|
Kalózvér
Sayara 2009.09.13. 11:01
A teremben nyomasztóvá vált a csend. Mégsem érzékelte, csak előre tudott figyelni, pontosabban arra a férfira, aki most a kezét szorongatta… kétségbeesetten!
Kék szemeiben – amelyek szinte megkülönbözhetetlenül hasonlítottak az övéire – határtalan fájdalom csillogott. Miért? És… honnan tudja, hogy ez is az ő neve?
- Ez… ez a második nevem… az… az édesanyám után… - szólalt meg alig hallhatóan. Gyomra diónyira szűkült, torkában elviselhetetlen gombóc nőtt, alig kapott levegőt.
Jack keze elengedte az övét és leejtette maga mellé.
- Az édesanyád után… - ismételte meg rekedten.
Elizabeth aggódva figyelte, ahogy hátrál néhány lépést. Görcsösen hajába túrt, nem érdekelte, hogy teljesen szétzilálja összefogott tincseit. Folyamatosan rázta a fejét, maga elé meredve. Egy pillanatra még visszanézett rá, arca fájdalmas grimaszba torzult.
- Elnézést… - motyogta, és elindult. Megállíthatatlanul tört utat magának a némán állók között és egyenesen az ajtóhoz menekült. Beth szíve szaporábban kezdett verni, mikor meglátott egy arany medált a férfi nyakában, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Pontosan ugyanolyan volt, mint amit ő is hordott…
Gondolkodás nélkül indult el ő is.
- Beth! – fogta meg Rhys a karját, de ő egy mozdulattal kiszabadította magát a fogságból és ment tovább. Kiért a folyosóra. Még láthatta, ahogy Jack befordul egy ajtón.
Ismeri az édesanyját! Ismeri! Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy itt áll a szigeten. És bármibe is kerül, ő kideríti! Ki fogja deríteni!
Jack úgy érezte magát, mintha fuldokolna, több méter mélyen, ráadásul valami húzná is lefelé!
Lábai úgy remegtek, mint amikor először támadta meg egy kereskedő hajóját.
Felpillantott.
A kandalló felett egy olajfestmény függött… A nő éjfekete tincseit kontyba tűzte fel, sötétbarna szemei, szerelmet és odaadást ígértek. Szája titokzatos mosolyra görbült.
Katherine…
Az emlékek fájdalmas hullámokban törtek rá, szinte agyonnyomva őt. Feléledt benne minden érzés, a veszteség súlya és az elfojtott vágyak, melyeket eddig sikeresen legyőzött… Istenem, bármit megtenne azért, hogy visszakaphassa! Hogy újra a karjaiba zárja! Hogy hallhassa a hangját, érezhesse a jázminhoz hasonló illatát, bőrének melegét… Három teljes évig kereste… három átkozott évig! Ez idő alatt egyre inkább tönkre ment lelkileg! A végére már direkt kereste a bajt, nem érdekelte, hogy milyen állapotban van a hajó vagy a legénység, szándékosan támadott, akármilyen hajóról legyen szó. Aztán Anne nem engedte, hogy többet hajóra szálljon… nem mintha olyan állapotban lett volna.
Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el, mire nagyjából felépült abból az állapotból, amibe került… Egész nap egy sötét szobában kuporgott, senkihez nem volt hajlandó hozzá szólni. Később Rhys volt az, aki kiemelte ebből a sötét gödörből, de ez mit sem változtat a tényeken. Magát hibáztatta. Biztos volt benne, hogy mondott valami olyasmit, amivel megbánthatta. És ezért ment el. Inkább elment, minthogy mellette maradjon…
És most, hogy megjelent ez a lány… ugyanazokkal a vonásokkal, hanggal… az apró rezdülései is őt idézik fel benne… csak a szeme… csak a szeme olyan, mint az övé…
Istenem, van egy lánya! Ezzel pedig mindenre választ kapott, ami valaha megválaszolatlan kérdés volt! Katherine az utolsó hetekben állandóan a család felől kérdezgette. Hogy miért nem állapodik meg, miért kel mindig útra, hiszen ezzel az életét kockáztatja. Miért nem vállalnak gyereket?
Ő pedig mindig azzal válaszolt, hogy nem bírná elviselni a bezártságot… gyereket meg aztán végképp nem. Mert tudta, hogy nem lenne jó apa…
Mindent elrontott! Mindent! Ő kergette el maga mellől, mert nem bírt erőt venni magán, hogy ott hagyja a bolyongó életet!
Pillantását elszakította a festményen mosolygó nőétől és az ablakhoz lépett. Rátámaszkodott a párkányra, homlokát a hideg üvegnek nyomta…
Még mindig tisztán emlékezett az első találkozásukra. Tizenhat év után is…
Wareham-ben tartotta Lord Noell a bált. Éjfélkor akarta bejelenteni lánya eljegyzését, amiről Katherine semmit sem tudott akkor.
Ő és a legénységből néhány férfi, szórakozásból besurrantak a rendezvényre. Mivel maga is nemesi felmenőkkel büszkélkedhet, tudta, hogy kell megjelenni egy ilyen eseményen. Az első percben, ahogy belépett észrevette őt. Annyira kitűnt a tömegből! Nem csak a tökéletes testével, vagy a mesterkéz által készített ruhája, frizurája miatt… a szemei voltak azok, amiért más volt, mint a többiek. Leginkább egy vadmacskához hasonlított. Egy vadmacskához, akit bezártak. Egyáltalán nem illett oda. Arckifejezéséből és tartásából ítélve, nagyon unhatta már a női vendégek üres csacsogását, és az állandó, rosszindulatú pletykák áradatát.
Éjsötét szemeivel játszadozva mérte végig, valahányszor közelebb és közelebb ment hozzá.
Amikor először kérte fel táncolni, tiltakozás nélkül kezébe adta az övét. Pedig nagyon jól tudta, hogy nincs rajta a vendéglistán.
Mindig az a furcsa vágy söpört végig rajta, akármikor a szemébe nézett, hogy kell neki! Lelkestül, testestül! Pedig ő nem volt az a könnyen szerelembe eső fajta! Imádta a nőket, de hát ki nem? Ám ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy szerette is őket… ezt a nőt viszont…
A zene véget ért, neki pedig muszáj volt elengednie…
Hogy aztán minden második táncot újra vele járja. Sejtette, hogy egyre nagyobb feltűnést keltenek, de valahogy nem érdekelte. Egyiküket sem! Könnyedén megosztották egymással még a legféltettebb titkaikat is, mintha már több éve ismernék egymást… Nevetve szórakoztatták a másikat, és mindkettőjüknek ugyanaz lobogott a szemükben: „Akarlak!”
Az éjfél lassan elérkezett, mint valami tündérmesében. A táncosok mind megálltak, és a kisebb emelvény felé fordultak, ahova Katherine apja lépett. Mellette egy vörös hajú, szeplős férfi állt, bambán előre meredve. Még mindig emlékezett arra, milyen kétségbeesetten ragadta meg a lány a kezét, mikor az apja bejelentette, hogy eljegyezte azzal a vörös férfival. Hogy milyen ijedt volt a tekintete… Abban a pillanatban eldöntötte… rájött, hogy mit kell tennie.
- Gyere velem!
Katherine zihálva meredt az üvegajtóra, ami nyitva állt. Kint álltak a kertben, telihold volt.
- Eljegyeztek! – válaszolt remegő hangon.
- És ez téged boldoggá tesz?
Katherine felnézett rá, majd könnytől csillogó szemekkel megrázta a fejét.
- Nem…
- Akkor tarts velem!
Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy kinyújtja a lány felé a kezét, Katherine pedig egy nagy sóhaj kíséretében elfogadja…
Szerette őt… tiszta szívéből… több éven át… és az idióta kijelentései miatt mégis ő maga üldözte el… Mi a francot tett?
Bármit megadott volna azért, hogy visszaforgassa az idő kerekét, hogy mindent újra kezdjen. Persze megint magával hozta volna, de mindent másképp csinálna… De nincs meg hozzá a hatalma… ezért kell bűnhődnie…
- Maga ismerte az anyámat? – szólalt meg egy halk hang a háta mögül, visszazökkentve őt a valóságba.
Hogy ismerte-e? Jobban, mint bárki más ezen a földön… jobban, mint a lánya… az ő lánya…
Megfordult, majd Elizabeth szemeibe nézett.
- Igen… - bólintott.
Látta a lányon, ahogy megremeg az ajka, szemei felcsillantak… Ahelyett, hogy kérdés özönnel árasztotta volna el, megemelte mindkét kezét, s a nyaka mögé nyúlt. Egy ideig így maradt, majd mikor ismét felnézett, egy láncot tartott a kezében. Egy vékony aranyláncot, amin egy – szintén aranyból készült – medál lógott.
Jack a sajátjához emelte ujjait, s tenyerébe zárta azt. Tudta, hogy a lány medáljában is ugyanaz a miniatúra van, mint az övében. Hiszen csak két példányt csináltatott…
- Az édesanyám… sohasem beszélt az apámról… - remegett meg a hangja. – Maga esetleg tudja, hogy miért?
Jack csendben maradt. Ez a mondat nagyon fájt neki. Miért nem említette meg a közös gyermeküknek soha, hogy ő kicsoda? Hogy egyáltalán él? Ennyire meggyűlölte volna?
Némán megrázta a fejét.
Beth közelebb lépett egyet.
- Kislánykoromban mindig azt képzeltem, hogy egy nap majd eljön egy férfi… az apám… aki kiemel majd minket a nyomorból… Ön szerint miért nem jött?
Jack ismét megrázta a fejét.
- Talán, mert nem tudta, hol van az édesanyád… bárhol kereste, bármeddig… nem találta. Talán anyád sem szerette volna, hogy rátaláljon.
Beth rámeredt. Még közelebb lépett.
- És ez a férfi… szerette az anyámat? – kérdezte alig hallhatóan.
Jack ökölbe szorította kezeit, állkapcsát megfeszítette. Szemeit a földre szegezte. – Egészen biztosan… halálosan szerette…
Csend.
Egy végtelennek tűnő pillanatig azt hitte, hogy a lány elment. Ugyanúgy, akárcsak az anyja. Csendben, szó nélkül, nem hagyva semmi üzenetet. Aztán mégis hallott valamit. Szipogást?
Lepillantott Beth-re. Fejét lehajtotta, egyik kezét, melyben a láncot szorongatta, szája elé emelte, hogy megpróbálja visszatartani a sírást. Könnyei, apró gyémántokként peregtek le hófehér bőrén.
- Maga az apám? – nyögte ki végül két levegő vétel között. Nem nézett rá, még csak nem is adta jelét annak, hogy a közeljövőben szeretne felnézni rá.
Jack a lány arcához emelte kezét, és két ujja közé fogva egy rakoncátlan tincset, a füle mögé simította.
- Tudom, hogy hibáztam – csuklott el a hangja. – És nem hozok fel mentséget a tettemre, azon kívül, hogy szerettem… de esküszöm, hogy nem tudtam rólad semmit… - suttogta megtörten.
Beth felnézett rá, alsó ajkát fogai közé harapta. Jack pedig nem bírta tovább, magához húzta és szorosan átölelte. A lány karjai szoros indákként tekerték át a derekát, ujjaival a zakójának hátuljába kapaszkodott és most már meg sem próbálta elfojtani zokogását. Állát a lány fejére támasztotta, és nagyot sóhajtott. Gyöngéden simított végig a hátán, vigasztalón.
- Miért… nem találkoztunk, ha… hamarabb? Akkor… akkor talán még… ma is… élne… - hüppögte a férfi mellkasába, miközben úgy szorította a zakóját, mintha bármelyik percben eltűnhetne.
- Ha tudtam volna, hogy merre vagytok, hidd el, egészen biztosan segítettem volna… hidd el…
Elizabeth csak bólogatott.
- Szeretnék… szeretnék mindent megtudni… - szólalt meg, mikor nagyjából már megnyugodott. Légzése még akadozott, szemei úgy égtek, mintha bármelyik pillanatban lángra kaphatnának. Kezei és térdei remegtek, ugyanakkor az volt az érzése, hogy végre tudja magáról, hogy kicsoda. Nem csak egy kósza szál az élet hímzett abroszán.
- Este mindent elmondok… de utána te is elmondasz mindent… őszintén!
Beth egy pillanatra beleremegett a gondolatba. Mindent. Vajon mit fog szólni az apja a „Harper-részhez”? Meg fogja vetni, mindazért, ami történt vele?
Rhys sem nézett rá undorodva, mikor megtudta az élettörténete nagyobb részét…
„persze, azért is mondta, hogy nem kellesz neki!”
Nem, Rhys érthetően a tudomására hozta, hogy nem kíván többet részt venni az életében. És ezt el kell fogadnia. Így vagy úgy. Megtalálta az apját. Van kiért élnie. Kell-e ennél több?
Felsóhajtott.
Nem. Nem kell több.
De helyettesítheti-e az apja egy olyan férfi szerelmét, akit soha az életben nem kaphat meg?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
