy képzelted? An az én vendégem, és ez az én házam. – Sokkal szívesebben mondanék valami mást a vendég helyett, de nem merem. Egyenlőre még nem…
- Ugyan már, Tom! Ez a nő többet árt a cégnek, mint az hiszed. Tudom, hogy most vonz téged, de egy-két hét és már meg is unod. – Egy-két hét? Ezt nem gondolhatja komolyan! És mi az, hogy árt a cégnek?
- Ideje lenne megjegyezned, hogy nincs beleszólásod az életembe. Ha pedig a cégnek nem felelek meg így, ahogy vagyok, ideje új vezetőt keresned. – Döbbenet tükröződik az arcán, hiszen tudja, hogy szeretem a munkámat. Talán túlzottan is… De ebben a kérdésben már döntöttem, úgyhogy jobban jár, ha nem szól bele a magánéletembe. Ha eddig nem tette…
- Tom, ezt nem… - Hallok meg egy halk hangot a hátam mögül, de egy határozott pillantás, s már abba is marad az ellenkezés.
- Komolyan képes lennél feladni ezt az életmódot csak azért, hogy ezzel a nővel legyél? Mert ha elhagyod a céget, nem biztos, hogy valahol is el tudsz majd helyezkedni ilyen magas pozícióban. És persze ez azt is jelenti, hogy anyád házát is el kell majd hagynod. Azt hittem ennél azért többet jelent neked… - Egy pillanatra elöntenek a gyerekkori emlékek. Itt kergetőztem és bújócskáztam anyával, amíg… De utána csak magányt és szomorúságot kaptam ezektől a falaktól. Legalábbis eddig a nyárig.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen a hátamhoz simul An, s egyik kezemet megfogva kezd el suttogni valamit arról, hogy ne csináljak semmi őrültséget miatta. Mintha meg tudnám állni! Mióta a közelemben van, elhagytam valahol a józan eszem, s azóta sem találom… De legalább aggódik értem! És megfogta a kezemet is. Nem nagy dolog az egész… csak majd kiszakad a mellkasom.
Hátrapillantva nézek szemébe, majd engedve a csábításnak teljesen felé fordulok. Azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjak egy-két dolgot…
- Nem foglak még egyszer elengedni és nem érdekel, hogy mibe kerül. – Magamhoz ölelem, s közel hajtom fejemet az övéhez. Olyan gyönyörű… - Szeretlek. – Szájára lehelem vallomásomat, s már csókolom is. Örömömre karjait nyakam köré fonja, s az enyémhez hasonló lendülettel kezd játszadozni ajkaimmal. Szorításom egyre erősebb lesz dereka körül, de egyszerűen nem tudom magamhoz elég közel érezni. Azt hiszem, túlságosan is meleg van ennyi ruhához...
- Khmm… - Elhúzódik tőlem, én pedig vágyakozva pillantok utána. Miért kínoz azzal, hogy ilyen messze van? - Azt hiszem, ezt vehetem válasznak. Igaz? – Á, már értem…
- Igen. – Válaszolok magabiztosan apám kérdésére, s úgy fordulok, hogy őt is lássam. Igaz, hogy ezért el kell engednem fél kézzel az én kis vámpíromat, de talán megéri azért a döbbent arcért. Persze arra nem számítottam, hogy egy mosolyt is látok… Mi történt? Lemaradtam valamiről?
- Akkor gratulálok fiam, átmentél a próbán. Eddig folyton csak a munkába temetkeztél, s komolyan aggódtam miattad. Nem akartam, hogy olyan legyél mint én, édesanyád halála után. – Szomorúan csillannak meg apám szemei, s hosszú évek után újra az a fura érzés kerít hatalmába… mégiscsak maradt egy szülőm, aki törődik velem. - Most, hogy látom, végre nem csak a cégre koncentrálsz, már bátrabban hagyom rád az üzletet. – Rám hagyja a céget? Mégis mi a…
- De hiszen… Max… és… – Próbálom összeszedni magam, de nem igazán sikerül.
- Max majd később elhelyezkedik nálunk, ha lesz hozzá kedve. De a cég élére egy határozott vezető kell… Olyan, mint te. Most viszont magatokra hagylak titeket, mert úgy látom, van jobb dolgotok is, mint velem beszélgetni. – Most hogy így említi…
- Állj csak meg, te vén szenilis! Nem gondolod, hogy tartozol még egy bocsánatkéréssel? – Nem hiszem el! A vénlány is benne volt az egészben? Túl sok a szabadidejük… Talán be kellene záratnom őket valami otthonba.
- Elnézést An! Nem akartalak megbántani az előbb, de tudnom kellett, hogy hogyan is éreztek egymás iránt.
- El van nézve! – Válaszol a mellettem álló mosolyogva, s van egy olyan érzésem, nem csak én vágyok már arra, hogy kettesben legyünk…
- Mikorra is tervezitek az eljegyzést? És az esküvőt? Jaj, annyi mindent kell megbeszélnünk. És persze a családodat is be kell még mutatnod An. Eddig alig meséltél róluk, úgyhogy az lenne a legjobb, ha elhívnánk őket. Nem gondolod, James? – Úgy látszik, Margaret már megint túlkomplikál mindent… An meg is próbálja finoman lerázni, de nekem erre nincs időm. Karon ragadom, s elhúzom a vénségek mellett.
- Majd holnap megbeszéljük az eljegyzést és az elintéznivalókat, de most dolgunk van. Jó éjszakát. – És most szépen megvárom, hogy felháborodjon! Elég lassan esik le neki, hogy mit is mondtam, s már majdnem az utolsó lépcsőknél járunk, mikor nekem esik.
- Mégis mi a fenének mondtad azt, hogy majd holnap megbeszéljük az eljegyzést? – Megvárom, míg a volt, és remélhetőleg jövendő közös szobánk elé érünk, s az ajtóhoz szorítva egyik kezemmel átölelem. – Most azt fogja hinni… hogy mi… tényleg… - Pontosan tudom, hogy mit fog hinni. De miért akadozik ennyire a beszéded? Talán csak nem a közelségem teszi?
- És ez miért baj? – Máris felhúzza magát, s eddigi bénultsága helyett újra dühös szemekkel pillant rám. Úgy szeretem, mikor ilyen dühös. - Talán ki akarsz kosarazni? – Sikerül megint meglepni, így élvezettel figyelem, ahogy újra csak változik arckifejezése.
- Ne viccelődj ilyenekkel. – Szigorú tekintettel néz rám, de közel sem ijedtség miatti reakciók indulnak meg bennem.
- Nem viccelek. Már mondtam, hogy nem engedlek el többet. – Óvatosan végigsimítok ajkain számmal, s apró csókokat lopok tőle. Remélem most már tényleg elhiszi, hogy komolyak a szándékaim. Mióta először rám vágta az ajtót, azóta érzem, hogy nem szabad elengednem. Egyszer már voltam akkora hülye, hogy hagytam távozni, úgyhogy még egyszer nem fogok hibázni. Megérzem egyik kezét karomon, s mielőtt még túlzottan eluralkodna rajtam vágyam, hátrébb lépek. Persze kétségbeesett pillantása megnehezíti a dolgomat, de nem adom fel. Csak vennem kell egy mély levegőt, s neki kezdenem… Miért hangzik ez ilyen könnyen, mikor piszkosul nehéz? – Szóval mi a válaszod? Hozzám jössz feleségül? – Csak sikerült kimondani…- Szeretlek és nincs szükségem több időre, hogy tudjam, veled akarom leélni az életemet. Bőven elég volt ez a néhány hét nélküled ahhoz, hogy rájöjjek, mennyit is jelentesz nekem. – Lebontom róla az egyre idegesítőbb kis maszkot, s elmosolyodva rögzítem minden egyes vonását.
- Először is: én is szeretlek. – Hozzám simul, s nem tudom eldönteni, hogy közelsége, vagy kijelentése miatt ugrott kétszáz fölé a pulzusom. – Másodszor pedig… a válaszom igen. – Ösztönösen esek végre ajkainak, s el sem merem hinni, hogy ez mind igaz. Remélem nem képzelődöm! Lenyomom végre a kilincset, s szorosan tartom újdonsült menyasszonyomat, hogy hátra ne essen. A nyakamba kapaszkodva viszonozza csókjaimat, míg lassan beljebb lépkedünk, s egy laza rúgással érem el, hogy bezáródjon mögöttünk az ajtó. Végre kettesben! Éppen fűzőjét kezdeném bontogatni, mikor elszakad tőlem.
- Ugye tudod, hogy apád előtt csattant el az első csókunk? – Hmm… nem egészen.
- Tulajdonképpen az a második volt. Mikor a bál után együtt aludtunk megcsókoltalak, csak te nem emlékszel. – Egy sunyi vigyort küldök felé, de meglepetésemre ő is csak elmosolyodik.
- Emlékszem, és egészen pontosan a harmadik. Mielőtt elmentem volna, loptam tőled egy kis csókot, míg aludtál. – Nevetni kezdünk azon, hogy folyamatosan kerülgettük egymást, de egyikünk sem mert lépni. Idióták voltunk! De legalább összeillő idióták. Újra szájához kapok, s szép lassan az ágy felé haladunk csókjaink közben. Aztán megint elhúzódik tőlem. Nem hiszem el! Valami baj van? Talán túl gyorsan haladok? – Várj… - Súgja felém, s egyre nő a lelkiismeret furdalásom. Nemrég próbálta megerőszakolni az egyik „barátom”, én meg rögtön rávetem magam. Akkora barom vagyok!
- Sajnálom, ha túl gyors vagyok és megértem, ha még várni akarsz. – Elkezdem hadarni ami csak eszembe jut, s remélem, hogy nem haragszik meg rám hevességem miatt. Igaz, hogy majd megveszek érte, de nem akarom erőltetni. Még tudok várni… egy-két napot… – Csak már nagyon régóta vágyakozom utánad, ezért egy kicsit nehezen tudom kontrollálni magam. Sajnálom, hogy nem vettem észre eddig, hogy te még… - Mielőtt azonban folytathatnám szóáradatomat, egy szenvedélyes csók kíséretében húz magához, s eltűnik minden eddigi gondolatom.
- Ez igazán kedves tőled. – Elenged, s visszasétál az ajtóhoz. Szóval most nem alszik velem? Erről azért nem volt szó! Visszafordul felém, s széles vigyorából ítélve valamit félreérthettem az előbb… - De én csak azt akartam ajánlani, hogy csukjuk be az ajtót, mert Willnek elég nehéz lenne reggel kimagyarázni, hogy miért alszunk együtt… pizsama nélkül. – Hátat fordít nekem, s mire elfordítja a kulcsot a zárban, már mögötte is állok. Elsöpröm haját válláról, s apró csókokat kezdek hinteni nyakára.
- Nem tudtál volna hamarabb leállítani? – Mérgelődve kérdezem, míg szorosan magamhoz vonom, s megérzem enyhe remegését. Magam felé fordítom, s bármennyire is csábítóan néz, nem közelítem felé pár centiméterre lévő számat. – Szóval?
- Nem. – Megszünteti az ajkaink közötti távolságot, s újra kirepül minden gondolat a fejemből. Egészen pontosan minden nem vele és az ággyal kapcsolatos gondolat… Azt hiszem jó ötlet volt becsukni az ajtót.