|
Kalózvér
Sayara 2009.09.13. 10:54
A szigetet körülölelő sziklák halmainak körvonalai már tisztán kirajzolódtak a horizonton. Rhys nagy levegőt vett és egy pillanatra hagyta, hogy lelkét átjárja a nyomorúsággal vegyes öröm. Újra itt… de milyen áron?
A vitorlákat lecserélték a vihar után, most hófehér ragyogással feszültek, dagadva a széltől. Az emberei mind a helyükön álltak, várva a parancsára.
A szigetet csak egy úton lehetett megközelíteni. Azt pedig minden kapitánynak a fejébe kellett vésni. Egy rossz mozdulat és a hajó fennakadhat a zátonyokon. Rhys már több százszor megtette ezt az utat, gyomra azonban mindig diónyira szűkült az idegességtől, amikor ideért.
Szerencsére hátszél volt, így nem kellett attól tartani, hogy egy rossz széllökés miatt hajótörést szenvednek.
- Keresztvitorlákat levonni! – kiáltott le. A parancsot többször is visszhangozták, s Rhys figyelte, ahogy a vitorlák egyre lentebb és lentebb ereszkednek. A hajó visszább vett a lendületéből, lassult egy kicsit. Úgy markolta a kormánykereket, hogy ízületei elfehéredtek, teljesen kivehetővé váltak. Aztán egy picit jobbra tekerte. És még egyszer jobbra. Most csak úgy láthatták a szigetet, ha baloldalra fordították fejüket. A fregatt párhuzamosan siklott a vízen a szigettel. Rhys, torkában dobogó szívvel figyelte a már megtanult jeleket. Mikor a legmagasabb sziklacsúcs egy vonalba került vele, ismét felkiáltott.
- Fővitorlát levonni!
Feszült figyelemmel kísérte a hajó orrának mozgását. Egyre csak lassult és lassult, míg már nagyon úgy tűnt, hogy megálltak. Csak a hullámok lökdösték az oldalát. Mikor végre elérték azt a pontot, ahol a hajó orra a sziget legutolsó és egyben legalacsonyabban fekvő sziklájával került egy vonalba, élesen balra tekerte a kormányt. – Vitorlákat fel!
A csörlők hangjai egybeolvadtak a tenger morajlásával. A szél belekapott a vitorlákba, a fregatt pedig egy végtelennek tűnő perc után ismét elindult, hasítva a kékesszürke vizet. Megállíthatatlanul siklottak előre a sziklák felé, a kalózok pedig üdvrivalgásban törtek ki. Rhysnak csupán annyi dolga maradt hátra, hogy a hajó orra mostantól mindig észak-nyugati irányba mutasson.
Egy bő fél óra múlva meg is látták a kis alagútszerű nyílást a sziklafalban, ami távolról csupán egy árnyéknak látszott és csak annyira volt magas és széles, hogy egy hajó átférjen alatta. Mikor a sziklák alatt hajóztak át, a fedélzetre sötétség borult. Maga az átjáró több méter hosszú lehetett… Rhys még soha nem mérte le, saccolni sem nagyon tudott volna.
Mikor aztán elérték a végét, a férfi figyelte, ahogy a nap fénye egyre csak kúszik fel a fedélzeten, míg mindent meg nem világít. Az öböl világoskék, zöldes vize vakítóan csillogott, előttük pedig ott magasodott a Csont-sziget. Fehér homokja és zöld, buja növényzete megnyugtató látvány volt egy olyan, örökké bolyongó lélek számára, mint ő.
- Tim!
A férfi ott hagyta eddigi munkáját, és felsietett a tatfedélzetre. – Vedd át egy pillanatra!
A néger férfi bólintott, Rhys pedig lesietett a lépcsőn. Jobbra fordulva sietősen bekopogott az ajtón, mielőtt benyitott volna.
Nathan az ágyon feküdt, karjait keresztbefonta maga előtt, onnan nézte mereven az ágy végében ülő nőt. Valerie ijedten kapta fel a fejét.
- Valami gond van?
Rhys megrázta a fejét.
- Nem, dehogy.
- Akkor? – kérdezte Nathan értetlenül. Rhys arcán feltűnt a féloldalas mosoly.
- Megérkeztünk…
Beth kedvtelenül csúsztatta le vállairól a hálóing fodros pántjait, hogy az a lábaihoz essen. Kilépett belőle, majd a szék támlájára fektette.
Valerie azt tanácsolta, hogy női ruhában jelenjen meg Jack előtt, a formalitás kedvéért. Persze ismét leszögezte előtte, hogy aggodalomra semmi ok. Ők kiállnak mellette! Nem túlzottan nőiesen felhorkantott. Valahogy sejtette, hogy az „ők”-be nem került bele a Kapitány.
Unottan vette fel fehérneműje fölé az alsószoknyát, ami selymesen simított végig bőrén. A fűzőt szerencsére elől össze lehetett kapcsolni, és pont az ő méreteire volt beállítva, ezért ez sem okozott túl nagy problémát. Száját elhúzva pillantott le és szemlélte meg az alsószoknyát. Alig takart valamit. Nem a hosszúságával volt gond, inkább csak az átlátszóságával…
- A francba!
Rémülten rezzent össze és nézett az ajtó felé, ahol a férfi pont abban a pillanatban fordított neki hátat. Szégyen öntötte el minden porcikáját, de nem azért, mert itt állt alulöltözötten… az Istenért, hiszen Rhys majdnem mindent látott már… és mégis elfordul… miért döngöli a földbe minden egyes alkalommal?
Reszkető kezekkel nyúlt a köntöséért és magára kanyarította. A gombóctól, ami a torkában nőtt meg, alig bírt nyelni…
- Megfordulhat… - szólalt meg hűvösen, alig hallhatóan.
Rhys fogait összeszorítva fordult meg lassan. Próbált úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyná a látvány, de… ó az Istenért, hiszen itt állt előtte egy szál köntösben! A többi ruhadarab, ami alatta volt, egyáltalán nem számított, hiszen a fűzőn kívül, egyik sem takarta túlságosan… és ilyen „körülmények” között őrizze meg a hidegvérét? Akármennyire is bizonygatta magában, hogy távol kell tartania magát tőle, a testének nem nagyon tudott parancsolni! Ez pedig nagyon de nagyon idegesítette! Milyen már az, hogy az ember nem uralkodhat a saját teste felett? Ez abszurd!
Ahogy a lány arcán lévő sebek halványultak a napok elteltével, egyre nehezebben ment megtartani a több méter távolságot, amit kiszabott magának. Nem azért, mert rosszul volt attól, ha rá kellett néznie! Nem, ilyenről szó sem volt! A lelkiismerete amúgy sem hagyta nyugodni, szóval bűnhődésben nem volt hiány. A hűvössége azért volt, hogy a lányt megmentse. Magától.
Hiszen szépen rádöbbenhetett a balesetkor, hogy ha maga mellett tartja, halálos veszélynek teszi ki. A hajó nem nőnek való, végképp nem egy olyan nőnek, aki már akkor összerezzen, ha megemelik vele szemben a hangot. Persze mindig voltak és vannak is kivételek, például ő. A lány hozzászokott a hangulataihoz, nem fél visszabeszélni neki! És éppen itt volt a gond! Ha engedi, hogy tovább folytatódjon ez a… viszony, elmélyülhet addig, míg a lányt már nem érdekli az eddig olyannyira hajszolt álma, miszerint békében akarja leélni az életét egy csendes helyen, és inkább őt választja.
Pedig ezt nem engedheti… legbelül már kezdte elfogadni a tényt, hogyha bármi is történne vele, abba ő beleőrülne… egy szempillantás alatt. És ez az érzés, nem csak hogy idegesítette, de meg is ijesztette! Ő pedig utálta, ha valamiért félnie kellett!
- Rhys!? – szólalt meg ismét Beth halkan.
Rhys visszazökkent a valóságba, kezeit ökölbeszorította, majd háta mögé rejtette őket.
Furcsa sajgást érzett mellkasában, mikor Beth kék szemeibe nézett. Aggódott érte…
- Elértük a partot… - megköszörülte a torkát. – Az első csónakkal fog kimenni… Valerie és Nathan majd elkíséri, nekem a legénységgel kell maradnom.
- Ez érthető… - válaszolt Beth, fejét lehajtva. Szemeit összekulcsolt kezeire szegezte.
Ha most az a rész jön, hogy el kell búcsúznia, ő inkább meghal! Nem fog menni! Ránézni a férfira nem mert, tudta, hogy akkor minden, eddig oly’ sikeresen fenntartott büszkesége romokban heverne… a végén pedig még könyörögne is… olyasmiért ami soha az életben nem lehet az övé. Tisztán és érthetően a tudomására hozta, hogy nem kér tőle semmit, szóval kár lenne a már amúgy is összetört lelkét önként átnyújtania, hogy véglegesen porrá zúzza…
- Nos… akkor én… azt hiszem, megyek is. Minden jót.
-Várj… várjon…
Rhys keze már a kilincsen volt, úgy fordult vissza a lány felé. Beth ujjait lehunyt szemeire nyomta. – Ha esetleg… ha esetleg nem maradhatok a szigeten, akkor… megkérhetném… megkérhetném, hogy…
- Emiatt nem kell aggódnia! Egyetlen embert sem küldtek még el innen.
- De ha mégis…
- Ne féljen! Jack pillanatok alatt megkedveli magát, higgye el!
Beth rámeredt. Két részre szakadt! Az egyik inkább csendben maradna, és hagyná, hogy a férfi kisétáljon a kabinból… és az életéből… A másik viszont vitatkozna… a második volt az erősebb.
- Akkor miért vagy ilyen hűvös velem? – kérdezte remegő hangon.
Rhys szemei megvillantak, állkapcsa megfeszült, fejét egy picit megemelte, testtartása feszültté vált. – Ebbe most nem fogok belemenni!
- Csak mert tudod, ellentmondásos! – emelte meg a hangját, megakadályozva, hogy a férfi elforduljon tőle. Rhys összevonta szemöldökeit.
- Mégis mi? – morogta oda.
Beth keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és nagyon nem érdekelte, hogy a férfi tekintete egy pillanatra lentebb csúszott az arcáról.
- Azt mondod, hogy az a Jack rögtön meg fog kedvelni… - tegezte le már csak azért is. – Te viszont közelebb sem jössz három méternél! Nem értem az összefüggést…
- Itt most nem rólam van szó! – mondta zavartan.
- Valóban? – kérdezett vissza ismét. – Mondd el, hogy mit hibáztam, nehogy Jacknél is elrontsam ugyanazt…
- Nem rontottál el semmit!
- Ó tényleg? – nagyon közel volt már ahhoz, hogy eszeveszettül kiabálni kezdjen. Nem értett semmit! Egyszerűen nem értette, hogy mi baja vele, mit csinált vagy mit nem csinált… És még elmondani sem képes! Kész röhej. – Mert én nagyon úgy veszem észre, hogy hibáztam… valamit nagyon elhibáztam… és most ezért kerülsz engem…
- Egyszerűen nem kellesz nekem! – fakadt ki Rhys. Beth-ben a levegő is benn akadt egy pillanatra, szája tátva maradt egy kicsit. Minden erő elszállt belőle, pislogni is alig volt energiája… úgy érezte menten megfullad, és senki sem fog rajta segíteni…
Rhys, bár egy rohadéknak érezte magát, mégis erőt vett és közelebb ment. A lány érdekében!
- Te most komolyan gondoltad, hogy lehet kettőnk között valami?
Elizabeth annyira ledöbbent, hogy szólni sem tudott. Fájtak a szavai, átkozottul fájtak, de már sírni sem volt kedve… semmihez nem volt kedve… Csak lemerevedve nézte az előtte álló férfit, és egyre inkább az járt a fejében, hogy képes volt odaadni magát egy ilyen alaknak. Persze nem történt meg, de ha rajtuk múlik…
- Több hónapja a tengeren vagyok… - folytatta Rhys kíméletlenül, közben ő is úgy érezte, hogy amint kilép ezen az ajtón darabokra fog törni. – kellett egy kis szórakozás…
- Egy kis szórakozás… - suttogta a férfi szavait és hátrált egy lépést.
- Ha komolyan vetted a szavaimat, sajnállak…
- Azt mondtad… azt mondtad, hogy nem tudnál bántani… - nyögte elvékonyodott hangon.
- Miért, most bántottalak? – kérdezte, miközben gondolatban fejbe lőtte magát, amiért így bánt a lánnyal.
Beth felnézett rá, és abban a pillanatban egy könnycsepp gördült le hófehér bőrén.
- Ha megütöttél volna… kevésbé fájt volna, mint ez, amiket most mondtál… - suttogta, és felkapva a szék támlájáról a ruhát, kimenekült a kabinból.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
