Egy cseppnyi villanás volt mindössze az űr állandó sötétjében mikor az apró csészealj alakú hajó befejezte az ugrást. A rendszerei nem jeleztek veszélyt, sem ellenséget, de ami a legénységét igazán zavarta barátot sem a közelükbe. Az FS Ecklips sebesen indult célja felé mely valahol messze az űr sötétjében rejtőző flotta volt. A diplomáciai hajó parancsnoka néma zsörtölődőssel indult az utas kabin felé, a morgás oka a tévedés volt. Elszámította magát, vagy a flottaegység késik, amihez indultak. Nyugodtan lépett el a szenátus védelmére kirendelt testőrök mellett. Mint már annyiszor megfordult fejében a gondolat, hogy ezeket az embereket, régi idők emlékére még mindig Pretoriánusoknak nevezik. Bár ahogy hallotta, ők a legjobb katonák, de ebben valahogy erősen kételkedett. Emlékképek villantak az idős férfi agyában. Megállt egy pillanatra, hogy elmerengjen a múlton. Majd sóhajtva megállapította, szerinte a gyalogság sokkal jobb lenne a szenátorok védelmére. Belépett a kis előtérbe, és belebotlott a hajó legfurcsább emberébe. A magas, karcsú, nők álma férfi elállta útját, lezser bőrzakó alatta mélykék ing, az ing színében pompázó szemek, a hosszú, enyhén hullámos szinte vérvörös haj látványa ismét meglepte a parancsnokot. Tudta, hogy a szenátor személyi testőre áll előtte, de soha sem értette meg, hogy engedhetnek ekkora renyheséget, mint a hátközépig érő haj, és az a túl laza ruházat. A fickó végigmérte, majd ellépett az útból. A kapitányt fogadta a diplomata.

A szomszéd szobából egy vékony alak lépett elő. Lassan sétált a nő mellett álló ülőgarnitúrához, majd kérdés nélkül helyet foglalt. Narita szenátorasszony végignézett a férfin, és szíve belefájdult a látványba. Halkan felsóhajtott, agyában néhány érdekes ötlet villant ,- Miért nem vagyok fiatalabb – gondolta magában a nő, miközben ragyogó mosolyt villantott a férfi felé. A divatlapokból lelépett szőkeség viszonozta a kedves gesztust, miközben hanyagul keresztbe tette a lábát.

- Ahogy hallom, gondok vannak.

- Igen kedvesem, de hamarosan utolérjük a szökevényt. – mosolygott a hölgy. – Gabriel, légy szíves, nézd meg, hogy haladunk.

 - Nekem meg hozzon valami frissítőt. – tette hozzá a nők álma.

- Mi vagyok én?? Valami pincér??? – morrant a testőr, majd a nő pillantását látva egy vállrándítással elintézettnek vette a dolgot.

 – Felőlem….

Az ajtó halk szisszenéssel húzódott félre az érkező előtt. A hajó irányításáért felelős tisztek meg sem fordultak, sejtették, ki lépett be a hídra. Kint az ablakokon túl az örök éj birodalmában, apró zöldes fények gyúltak, majd el is enyésztek, szinte azonnal. Pár másodperc múlva a hajó radarján tucatnyi vörös pont jelezte az azonosítatlan hajókat. A hídon ekkor megfagyott a levegő. Mindenki a monitorokra tapadt, és várta, hogy az ismeretlenek válaszoljanak. A központi képernyőt lassan betöltötték a közeledő hajók sziluettjei, a repülő kondorkeselyűhöz hasonló formák. Halk, csendes hang szakította meg a rádiós monoton darálását.

Pár fényévre a kibontakozni készülő eseményektől a Cimmera gigantikus teste siklik az űr sötétjében, a hajóraj előtt járva kémleli az ismeretlent. A csúcsteljesítményen járatott távfigyelő rendszer veszi először észre a hipertérben történt változást. A hajó agya hirtelen fordul az új probléma felé, ám a távfigyelő adatait nem találja elegendőnek a döntéshez. Segítségül hív még néhány alrendszert, köztük a harcászatit is. Majd mindezek teljes kapacitásával fordul a jelenség felé. Néhány másodperc és a Cimmera a következőkre jut. Valami kilépett a hipertérből. Az energiajellemzők alapján egy Szövetségi hajó. Feléjük tart. Pár mikromásodperc alatt döntött, hogy kíséretet küld a közeledő jármű felé. A szükséges egységek értesítésénél tartott, mikor a harcászati alrendszer, mely szintén ezen a problémán dolgozott a távfigyelő egységekkel együtt valamit észrevett. Ez az alrendszer minden mástól függetlenül látott munkához. Beletúrt a memóriáját alkotó kristályokba. Majd mikor megtalálta, amit keresett, és döntött. Ekkor a hatalmas rombolón felbődültek a riadószirénák, a korábban felkészült egységek dübörögve startoltak és rendeződtek alakzatba az óriás előtt. A felsorakozó vadászszázad, és két leszállóegység közé lassan, méltóságteljesen repült be egy madárszerű karcsú hajó a Warloock.

Mindezt a Cimmera bár észlelte, de nem foglalkozott vele, harci rendszere támadni készült, és ennek esélyét mérlegelte. Gyorsan élesítette mélyűrtorpedóit. Majd el is vetette ezt a megoldást. A fegyverek bár időben oda érnének, mégis elpusztítanák az azonosítatlan saját hajót is. Inkább parancsot adott a felszállt rajoknak a támadásra. Ezután elrendelte a csapásmérő flotta teljes harckészültségét. Valamint utasította őket, hogy rendeződjenek támogató pozícióba körülötte. A hajó felszínén elfordultak a gigantikus lövegtornyok, kutatni kezdték az űr végtelen sötétjét, és vártak, hogy amint itt az idő energiaviharba burkolják azt, ami megjelenik előttük.

Az óriás előtt fénylő villanás szaggatta szét az űrt. Mire a fénykitörés eltűnt azok az egységek melyek eddig ott csillogtak, már sehol sem látszottak. Úton voltak hogy teljesítsék azt, amiért létrehozták őket. Mögötte energiafoszlányokat sodorva lépett ki az első néhány hajó a hipertérből. A Cimmera eddigre feltöltötte fegyvereit és készen ált a csatára. Négy hajóval a háta mögött beugrott a csoda és irrealitás világába a hipertérbe. A távozók mögött maradt térben lassan felfejlődött a csapásmérő egység, majd utánuk indult, hogy az eddig még ismeretlen Szövetségi hajó segítségére siessen. Miután elindultak vették az adást a diplomáciai hajóról, ami komoly bajba került.

 Három héttel az Ecklips indulása előtt. Mars pálya.

Az ablak túlfelén - nem éppen büszkén - sodródó hajók raja takarta a vörös bolygó látképét. Öreg, rozsdásodó, toldott-foldott hadihajók. Aki látta őket, megborzongott, nem az erő és a szépség, hanem a látványuk miatt. Mintha már semmire sem lehetett volna használni őket... Rozsdás roncsok, amiket talán csak az ima és a friss hegesztések tartanak össze. Épeszű ember nem ült volna rájuk. Ezek az - űr és a korok okán - szemétté váló hajók egy pillanatra minden ok nélkül reszketni, remegni kezdtek, képeik elmosódottá váltak.  A furcsa jelenség hullámszerűen terjedt a flotta egységei között, csak itt-ott volt néhány,  ami nem remegett meg. Rájuk nem hatott a nap erősödő tevékenysége. Az egyik téglatest körvonalai szinte egyik pillanatról a másikra megmerevedtek, míg a többi még mindig járta a táncot. Egy másodpercre fényes villanás keretében eltűntek a reszkető hajók, majd lassan újra felrajzolták őket a valódi egységek holosugárzói.

Kint az űrben ismét megszilárdult a Szövetség 10. csapásmérő erejének hologramja.

Pár perc múlva a hajó fedélzetén megjelent egy rongyos, reszketeg ember. Mögötte nyugodt léptekkel egy terepnadrágot és kék pólót viselő férfi. Combján mélyen leengedve egy - még a kinti hajóknál is ősibb - fegyver lógott. Ebben a korban a történészek és a gyűjtők háborút robbantottak volna ki a Luger láttán. A fickó nyugodtan taszította a hídra a reszkető foglyot. A cidriző ember kerek szemekkel nézett körbe. Hát, akadt látnivaló... A hajó hídjának ablaka az űr helyett egy golfpálya zöld fűszőnyegét mutatta. Az egész helyiségben talán ha öten tartózkodtak. Mind-mind más és más látványossággal szolgált. Kezdve a golfnadrágos, szalmakalapos őrülttel, és folytatva egy szakadt bőrcsizmát, bőrnadrágot viselő, félszemű alakig, aki úgy állt a terem közepén, mint akit odacövekeltek. A cövek lassan egy vaskos szivart tolt a szája sarkába, és komótosan rágyújtott. A fogoly szájából egy hangos, megkönnyebbült sóhaj tört fel.

Pár órával később Triblat rendszer határa.

A hideg űr nyugalmát semmi sem zavarta. Sem fényvillanás, sem a jellegzetes kapu kinyílása. Semmi sem jelezte, hogy valami is érkezne a rendszerbe. Egyik pillanatról a másikra jelent meg az öt téglatest alakú hajó. Szépen, lassan kezdtek a rendszer kiterjedt aszteroidamezeje felé lavírozni. Egy szalmakalapos alak felemelte a fejét az egyiken, és megszólalt:

 - Uraim nyuszi ül a fűben. Sodródás.

A következő pillanatban megreszkettek az egységek körvonalai, elmosódottá váltak, majd lassan ismét szilárdulni kezdtek, hatalmas lyukak jelentek meg az addig ép testeken, eltorzult roncsai lettek önmaguknak, sérüléseikben szikrák pattogtak, helyenként vörösen izzott a szétszaggatott fém. Az addig céltudatosan haladó hajók hirtelen váltak hasznavehetetlen sodródó ronccsá. Bárkinek, aki figyelte őket, semmi kétsége sem volt afelől, hogy ezek tönkrelőtt hajók, amik csak a véletlen miatt tudják kikerülni a sziklákat. Tudatos ámítás volt ez. Még ha életjeleket kerestek volna rajtuk, azt sem találtak volna eme kísérteteken. Így sodródtak lassan, egyre beljebb a legenda által emlegetett területre, lassan, de biztosan közelítve a Halálmadár vélhető helyéhez. Ahhoz a helyhez, ahol a látszólag halott hajók rendszerei a legnagyobb fémtömeget jelezték.  Egy hatalmas sziklacsoportosulás mellett sodródtak egyre lassulva, hogy véletlenül se mérgeljék fel a legendás lényt. A hajók hídján mindenütt várakozásteljes szemek meredtek a monitorokra, vagy magára az űr sötétjére, Tudták, hogy emögött az aszteroida mögött ott van az, ami miatt idejöttek.

Tömérdek kerekre nyílt szem és elakadt lélegzet fogadta a látványt, amikor megjelent előttük a titokzatos Halálmadár. Egy hatalmas, szárnyait összezárt sasszerű lény lebegett előttük. Testén a tollazat rajzával, mint egy fészkén ülő alvó madár.

A másodperc törtrésze alatt változott meg minden. Az addig nyugodtan szunnyadó hatalmas test hirtelen megmozdult, sebessége túlszárnyalt minden eddigi, katonák által látottat. A madár fellökte magát a sziklaágyról, szárnyai meglebbentek, mint fészkéről felreppenő sasé, szemei vörösen felizzottak, ahogy az előtte megálló roncsokra nézett. Széttárt szárnyaival fenyegetőn lebegett a hajókkal szemben. A gigantikus csőr lassan szétnyílt, a kutakodó szemek csak egy sötét alagutat láttak a fényes fémlemezek között.

           - Ezek szerint igen. Működik. – szólt az admirális.

            - A kurva életbe – morrant fel Keserű Kálmán a Sulaco parancsnoka, miközben fejébe nyomott egy ősi, még a II. világégés során használt német sisakot.

            - Öcsém, gondolod, hogy az az ócskaság megvéd???

            - Nem, de jobban érzem magam tőle.

            - Adjanak bináris vészjelzést.

A madár szemei lassan kihunytak, a szárnyak meglebbentek, ahogy a roncsok felé indult. Erős gravitációs tér rántotta magához a Sulacot. Majd hangos koppanás, ahogy a madárka dokkoló mágnesei rátapadtak a testére, újabb koppanás, mikor a közlekedőfolyosó csatlakozott. Kint, a többi hajóról döbbent szemek nézték a látványt, mintha a hatalmas sas zsákmányt ejtett volna... Olyannak tűnt a kis földi cirkáló teste a madár karmai között.

            - Látod, Kálmán, meg lettünk mentve…

            - Szerintem meg jó nagy pácban vagyunk.

            - Be kéne nézni, nem???

            - Készen vagytok??? Fegyvert ne vigyetek át. Elvileg bajban vagyunk.

            - Rendben. Első szakasz a dokkoló folyosón. Légkör megfelelő.

A folyosón álló szedett-vedett banda egymásra néz, kérdő tekintetek, és bősz vállrángatás mellett lépnek az ajtó elé.

    - Hát, egyszer halottam valahol, hogy "kopogtass"  - szól az egyik katona, majd megveregeti az előtte lévő ajtót. Talán ő lepődik meg legjobban, amikor az kinyílik előttük. A harcos éppen hogy csak bedugja a fejét a nyíláson, majd az általa beszélt összes nyelven beköszön, legvégül anyanyelvén kíván szép napot a helybélieknek. De semmi válasz sem érkezik a kivilágított, kihalt folyosóról. A katona nem látja, mikor két íjpuska formájú tárgy húzódik vissza hangtalanul a folyosó mennyezetébe. Ezek után szétszélednek a hatalmas hajó testében, hogy minél többet tudjanak meg róla, és azokról, akik egykoron építették.

Három héttel később, valamikor az Ecklips érkezése idején.

Még mindig a gigantikus madárban bolyongó katonák...  lassan mindent bejártak mit bejárhattak. Hárman elérték a madár fejében a hidat, de csalódniuk kellett, nem tudtak kommunikálni az ismeretlen civilizáció szülöttével. Élőlényt nem találtak rajta, de ami meglepte őket, hogy a hajó folyosóit, termeit, egy kivételével, emberire tervezték. A legnagyobb terem rendeltetésére nem tudtak rájönni, pedig négy ember hetek óta járta a hatalmas, üres terepet. A hídon ülő alakok sem mentek semmire a furcsa kriksz-krakszokkal amiket, a hajó kiírt nekik.

Kint az űrben a madár széttárja szárnyait, miközben magasabbra emeli őket. Csőre szétnyílik, teste körül arany színben felizzik az űr sötétje.

 Ilinai Hajóraj Összpontosítási körzet.

Ecklips.

 - Kedvesem, nyugodj meg, pár pillanat és már láthatod a kis szökevényt. – szólt a szenátor tárgyalások során használt, és erre fenntartott hangnemben. –A frissítőd is mindjárt megérkezik.

Kintről futó léptek zaja szűrődött a tágas kabinba.

Mintegy végszóra félrecsúszott az ajtó, és megjelent a hanyag zakós, vörös lobboncú testőr.

Ekkor már a nő is tisztában volt azzal, hogy az Ecklipset megtámadták, és a máskor, laza jókedvű alak most a munkáját készül végezni,  viszont még így is volt egy kis probléma. Lánya vőlegényét nem hagyhatja magára. Gabriel terve pedig, hogy a hídra viszi, nyilvánvaló volt. Bár szabvány esetben egyszerűen katapultálták volna, de ezek szerint több ellenség is a közelben lehet.

Az űr végtelen csodája számos, de egyikhez sem hasonló, mikor egy hajó széttépi a valóság ködét, mikor befejezi a hiperugrást. Apró, fényes energia-örvények kavarognak a teste körül, néhányat vízcsepp módjára sodor magával, mikor bezárul az átjáró a valóság és a hipertér között. A Warloock karcsú testével még érdekesebb látványt nyújtott eme alkalommal. Körülötte a vadászok, mint megannyi dühödt hatszárnyú darázs örvénylettek, eme darazsak között a két lomha testű csapatszállító manőverezgetett. A Warloock körül felvillantak pajzsai, készen állt a harcra. Hídján egy nő ajkain furcsa mosoly játszott, hisz ő lett a megtestesült erő, és most rettenetesen dühös volt. Hisz egy fegyvertelen társára támadtak. Cegledy kapitány nézte az Ecklips testét és a körülötte keselyűként forgolódó Ilinai hajókat, majd két tucatot számlált meg pillanatok tört része alatt. Ekkor megérezte karjában az erő feszülését. Tudta a fegyverei töltődtek fel. Minden figyelmét a közelgő csatára irányította. Majd megmozdult. Bár mindezt képzeletében tette, de kint a hajó teste megindult. Lassan, fenyegetően közeledett a felé forduló hajókhoz.

A Warloock szárnyvégeiről vakító kék villanás tört ki. A két hajó, amit végignyalta a plazma kegyetlen forrósága, szinte azonnal felrobbant. A többi Ilinai ragadozó dühödten fordult a meglehetősen erős ellenfél felé, hogy minél hamarabb végezni tudjanak vele, és akkor ismét a prédával foglalkozhatnak... Dühödt dongóként csapott le rájuk ekkor a megtestesült rettenet. A Sol vadászgépek látványa megzavarta az Ilinai rajt, bár csak néhány másodpercig tartott a zavar, de ahhoz éppen elég volt, hogy az egyik partraszálló egység az Ecklips oldalához csatlakozzon.

       - Tölts!!!! TŰZ!!! – jött az éterből egy üvöltés, miközben néhány elaggott téglatest alakú hajó jelent meg az Ecklips és az Ilinaiak között, oldalukat mutatva az ellenségnek. Fényes villanások sorozata sepert végig a Sulacon, mikor lövegei - egyik a másik után - leadták a hajó nyitó-sortüzét. Bár eldördült a sorozat, de mégsem látszottak fényes energiasugarak, nem cikáztak lézertöltetek az űrben. Csak a sötétség volt, miután a hajó tüzelt. Majd minden átmenet nélkül az Ilinai ragadozók között fényesen villant fel a semmi, a hangszórókban hallatszó hangos pendüléssel furcsa, zöld hullámok kezdtek terjedni a hajók között. Ha elérték valamelyiket, annak szárnyát törték apró fémlemezekké, vagy kettétépték a testüket. Majd a hullámok magukba roskadtak. Az Ecklips oldalához csatlakozott partraszálló egységben egy hang szólalt meg értetlenül és hitetlenül. Az egység pilótája, miközben végignézte a Sulaco sortüzét.

          - Szonikus töltetek???

Gyakorlatilag pánikhangulat lett úrrá a hajó fedélzetén eme kijelentésre. Mindenki elkezdte magát beszíjazni miközben a Sulaco lassan orral fordulta az ellenség felé.

        - TŰZ!!!!!! Teljes tolóerő!!! Tartsátok a pályán!!!!! – ekkor már elszabadult a pokol. A romboló irtózatos sebességgel megindult hátrafelé, ahogy fegyverei elsültek, de sem hang, sem villanás nem jelzete azt, hogy tüzelt volna. A hídon felborult a rend, a hajó minden ízében reszketett, ahogy túlerőltetett hajtóművei próbálták csökkenteni a hátrasiklást. Ami nem volt eléggé rögzítve, leesett a falról, a hajó konyhája ekkor már romokban hevert. Kint az űrben az Ilinai hajók között megnyílt az univerzum legkegyetlenebb fegyvere. Alig volt először észrevehető, egy cseppnyi torzulás, ami mintha magához húzná a fényt... majd mind nagyobb és nagyobb lett, végül teljes valójában nyílt meg két fekete lyuk. Az Ilinai egységek közül többen már nem tudták elkerülni a pusztító és érthetetlen jelenséget. Sem, ők sem a szövetségi rajok nem értették, miért nyíltak meg a lyukak. Egyetlen hely volt, ahol mindezt tudták. A Sulaco elkezdte ismét feltölteni az oldalára szerelt két szingularitás-ágyút, hogy újabb fekete lyukakat nyisson az ellenségei közé. A két pusztító anomália lassan elenyészett, magával ragadva azokat az ellenséges egységeket, amik túl közel voltak hozzájuk. Az Ilinai kötelék menekülni kezdett. Kerek, értetlen szemekkel nézték azt a valamit, ami hirtelen a semmiből jelent meg, aranyszínű ragyogásával, felemelt szárnyaival, széttárt csőrével elzárva a menekülési útvonalakat. A hirtelen rálőtt töltetek elenyésztek az izzásban. A hatalmas lény felvijjogott, pusztító plazmavihar söpört végig a menekülni készülő Ilinai hajókon, nem hagyva maga után semmit és senkit. A Turul lassan fordult körbe, miközben szétszakadt a tér valósága és kivágódott belőle a Cimmera által vezetett kötelék, az egyetlen túlélő Ilinai hajó legnagyobb bánatára. Parancsnoka felüvöltött a látványra, majd megsemmisült az érkező Szövetségi csillagromboló lövéseitől. Az Ecklips - bár megmenekült -  fedélzetén még mindig idegenek garázdálkodtak, oldalát pedig ezekben a pillantokban vágta fel a leszállóegység. A Sulaco dokktermében húsz katona készült az átszállásra. Testük megreszketett, majd eltűnt a hangárból.