Már délután egy körül járhatott az idő, amikor Maou felébredt. Érezte a meleg leheletet, ami a nyakát érte, s amit a hozzá bújó Hisaminak köszönhetett. A nő békésen, mindentől háborítatlanul aludt, hosszú szempillái finom árnyékot vetetettek, ajkai résnyire elváltak egymástól, ujjai, amik a bérgyilkos mellkasához simultak néha megrándultak álmában. Hihetetlen nyugalmat árasztott, ami átragadt a férfira is.

            - Hisa - suttogta lágyan a nő fülébe, ám mivel az nem válaszolt, még kétszer a fülébe dörmögött, mire sikerült félálomba csalogatnia őt.

            - Hm? - Nem nyitotta ki a szemét, csak fázósan följebb igazgatta a takarót, és még inkább Maou-hoz bújt, majd nagyot sóhajtott.

            - Éhes vagy? - kérdezte, ajkával homlokát, arcát cirógatva.

            - Mint a farkas - dünnyögte, s megpróbálta kinyitni a szemét. - A fenébe, még mindig esik? - Hallotta meg az ablakon szakadatlanul kopogó cseppeket. - Ah, hány óra?

            - Délután egy van, szóval lassan föl kéne kelni.

            Kihúzta párnának használt karját Hisami feje alól, felkönyökölt, ám amikor megkísérelt kibújni a takaró alól, a nő a dereka köré fonta karjait, Maou elvesztette egyensúlyát és a hátára esett az ágyon. Hálótársa ezt kihasználva a mellkasára feküdt, fejét kissé hozzádörgölte, mint egy elégedett macska, ujjaival pedig az izmos felsőtestet simogatta.

            - De, akár még maradhatunk is - mondta megadóan a férfi, egyik kezével átkarolta, és magához húzta Hisamit, majd elkezdte annak gömbölyű vállát cirógatni.

- Helyes - dorombolta a nő halványan mosolyogva. - Én is így gondoltam. - Elégedetten húzta fel egyik lábát, és helyezte térdét Maou feszes combjára.

*

Mizuna idegesen járkált föl-alá a nappaliban, s közben szüntelen tördelte a kezeit. Kétségbeesésére két napja nem volt megoldás, illetve lett volna, csakhogy Zao még nem találta meg. Tudta, hogy nem volt fair a kérése, mégsem tudott vele máshoz fordulni. Akit csak lehetett, értesített, mégis Zaóban bízott a leginkább.

„Ha ő nem tudja megtalálni, akkor senki!" Szemei alatt sötét karikák húzódtak, haja kócosan hullott hátára, idegesen harapdálta alsóajkát. Két napja alig pihent valamit, fáradt volt, kimerült, mégsem tudott aludni. „A francba is, most már mind a kettőjükért aggódhatok!" Még élénken élt benne a két nappal ezelőtti, kora reggeli jelenet, amikor mind a hárman tettek jó pár felelőtlen kijelentést, aminek eredményeképpen Yuki kicsörtetett a házból... és azóta sem tért vissza. Ráadásul sem a Ferrari, sem a Mazda nem hiányzott, vagyis gyalogszerrel lépett le. „Yuki, te akkora egy hülye vagy!"

Nagyot ugrott ijedtében, amikor megszólalt a háta mögött a telefon. Késlekedés nélkül odasietett hozzá, s fölvette, remélve, hogy jó hírekkel keresik.

- Megtaláltátok?

- Öhm... kit, Mizuna? - Yukari volt az, a lány pedig már bánta, hogy olyan hirtelen beleszólt a telefonba, de azért kivágta magát.

- Ja, szia Yukari... a... eltűnt a macskám - füllentette sebtében.

- Neked nincs is macskád! - Hallatszódott a szkeptikus ellenvetés, Mizuna pedig úgy döntött, előáll egy hihető mesével:

- Pár napja vettem egyet, egy kisállat-kereskedésben, de megszökött. Megkértem pár haveromat, hogy segítsenek megtalálni, azt hittem ők hívtak.

- Ja, már értem... de... miért vagy Yuki házában?

Annyira utálta Yukari kérdéseit, és azt, hogy sose képes fél percen belül leszállni egy témáról, hogy az elmondani nem bírta. „Most erre mégis mi a jó fenét mondjak!?"

- Mizu, ott vagy még? - Ráadásul még becézte is, amitől egyenesen a hideg futkosott a hátán. Amióta randizott Yukival, valahogy kevésbé találta szimpatikusnak.

- Igen, igen, itt vagyok. - „Hová is mehetnék?" - Na mindegy, nem az én dolgom. Figyu, van kedved holnap dumálni egyet? Már rég találkoztunk.

- Jó, miért is ne? - Oda sem figyelt arra, amit mondott, csak azt akarta, hogy minél hamarabb le tudja rázni a lányt.

- Szuper! Akkor holnap délután három körül a parkban, az neked is jó?

- Aha, csúcs, na szia!

- Hali... - még végig sem mondta, Mizuna mát le is rakta. Nem akarta a vonalat foglalni, hátha pont akkor keresik, amikor Yukarit próbálja lerázni.

„Istenem, hol vannak már?" Elképzelhetőnek tartotta, hogy Kosuke, vagy Ryonosuke esetleg falaznak neki, ezért nem találják Yukit, de ezt akkor sem tartotta tisztességesnek. Ráadásul azt sem értette igazán, hogy a férfi min húzta fel magát ennyire. Azt tudta, hogy ő miért akadt ki a Yukaris randevú miatt, de Yuki miért borult ki azon, hogy együtt aludt Zaóval? Annak ellenére, hogy voltak zavarba ejtő elképzelései, nem akart álmodozni. Mindig olyankor koppant a legnagyobbat.

*

Yukari elégedett mosollyal arcán ejtette helyére a telefonkagylót, majd elfogadott egy szál felé nyújtott cigarettát, és rágyújtott. A vele szemben ülő pocakos, sörhasú, erősen kopaszodó, fekete hajú férfi némileg türelmetlenül dőlt előre kényelmes bőrfoteléban, jelezve, hogy várja az eredményt.

- Jól gondoltam, Shinikai - mondta, s hosszan letüdőzött, majd lassan kifújta a nehéz füstöt. - Mizuna Yukinál tanyázik.

- Úgy gondolod, felhasználható? - kérdezte, majd félretett egy köteg papírt íróasztala másik oldalára, hogy szabad rálátása legyen a lány hosszú lábaira, amik kilátszódtak a miniszoknya alól.

- Mindenképpen. Holnap találkozom vele, és mivel Yuki még mindig nincs meg, ezért addig kell lecsapnunk Mizunára, amíg tart a nézeteltérés. - Szabályosa karikát sikerült fújnia. - Heh, ezt se hittem volna.

- Remek. Oda fogom küldeni Karasut is, biztosítéknak.

- Most miben nem bízik? A hűségemben, vagy a hatékonyságomban? - Magához húzott egy üveg hamutartót, és elnyomta a félig szívott csikket.

- Nem vállalhatok ekkora kockázatot, különösen úgy, hogy a mintapéldányom is megszökött - csikorgatta ingerülten a fogait a gondolatra. - Hálátlan dögök!

Yukari elhúzta száját, arca kifürkészhetetlenné, teste mozdulatlanná vált. Akkor sem moccant meg, a mikor háta mögött kinyílt az iroda ajtaja, s két férfi lépett be rajta. Elöl Karasu, mögötte az elmúlt pár nap megviselt áldozata: Hiwatari. A Véreb Yukari széke mellé lépett, Hiwatari az ajtóban némán meghajolt, majd távozott.

A lány magán érezte tekintetét, s kissé feszengeni kezdett. Shinikai ebből semmit sem vett észre, íróasztalának egyik fiókjából kubai szivar kapott elő, s rágyújtott. Karasu szeme sarkából végigmérte a lányt, majd Gazdájára nézett.

- Miben lehetek szolgálatára, Gazdám? - kérdezte egy mély főhajtás kíséretében.

Néhány vörös hajtincs kiszabadult a hosszú fonatból, és előrehullott széles vállaira. Yukari nagyot nyelt. Már alig várta, hogy kiszabadulhassanak a kényelmetlenül szűkké vált szobából. Tisztában volt vele, hogy az egészet csakis maguknak köszönhették, de már nem tehettek ellene. Három éve ment a titkolózás, egyre nehezebben.

- Holnap délután elkíséred a Sintért a parkba. Lesz ott egy találkozója. Amint jelt ad neked, leütöd azt, akivel beszél, de ne öld meg! A lány élve kell! Világos?

- Természetesen Gazdám - hajolt meg ismét Karasu. - Gazdám, Tatsu... mármint, a 002-es Véreb sebe elfertőződött. Az orvos szerint így további egy hétbe telik a gyógyulása...

Shinikai dühösen káromkodott egyet, majd megritkult hajába túrt fél kézzel, s úgy nézett a Vérebre, mintha az szándékosan szabotálta volna társa felépülését. Karasu rezzenéstelen, közönyös arccal állta pillantását. A hosszú évek során megtanulta kezeli, vagy legalábbis elviselni Gazdája dühkitöréseit, kirohanásait. Villámgyorsan lepillantott Yukarira. A lány is ugyanolyan higgadtnak tűnt, mint ő maga.

- Ha holnap hibázni mertek, ne tudjátok meg, micsoda büntetést kaptok! - fenyegetőzött a szivarját harapdálva. Megölni nem fogja őket, ezt már tudta. Így is híján volt bevethető Kutyáknak, nem fogja Zao, Yuki meg Maou malmára hajtani a vizet! Viszont azzal is tisztában volt, hogy léteznek a halálnál számtalanszor rosszabb, és fájdalmasabb dolgok. - Most menjetek! - intett a kijárat felé türelmetlen mozdulattal.

Karasu azonnal meghajolt, s már ment is. Yukari fölállt, biccentett Shinikainak, majd követte a Vérebet. Odakint a folyosó kongott az ürességtől, a plafonra szerelt lámpákból halvány fény vonta félhomályba a járatot. Balra a folyosó végén lévő lépcső teljes sötétségbe borult. Yukari habozás nélkül oda sietett, halkan, nesztelenül, vadul kalapáló szívvel. Ugyan nem látta, ám tudta, hogy ott van, s nem is tévedett.

Amint elérte az első lépcsőfokot két kar ragadta meg a felkarjait, majd egy rántás, finom lökés, háta pedig a hűvös falhoz tapadt, miközben forró ajkak tapadtak az övéire. Karasu egész testével a falhoz szegezte őt, miközben nyelve érzéki táncot járt a lányéval.

- Hátsó edzőterem? - kérdezte egy lélegzetvételnyi szünetben Karasu, s habár nem látta rendesen a lány arcát a sötétben, tudta, hogy bólintott. - Siessünk!

*

Az alkonyi szürkeségben egy eldugott sikátor felől hangos csörömpölés hallatszódott, ahogy feldőlt egy szemeteskuka. Vér fémes szaga érződött, ahogy a fiatal férfi egyre kijjebb botorkált a járda felé, testét számtalan friss seb csúfította, oldalán a régebbi felszakadt. Ében haja vértől csatakosan tapadt össze, szürke szemei tompán fénylettek. Egyik kezével folyamatosan a fölé tornyosuló épület falának támaszkodott, nehogy a kimerültségtől, a sok verekedéstől és a vérveszteségtől összeessen. „Jó volt ez a két nap!"