- Zao! - szólt ki a nappaliba Mizuna, miután végzett a mosdatással.

            Yuki végig nyugton maradt, egy rossz szava sem volt, és semmi zavarba ejtő dolgot nem tett, holott nem egy alkalma lett volna rá, s a lány ezért végtelen hálát érzett (különösen, amikor a combjait törölgette). Többször is ki kellett cserélni a vizet, annyira átszíneződött a rengeteg vértől és mocsoktól, ám a sok küzdelem, meghozta gyümölcsét, valamint Yuki álmát. Az utolsó pár percben elaludt.

            Zao rózsásnak nem nevezhető hangulatban érkezett meg, s a legkevésbé sem kíméletes módon rántotta ki a sérültet a kádból (majdnem leesett a derékra kötött törölköző is!). Idegességtől rángatózó állkapoccsal várta ki, amíg Mizuna szárazra törölgette nagyjából Yukit, majd nehézség nélkül kicipelte az alélt férfit a napaliba.

            - Szerintem inkább a szobájába kéne vinni - cincogta Mizuna, előre tartva Zao esetleges reakciójától. A férfi azonban kiabálás, vagy dühöngés helyett bevitte az említett helyiségbe Yukit, és az ágyra fektette.

            - Így jó lesz? - kérdezte színtelen hangon, mire a lány biccentett. - Remek! - azzal már ki is csörtetett a nappaliba. Mizuna - röpke ismeretségük alatt - még sose látta ennyire feldúltnak.

            Gyorsan bekötözte a sebeket, betakarta Yukit, feje alá párnát tuszkolt, majd kisietett Zao után, s betette maga mögött az ajtót.

            - Zao...

            - Igen? - Hangja készséges volt ugyan, tekintete viszont izzott, állkapcsán megfeszült az izom.

            - Miért vagy ilyen mérges? - darálta el egy szuszra a kérdést, nehogy a férfi valahol közbeszólhasson.

            - Mert Shinikai Yukito egy manipulatív, szemét dög! - fortyant fel, s indulatosan szembe fordult Mizunával, aki erre megszeppenten hátrált két lépést - ezzel pedig háta a csukott hálószobaajtónak ütközött. - Ne haragudj! - nyögte fáradtan, majd a kanapéra roskadt.

            - Sajnálom, hogy ilyen sokat követeltem - motyogta lehorgasztott fejjel a lány. - Bele sem gondoltam, hogy ez neked milyen lehetett...

            - Buta vagy... - szűrte a szavakat ujjai közül, tenyerébe temetett arccal. - Kérj csak nyugodtan, nem bánom... örülök neki, hogy... segíthetek, ha már egyszer én öltem meg a... a nagyapádat...

            Mizuna egy szempillantás alatt megfeszült. Tudta, hogy ki gyilkolta meg a nagyapját, így viszont, hogy ezt a gyilkos szájából hallotta... ráadásul pont ennek a gyilkosnak a szájából... Látta rajta, hogy megpróbált bűnbánó lenni, ám hogyan lett volna képes meggyőző alakítást nyújtani, hogyha egyszer nem bánta. Hogyan is bánhatta volna? Nem ismerte azt a férfit, ráadásul az életéért ölt, és olyan sok idő telt el azóta. A bűnbánat, mint olyan, nem szerepelt kevéske érzelmeinek listáján.

            - Mizuna, ezt már korábban is akartam kérdezni - lassan fölemelte a fejét, s a lányra szegezte szürkéskék szemeit - nagyon gyűlölsz engem?

            A kérdés váratlan volt, ráadásul Mizuna hirtelen nem is értette, hogy miért érdeklődik ilyesmi után a férfi. Aztán rájött, hogy összességét tekintve nyugodtan utálhatná őt. Fenekestől felforgatta az életét, megölte a családja egyik tagját, hazudott neki nem is akármilyen ügyben, ráadásul veszélybe is sodorta. Ránézett az elgyötört arcra, a válasz pedig kézenfekvőbbnek tűnt, mint bármi a világon.

            - Most mennem kell - állt fel Zao kissé vontatottan. - Nem tudom, meddig nem találkozunk, de ha szeretnéd, akkor végleg...

            - Nem! - kiáltotta hirtelen, s a férfiban rekedt minden szó. - Nem gyűlöllek, és nem akarom, hogy végleg eltűnj az életemből! - Kicsit zavarba jött. - Sokszor voltál idegesítő, a „Zao"-zásod pedig egyenesen az őrületbe kergetett, de nem szeretném, ha örökre elmennél.

            Sikerült halvány mosolyt csalnia Zao fáradt arcára.

            - Köszönöm... Az októberi fesztiválra visszajövök. - Tekintete találkozott a lányéval. - Ne nézz így rám, én is jobban örülnék, ha maradhatnék, de nem lehet! - Hátrált pár lépést a kijárat felé. - Vigyázz addig magadra...

            Megint belé fojtották a szót. Annyira nem volt hozzászokva, hogy megöleljék, hogy szinte fájt Mizuna közelsége. Pedig nem egyszer ugrott már a lány nyakába, akkor viszont csak színjátékból. Pont, mint a legutóbb, amikor azért kapott ölelést, mert előkerült. „Vajon a Shinikai kölyök mit fog kapni?"

            Erővel vette rá magát, hogy eltolja magától Mizunát, és elhagyja a házat. Remélte, hogy az ébredező város álmos nyugalma rá is átragad majd valahogy.

            Yuki az ablakon át beáradó napfényre ébredt. A függönyöket elfelejtették behúzni. Elégedetlenül mordult egyet, s megpróbált átfordulni az oldalára, hogy ezzel hátat fordítson a fénynek - tagjai viszont cserbenhagyták. Egész teste lüktetett a tompa fájdalomtól. Pár percnyi értelmetlen és eredménytelen vergődés után feladta a kísérletezést, hogy testhelyzetet váltson. Dühösen dobta vissza fejét a puha párnára, s már sokadszorra szívta magába Mizuna illatát.

            - Ennyi volt? - kérdezte a félig nyitott ajtóból az illat gazdája. - Pedig díjnyertes alakítás volt: Partra vetett hal. Indulsz vele az Oscarér? - csipkelődését Yuki egy fintorral jutalmazta. - Látom már jobban vagy.

            - Ja, fogjuk rá. - Tekintetével végig követte a lányt, ahogy az ablakhoz sétált, majd a napfényben megállva a szomszédos házakat kezdte fürkészni. - Köszönöm - csúszott ki a száján a hála röpke szava.

            Mizuna azonnal felé fordult, ő pedig rögtön elfordította a fejét az ellenkező irányba. Legalább a nyaka nem fájt... annyira. Nagyot nyelt, ahogy eszébe jutott a fojtóhurok és az izzó fém, ami végül a tarkójába sütötte azt a jelet. „Kitazawaki emberei kitettek magukért." Az ágy nem sokkal mellette kicsit besüppedt, majd alig egy pillanattal később finom tenyér simult a homlokára.

            - Nagyszerű, nincs lázad! - mosolygott Mizuna, a férfi pedig ismét rá emelte átható tekintetét. - Mi van? Miért nézel így?

            - Sírtál? - szegezte neki a kérdést. Nem maradt a könnyeknek túlzott nyoma, viszont azt a csöppnyit is fölfedezte.

            - Csak belement valami a szemembe... - Azonnal visszakapta a kezét, s már le is mázott volna az ágyról, csakhogy Yuki megragadta a csuklóját. Sérülések ide vagy oda, még így is erősebbnek bizonyult a lánynál.

            - Rémesen hazudsz.

            Pár végtelenül hosszú, feszült csendben telő másodpercet követően Mizunánan komoly erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy visszanyelje könnyeit. Sűrűn pislogott, s mindenfelé nézett csak Yukira nem.

- Mizuna...

            - Elegem van belőletek! - sírta el magát, és olyan távol kúszott Yukitól, amennyire csak a kartávolság engedte. - Eltűntök, felbukkantok, megsérültök, Isten tudja hol, aztán meg pátyolgathatom a pici önérzeteteket! Annyira unom már! Sértődékeny, hisztis kölykök vagytok mind a ketten! Az meg sem fordult abban a borsónyi agyadban, hogy akár meg is halhattál volna, hogyha Zao nem talál rád...

            - De megtalált...

            - Hallgass! - szólt rá csuklós hangon. - Az meg sem fordult a fejedben, hogy más is van rajtad kívül? Tudtod te egyáltalán mennyire szar érzés volt ott kinn ücsörögni két éjszakán és három nappalon át, várva, hogy esetleg mikor hozzák a halálhíred? Akkora seggfej vagy! És ereszd el a karomat! Beképzelt bunkó!

            Yuki hatalmasra nyílt szemekkel hallgatta a szóáradatot, ami után hirtelen köpni-nyelni nem tudott. „Hű, a francba!" Semmit sem bírt kinyögni, csak hápogott némán.

            - Mi az, megnémultál? - Hangja elcsuklott a sírástól, s a levegőt is szaggatottan vette. - Csak azt ne mondd, hogy nincs igazam.

            - Bocsáss meg! - mondta Yuki halkan, szorítása pedig egy leheletnyivel erősebb lett.

            - Egy nagy fenét, ilyen könnyen ezt nem úszod meg!

            - Nem azért kértem bocsánatot, amit tettem. - Most Mizunán volt a csodálkozás sora. - Hanem azért, amit tenni fogok.

            Nagy levegőt vett, figyelmen kívül hagyott minden fájdalmat, izmai, izületei és csontjai tiltakozását; hirtelen felült, ugyan ezzel a mozdulattal közelebb húzta magához a lányt, s még mielőtt az bármiféle ellenállásba kezdhetett volna, vagy magához térhetett volna a döbbenetből... megcsókolta.

Nem bírta sokáig tartani magát, néhány másodpercet követően visszahanyatlott az ágyba, majd vadul fújtatva próbálta valahogy visszaszorítani a tízszeresére nőtt kínokat. Mintha valami belülről szét akarta volna tépni.

- Bocs - nyögte két fújtatás között, verejtéktől csillogó arccal. Már fehér foltok táncoltak a szeme előtt, és alig látta Mizuna meglepett, kipirult arcát, amikor váratlanul minden elsötétedett körülötte.