|
Kalózvér
Sayara 2009.09.13. 10:57
Az öböl harsány színei, szinte elvakították Beth-t. A Nap ragyogóan sütött, a még felfedezetlen, vad, buja növényzet smaragd színben tündökölt, a part homokja pedig szemkápráztatóan fehérlett. A vízről nem is beszélve. A halványkék szín, egy kis zöld árnyalattal, mesebeli hangulatot ébresztett egy olyan idegen számára, mint Beth. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyönyörű hely is létezik.
Az égen hatalmas, hófehér bárányfelhők úsztak, s néha sirályok rikoltása hallatszott, beleveszve a megnyugtató morajlásba, mely a tenger felől jött.
Már messziről is látszott, hogy az emberek nagy része kiözönlött a partokra, és kiabálva integettek a hazatérőknek. Ahogy egyre közeledtek, a tömeg egyre hangosabb lett. Beth gyomra diónyira szűkült. Szemei furcsán égtek, bár tudta, hogy ennek az előbbi sírás volt az oka. Miután kiszaladt a kabinból, ott hagyva a férfit, egyenesen Valerie-hez szaladt. Ott elsírta magát, de már előre látta, hogy éjszaka kiadós zokogásban lesz része…
A ruha, amit Valerie segített felvennie, halványrózsaszín volt. A szoknya része nem volt túlzottan terebélyes, ahogy azt elvárná egy elit angliai, de nem is volt baj. Beth örült, hogy nem kell külön odafigyelnie még a ruhára is. Az ovális alakú nyakrészt, apró, fekete csipkével szegélyezték, ahogy a könyökéig érő ujj széleit is. A ruha felsőrésze szépen simult alakjára, semmi díszítés nem tarkította, csupán két, oldalról befutó csínosító varrás, amit ki is emeltek egy-egy fekete szalaggal. Beth-nek tetszett, nem volt annyira kirívó…
A csónak lassan megállt a homokban. Tim, és egy másik férfi kiugrottak a csónakból, majd megragadva az orránál, kihúzták a szárazföldre. Valerie vidáman kacagott közben, majd mikor végleg megálltak, egy mozdulattal kilépett belőle. Beth követte a példáját. Szívét először szúrós félelem, majd megkönnyebbülés öntötte el a mosolygós arcok láttán. Valerie, akit csak ért magához ölelt és cuppanós puszikat nyomott az arcokra. Beth megilletődve fordult el, hogy segítsen Nathannek kiszállni.
- Mindig ezt csinálja! – morogta oda Nathan, összevont szemöldökkel figyelve, ahogy Valerie-t szoros ölelésben részesíti egy igen fiatal férfi.
- Nem kell aggódnod… túl fiatal hozzá! – súgta vissza mosolyogva Beth.
- Gondolod? – húzta el a száját.
- Val! Val!
Beth érdeklődve figyelt fel, egy sötétszőke lányra, aki ugrálva integetett a nőnek. A haja hátközépig ért, finom hullámokban takarva. Arcán boldog mosoly ült. Valerie, amikor észrevette, szintén felkiáltott.
- Jane!
Elizabeth gyomrában rögtön felfordult minden. Tehát ő lenne az. A kis Jane…
A lány és Valerie megölelték egymást. Beth aggódva figyelte, hogy Rhys pont ebben a pillanatban ért partot. Nem fogja tudni elviselni a látványt, ha most odamegy a lányhoz és mindenki szeme láttára megcsókolja! A sírás határán állva meredt a férfira, aki kívánsága ellenére mégis Jane felé indult.
- Gyere, menjünk közelebb! – mondta Nathan.
Beth, botladozva, de engedelmeskedett. Szíve egyre csak összébb facsarodott, ahogy közelebb ért a lányhoz. Rhys ránézett, aztán újra visszafordította tekintetét Jane-re.
- Azért hagyj belőle nekem is, jó? – szólt oda Valerie-nek. Jane szélesen vigyorogva megfordult, majd egy sikítás kíséretében a férfi nyakába vetette magát. Rhys nevetve karolta át a derekát és a lendület miatt megfordult egyszer a tengelye körül.
Beth úgy érezte, hogy kalapáccsal döngölik a mellkasát… alsó ajkát fogai közé harapta, úgy figyelte tovább némán a kibontakozó jelenetet… na már csak a csók hiányzik…
Rhys letette a lányt a földre, majd két keze közé fogta arcát. – Öregedtél, mondták már?
Jane kinyújtotta a nyelvét, és hátat fordított neki, miközben könyökével hasfalon vágta, Rhys pedig köhögő rohamot kapott.
- Szóval újra itt! – fonta keresztbe Valerie a karjait. – Már nem is bánom… Tudod Jane, a bátyád egy idő után elég idegtépő és elviselhetetlen tud lenni… igaz, Rhys? – pislogott fel a férfira egy bűbájos mosoly kíséretében.
A kapitány csak morgott valamit az orra alatt.
Beth kezdte sejteni, milyen lehet, ha egy emberbe belecsap a villám…
A húga? De hát… te jó ég!
Végülis… ha csak egy kicsit is szemügyre veszi, felfedezhetőek a hasonlóságok. Acélszürke szempár… ugyanaz a sötétszőke hajárnyalat… még a vonásaik is rendkívül hasonlóak…
Tehát… Jane és Rhys… csak testvérek!
Ó a francba, kit érdekel ez? Alig tíz perce még amiatt sírt, hogy a férfi a legutolsó önbecsülésének darabkáját is földbe tiporta… mit érdekli őt, hogy a húga vagy sem?
- És benne kit üdvözölhetek?
Beth csak néhány pillanat után döbbent rá, hogy egy népes társaság figyelemének központjában áll. Zavartan elvörösödött, mikor belenézett a nő barátságosan csillogó szürke szemeibe… akárcsak a bátyjáé…
- A nevem…
- Elizabeth Noell. – szakította félbe Rhys. – Megmentette az életünket, ezért cserébe elhoztuk ide.
Elhoztuk! Nem elhozta, gondolta keserűen Beth.
- Ó.
Jane kedves mosolya kíváncsiságot is tükrözött, ahogy szeme ide-oda cikázott bátyja és a lány között. Csak ne vegyen semmit észre, imádkozott magában Beth. Bár ahogy viszonozta Jane pillantását, ugyanúgy érezte magát, mint amikor Rhys vizslatta, olyan szemekkel, mintha bármit ki tudna olvasni a fejéből…
- Nos… - szólalt meg vontatottan, majd végleg elszakította pillantását Beth-ről. – Jack már vár ránk… - karolt bele a bátyjába. Elindultak, Valerie pedig Elizabeth mellé lépett, segíteni Nathannek. Bátorítólag rámosolygott a lányra. Beth a kastély nagyságú erődítményre nézett, s nagy levegőt vett. Ha már idáig eljutott, nem futamodhat meg!
A „kastély”, ahogy az itt lakók nevezték, egyfajta központ volt a szigeten élőknek. Tömör, szürke kőből épült, amit furcsállt is, mivel elég szokatlan jelenség volt, ezen a szigeten. Bár ki tudja, miket rejt ez az esőerdő nagyságú, felfedezetlen rész…
Valerie elmondása szerint a nagy teremben tartották a fontosabb megbeszéléseket, és ünnepeket. Calico Jacken, és még néhány, sokkal öregebb kalózon kívül, csak a személyzetnek beállt emberek éltek az épületben. A többiek fából épült házakban, amit ízlésük szerint alakíthattak, formálhattak. A hallottak alapján megtudta, hogy több évszázaddal ezelőtt kezdtek bele az építésébe, és mindig az adott kalóz folytatta a munkálatokat, aki épp „hatalmon” volt. Mindenki adott bele egy kicsit, fejlesztett rajta. Ez meg is látszott a stílusok keveredésén. A gótikus egyszerűség, középkori, tömör falak, hosszúkás, karcsú ablakok és egy-két torony. A barokkra jellemző vidám, kacskaringós díszítések a falon… Nagyon úgy látszott viszont, hogy Calico uralma alatt élte fénykorát.
Ahogy beléptek a tölgyfa ajtón, rögtön több fokot csökkent a hőmérséklet. Beth döbbenten nézett körül. A nagy terem – amit már Valerie is említett – legalább akkora volt, mint a Cherboury-ban látott bálterem… ha nem nagyobb. Vörös szőnyeget terítettek le, szinte kettészelve a termet, hogy aztán a lépcsőhöz érve, felfusson a lépcsőfokokra, amik a közepén, háromfelé ágaztak el. A falakat körbe, hatalmas, felbecsülhetetlen értékű olajfestmények borították, mind egy-egy személyt ábrázoltak. Nőket, férfiakat vegyesen. Már csak maga az arany keret többet ért, mint az ő, egy évtizednyi fizetése!
A bejárattal szemben, a lépcső mögött, egy hatalmas, több kazettából álló üvegablak állt, mely színes mozaikdarabkákkal volt kirakva. Legendás isteneket, a mondavilágban élő csodalényeket ábrázoltak…
A nagy termemben, három-három vastag kőoszlop állt, mely a felsőszint folyosóját tartotta. A korlát aranyozott kovácsoltvasból volt, mely tompán verte vissza a fényt.
Mikor felnézett, a levegő is benne akadt… a festmény, mely az egész plafont beterítette, olyan élethű volt, hogy azt hitte az alakok abban a szempillantásban, lelépnek róla. Tengeri csaták, tengeri szörnyek, kalózok, szirének… meseszép volt… Egy-két ember le is pillantott, mintha egyenesen ő rá néznének, és tudnák ki ő, honnan jött…
Jane egyenesen a lépcső felé indult, maga után húzva Rhyst is.
Beth nem győzött csodálkozni ekkora gazdagság láttán. Nyílván biztosan közre játszott maga a tény, hogy kalózok nyüzsögtek a szigeten, és szinte idehordták az összes elrabolt, lopott kincsüket…
A felsőszint is ugyanolyan fényűzően volt berendezve, mint a nagyterem.
Portrék függtek a falakon, a vörös szőnyeg a lábuk alatt futott, és mindenhol aranyba ütközött. A gyertyatartók a falon, a képkeretek, az oszlopokon felfutó borostyánlevél…
A falakat néhol színes faliszőnyeg borította. Csak találgatni tudott, hogy a vastag faajtók, és szűk ugyanakkor meredek lépcsősorok merre, hova vezetnek.
Jane, egy kétszárnyú ajtóhoz ért, aminek az egyik szárnya már nyitva volt. Kopogás nélkül sétált be, a többiek pedig követték. Beth maga elé engedett mindenkit.
Térdei remegtek, tenyere izzadt, hajszálhíján elájult…
Az ajtóval szemben, vállmagasságú kandallóban ropogott a tűz. Mint oly sok minden, ez is fekete márványból készült. A padlót, bordó perzsaszőnyeg borította, melyen szögletes rózsa, és levél motívumok voltak. Jobb kézre az egész falat, ablakok borították, előttük fátyolszerű függöny, és mélyzöld, bársonysötétítő, melyeket két oldalra kihúztak, és óarany függönyzsinórral fogtak össze.
A másik oldalon könyvespolcok, fel egészen a több méter magas plafonig… Beth már ott tartott, hogy tátott szájjal nézi a köteteket… vastag gerincüket, az aranyozott betűket… Egy kerekes létra állt a sarokban, a polcok előtt asztal, amit tizenkét faragott támlájú szék vett körbe.
A kandalló előtt egy férfi állt, háta mögött összekulcsolt kezekkel. A tüzet nézte, de amint belépett az ajtón, feléjük fordult. Az ötvenes évei elején járhatott, szemeinél és szája körül elmélyültek a ráncok. Vállig érő, fekete, kicsit hullámos haját összefogta hátul, amibe itt-ott ősz tincsek vegyültek. És ugyanilyen árnyalatú körszakálla.
Első ránézésre egymagas lehetett Rhysra. Széles vállai voltak, kidolgozott felsőteste, melyet egy tört fehér ing, és sötétszürke zakó alá rejtett. Mégis, leginkább a szemei fogták meg, melyek ravaszul csillogtak. Mindenkire olyan áthatóan figyelt, mintha egyetlen pillantásával el tudná érni, hogy kinyíljon egy kis kapu. Egy kis kapu, mely mögött a tudat lakik, és a gondolatok. Közelebb sétált a kis csoport felé. Tartása és járása egy uralkodót idéztek. Ha nem ilyen kedves kifejezés ülne az arcán, félelmetes lenne.
A férfi szeme megállapodott Rhyson. Napsütötte arcán széles, szívből jövő mosoly terült el.
- Örülök, hogy épségben visszatértél! – mondta, majd kitárva karjait átölelte Rhyst. Hangja mély volt, kellemes tónusú. Andalító hatása volt… Beth-t ez úgy érte, mintha ha a helyére kattant volna valami… mintha…
- Egyedül nem ment volna. – válaszolt Rhys és arrébb húzódott. Arcán neki is az a fajta mosoly ült, amit régen nem látott, fontos személy találkozásánál vesz fel az ember. Persze mindezt öntudatlanul, szinte „reflexszerűen”.
- Igen, hallottam, hogy Cherboury-nál elfogtak… nem mondom, jól ráijesztettél mindenkire!
- De hiszen szeret a figyelem középpontjában állni! – szólt közbe Jane gonoszul vigyorogva.
Rhys átölelte a húga nyakát, és magához húzta. – Persze rengeteget segített nekünk Miss Noell… ha ő nincs, már rég bitófán lógnánk…
- Miss… Noell? – ismételte meg a nevet Jack, furcsán rekedtes hangon.
Rhys bólintott, majd kezét nyújtotta Beth felé.
Beth a férfi kezébe helyezte remegő ujjait és előrébb lépett. Most már tényleg nagyon rosszul volt. Minden egyes porcikája remegett… Nem tudta mire számítson. Rhys átadta kezét Jackébe. Villámcsapás… ahhoz fogható érzés hasított a gyomrába…
Szíve hatalmasat dobbant, már-már a fájdalommal volt határos, mikor belenézett a kalóz szemeibe. Többször is pislognia kellett, hiszen… mintha csak… tükörbe nézett volna. Ugyanaz a vágású szem… ugyanaz az égszínkék…
Jack várakozó, kíváncsi mosolya lassan lehervadt az arcáról. Szorítása, amellyel kezét tartotta megerősödött. Minden szín kifutott arcából, ijesztően sápadt lett. Kétségbeesetten pásztázta a lány arcát, ajkai megremegtek, mintha mondani akarna valamit, de nem tudja megformálni a szavakat.
Kék szemeivel úgy nézett le rá, mintha csak kísértetet látna… Aztán megszólalt. Hangja meggyötört, nagy kínoktól terhes volt… Beth mégis beleremegett a lágyságába, ahogy kiejtette a nevet.
- Katherine?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
