|
Kalózvér
Sayara 2009.09.13. 11:04
A hold vékony cikke hősiesen világította meg az éjszakai, csendes tájat. A tenger megnyugtatóan zúgott mély, dallamos hangján. A földig érő, fátyolszerű függönyöket langyos szellő lebbentette fel. Idilli volt az összkép, főleg, hogy egy torony ablakából nézhette…
A lelke mégis háborgott.
Lassan elfordította fejét az ablaktól, s inkább a kezeire meredt. Az ágyon ülve és elmerengve a történteken, a megoldás pofon egyszerűnek tűnik. Annyi lenne az egész, hogy átmegy a lányhoz, és bocsánatot kér. Őszintén.
De már elszúrta ezt a lehetőséget.
Főleg, ahogy beszélt vele a hajón. Te jó ég, az arca még mindig előtte volt… az a döbbenet és mély fájdalom… iszonyatosan nagy lelkiismeret furdalást keltett benne. De meg kellett tennie, nem?
Ráadásul Jack lánya… ami egyenlő azzal, hogy tabu!
Hogy nem vette észre? Hiszen annyira egyértelmű! A szemük… egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire hasonlít a szemük! Így most már persze értelmet nyert az, az érzés, amit még az elején érzett, ha a lány szemeibe nézett. Mindig azt hitte, hogy valahonnan ismeri. A gyanúja beigazolódott, tényleg ismerte, csupán a hasonmását.
A szellő végigsimított meztelen felsőtestén, melyen ezernyi, apró csillagként ragyogtak a vízcseppek. Fáradtan felsóhajtott, s megrázkódva a hidegtől, rákönyökölt térdeire. Vizes hajfürtjei itt-ott rátapadtak arcára s nyakára, gerincén apró patakként csorgott le néhány csepp víz. Nem érdekelte most a hideg. Semmi sem érdekelte. Utálta magát az érzésért, ami most elemi erővel tombolt benne!
Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott az a jelenet, ahol ő és a lány kettesben fekszenek az ágyon a Szirén kabinjában, teljesen elmerülve egymásban. És Isten lássa lelkét, gondolatban tovább vitte… összekapaszkodott végtagok, elfúló zihálások, gyönyörteli kiáltások és a csodálatos teljesség érzete… bármit megadott volna azért, hogy mindezt átélje a lánnyal.
„Te lökted el magadtól! Hát itt az eredménye!”
Igenis jól tette! A vágya a nő után, egyszerű… biológia. Ami azzal magyarázható, hogy túlságosan hosszú időt töltött nő nélkül egy férfiaktól hemzsegő hajón. A lány megjelenése fokozta a… fusztráltságát. Kivételesen szépnek találta, olyan érzelmeket is belemagyarázott, amik igazából nem is voltak jelen…
„Hazudsz!”
Idegesen hátrasimította arcából a haját. Kivételesen szép? Igen, ez valóban igaz. És most bevallotta magának, hogy leginkább az fogta meg, hogy olyan ártatlan volt és naív. Még így is, hogy ennyire elbánt vele az élet. Hogy ennyi rossz és kegyetlenség után, optimistán tud nézni a jövőbe… neki sohasem volt meg ez a képessége, és ezt nagyra tartotta. Főleg egy ilyen nőben.
Tisztelte.
Csodálta.
Kívánta… Istenem, de még mennyire!
Felforgatta mindenét… megingatott mindent, amiben eddig hitt…
Fontosabb bárki másnál…
És… talán…
- Rhys…
A férfi nem fordította oda fejét a hang irányába. Még csak meg sem rezzent. Arra várt, hogy megfagyjon, kívülről-belülről. Nem vett tudomást a hátán végigsimító, forró kézről, sem a nő édes leheletéről, amely a nyakát csiklandozta.
- Mi a baj, picim? – dorombolta, kezeit felcsúsztatta a vállára, onnan pedig le a mellkasára… a hasfalára…
Rhys megragadta a nő vékony csuklóját, mielőtt a keze túlzottan elkalandozhatott volna. A nő kihúzta kezét a fogságból, és egy kecses mozdulattal kicsúszott az ágy szélére, majd a vállainál megragadva Rhyst, szemből a combjaira ült.
Rhys fásultan nézett a nő macskazöld szemeibe. Égővörös, göndör tincsei szabadon omlottak hátára, vékony, kívánatos testét, csak egy selyem hálóing takarta, ami combközépig ért.
Amanda profi volt. Az ősi mesterséget űzte már tizennyolc éves korától. Nem Rhys volt neki az első, de mindig azt állította, hogy úgy tekint rá, mintha az lenne. Rhys különleges helyen állt a kuncsaftjai listáján. Mondhatni az első helyen.
Régebben minden éjszakát nála töltött, ha nem a tengeren volt. Fiatalabb fejjel azt hitte, lehet köztük valami. De egy kéjnő sohasem szerette a kötöttségeket… és soha nem is fogja. Itt persze a régebben volt a hangsúly!
- Elég volt mára… - mormolta halkan Rhys és megpróbálta ledönteni magáról a nőt, de az nem engedte magát.
- Még csak most kezdtük el… - suttogta a szájába, és karjaival átölelte a férfi nyakát. – Mmm, imádom, ha ilyen vizes vagy…
- Am…
- Most jöttél vissza! – biggyesztette le tettetett szomorúsággal alsó ajkát és felpislogott a férfira. – Rengeteget vártam Rád!
Rhys megadva magát hagyta, hogy a nő egy kacér mosoly kíséretében a hátára döntse. Apró kezei úgy simogatták a testét, mintha külön erre születtek volna. Rhysban fellobbant a vágy, de közel sem égett, tombolt annyira a tűz, mint… mint…
Amanda előre hajolt, haja csigákban omlott a férfi mellkasára.
- Elfeledtetem veled! – ígérte vágytól fűtött hangon. Rhys a plafonra szegezte tekintetét, s hagyta, hogy a nő lecsúsztassa kezét a Rhys ágyékát takaró törülköző szélére…
Beth kuncogva hajtotta fejét a fotel támlájára. Jack öblös nevetése bezengte a nappalit, a lány mégis úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél szívmelengetőbb hangot. Még mindig mosolyogva figyelte a férfit, ahogy zavarában összevonja szemöldökeit, miközben szélesen mosolygott.
A nappalit csak a kandallóban lobogó tűz lángjai világították meg, bensőséges hangulatot teremtve. Ebben a félhomályban, vidáman mosolyogva sokkal fiatalabbnak látszott. Most megláthatta benne azt a férfit, akibe minden bizonnyal első pillantásra beleszeretett az édesanyja.
- Hát igen… - motyogta Jack. – Nem voltam teljesen magamnál…
Beth még mindig mosolyogva sóhajtott egy nagyot.
Már több órája itt ültek kettesben és beszélgettek. Tulajdonképpen csak Jack beszélt, ő meg hallgatta. Itta a szavait! Csüggött rajtuk! Olyan világot tárt elé, amit soha nem ismert. A történeteivel sokkal jobban megismerhette az apját is, és az anyjának azt az oldalát, amit feltehetőleg előle mindig elrejtett. Ez pedig rendkívüli érzés volt.
Hihetetlen volt ez az egész… itt ült egy mesés nappaliban egy férfival, akiben a soha nem látott apját fedezte fel. Aki kalóz. És aki egy sziget irányítója… „királya”.
Jack felnézett rá. Kék szemei csodálattól és –még- tartózkodó szeretettől csillogott. Kezét megemelte, s egy éjsötét tincset tűrt a lány füle mögé. Beth rámosolygott.
- Annyira hasonlítasz rá… - szólalt meg a férfi halkan. Elizabeth egy pillanatra lehunyta szemeit. Mikor újra az apjára nézett, nagy erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát.
- Ő sokkal szebb volt…
- Ugyanolyan gyönyörűek vagytok mind a ketten! Te is tündöklő leszel, ha megerősödsz egy picit… - mondta, és tenyerébe fogta lánya arcát. Szemöldökeit összehúzta, mikor megérezte ujjai alatt a lány bőrének alig észrevehető érdességét a járomcsontján. Ujjaira pillantott és meglátta rajtuk az alapozó és púder halvány nyomait.
- Mi történt az arcoddal?
Hangja nem tűrt ellentmondást. Persze kedvesen tette fel a kérdést, ugyanakkor olyan hangsúllyal, hogy nemleges választ nem fogad el.
Beth megvonta a vállát.
- Eltalált egy hajókötél.
- Rhys jobban is figyelhetett volna Rád! – morogta még mindig összevont szemöldökkel, de már könnyedebb hangnemben.
Beth gyomra összerándult a férfi nevének hallatán. Volt ideje elgondolkodni a kapcsolatukon… Már-már nevetségesnek találta, hogy a Sors mennyi érvet hoz fel az ellen, hogy együtt legyenek.
Testvérek!
Ez már aztán végképp abszurd!
Beleremegett a gondolatba, hogy egy hajszálon múlt az, hogy megtegyék… már csak egy vérfertőzés hiányzott…
Szenvedett a gondolattól és a tudattól, hogy mostantól úgy kell a férfira tekintetnie, mint a bátyjára… Te jó ég!
Beleszeretett! Ezen hogy változtathatna?
- Semmiség, tényleg! – mormolta.
Jack felállt és egy kis asztalhoz lépett, amin különböző címkéjű üvegek sorakoztak, mellettük pedig néhány kristálypohár. A férfi megfogta az egyiket, s töltött magának. A cherry csillogva folyt a pohárba, Beth elmerengve figyelte a tűz fénye mellett.
Jack visszatette az üveget, majd a poharat is letette az asztalra. Nagyot sóhajtott.
- Tudod… Rhys azt javasolta… hogy vegyelek rá téged arra, hogy… mondj el bizonyos dolgokat a múltadból.
Elizabeth egész testében megmerevedett. Nem számított erre a hirtelen témaváltásra. Arra pedig végképp nem, hogy minden lelki megerősítés nélkül kell újra felidéznie magában mindent. Nem biztos, hogy képes lenne rá… Miért kellett elrontani ezt a pillanatot a múltja árnyaival? Annyira jó volt hallani dolgokat az anyjáról, megismerni a részleteket, hogy hogyan is találkoztak, szerettek egymásba…
Átkarolta magát. Ujjai belemartak az almazöld ruhájának ujjába, amit nemrég kapott. Fehér szalaggal szegték be a dekoltázsát, s az ujjait is. Az apjától pedig nem rég kapott, egy ehhez illő, gyöngyházfényű szalagot, amivel a haját fogta össze.
Izzadt tenyere remegni kezdett, a gyomrát szinte már nem is érezte… ha elmond mindent… azok után is ilyen szeretetteljesen fog ránézni? Esetleg undorodni fog tőle, megveti? Gyűlölte a bizonytalanságot.
- Mit mondott? – kérdezte. Hangja úgy remegett akár csak a tenyerei, a kétségbeesést, tisztán ki lehetett venni belőle.
Jack megfordult, csípőjével az asztal lapjának támaszkodott. Szemeit a kezében tartott pohárra szegezte.
- Semmit. Nem mondott semmit. De azt mondta, ő tud mindenről.
Beth úgy lesápadt, mintha kísértet jelent volna meg előtte ebben a szent pillanatban. Tehát ezért nem kellett neki…
Szégyenében ő is lehajtotta fejét, nyelvébe harapott, hátha a fájdalom vissza tudja tartani könnyeit, amik most ott remegtek szeme sarkában.
- Mit akarsz tudni? – kérdezte síri hangon.
Jack visszaült mellé, kezébe vette az állát és megemelte. Addig várt, amíg Beth bele nem nézett a szemébe.
- Csak szeretném tudni, mi történt veled… ha nem akarod elmondani, rendben. Mindenkinek vannak olyan emlékei, amik az álmokban is kísértenek, és nem szeretnek róla beszélni. De…
- A Harper családnál dolgoztam… - szakította félbe Beth. Jobb lesz minél hamarabb túl esni rajta, gondolta. Fejét elfordította, felállt és egyenesen a kandallóhoz ment. Egyik kezével megmarkolta a márvány párkányt. – John Harper kihasználta az elkeseredettségemet, amikor anya meghalt, és az ágyába vitt. Rendszeresen.
Hátra pillantott a válla felett. Az apja szobormereven, halálra váltan állt.
Ha már egyszer belekezdett, be is fejezi.
- Volt egy férfi… egy férfi, aki segíteni akart, de… nem voltam képes arra, hogy megbízzak benne… Akkor senkiben sem tudtam megbízni…
Felrémlett előtte a férfi kedves arca, ahogy sajnálattól csillogó szemmel néz rá, és esedezik, hogy bízzon benne… Nem kért cserébe semmit, ezt már az elején kikötötte. Látta rajta, hogy tényleg megviselték a látottak… és hogy már nem érdekli, milyen fontos az, hogy a barátsága Harperrel megmaradjon. Ugyanis, a férfi a polgármester fia volt. Harper pedig a flotta egyik meghatározó személye. Szinte kötelező volt, hogy ők jóban legyenek. De mindezt félretette volna érte, hogy megmentse.
Tejfölszőke, hullámos hajával és ragyogó kék szemeivel egy angyalnak tűnt. Csak hogy akkorra Beth már elvesztette minden hitét.
- Egy este a húgát kellett helyettesítenem egy találkozón. A férfi elől megszöktem… akkor szaladtam bele Rhysba… A történet innen már nem túl színes, kivéve azt, amikor ránk talált a flotta…
Jack továbbra is némán állva várta a folytatást.
- Azok az emberek… brutálisak voltak… - suttogta maga elé meredve. – Sohasem láttam olyan kegyetlenséget… ekkor halt meg Bill… - torka elszorult egy pillanatra. – Én Scarlotte Sinclairnek adtam ki magam, ezért nem bántottak. De egyszerűen nem bírtam elviselni a tudatot, hogy miattam vannak itt… pedig nem is bántottak. Találtam egy fegyvert, és lementem az alagsorba, ahol a börtönök voltak… Valerie-t… Valerie-t megpróbálta megerőszakolni az egyik őr… én… előttem lejátszódott mindaz, amit több éven át el kellett viselnem… egyszerűen nem bírtam nézni. Rászegeztem a fegyvert, és utasítottam, hogy álljon fel… de nem akart engedelmeskedni, ő is a fegyver után nyúlt… azt sem tudtam, mit csinálok… - suttogta. – Embert öltem… - fordult az apja felé. Próbált leolvasni valamit az arcáról, megvetést, undort, de egyiket sem fedezte fel.
- Helyesen cselekedtél… - válaszolt halkan.
Beth szája megremegett, alig látható mosolyra húzódott. – Ez nektek nem is olyan nagy dolog, nem igaz?
Jack megrázta a fejét. Szemei komolyan csillogtak.
- Nem ölünk ártatlanokat, Beth. Te is megtapasztalhattad, hogy milyenek a flotta emberei… ezerszer kegyetlenebbül bánnak az egyszerű emberekkel, mint mi ővelük…
Beth a tűzre szegezte szemeit.
- Nem azt mondom… hogy minden kalóz, aki itt él, ugyanezeket az elveket vallja… - folytatta Jack. – Mert be kell vallanom, hogy igenis, vannak olyan alakok, akik abban lelik örömüket, hogy védtelen nőkre, férfiakra támadnak. De a közösség nagyobb része, aki itt lakik… megtapasztalta már, hogy milyen az elnyomottság… amikor tudják, hogy csak Isten segíthet rajtuk… hidd el, ezek az emberek nem képesek arra, hogy ártatlanoknak ártson. A Jó és a Rossz mindenhol ott van… Az a férfi pedig megérdemelte a halált!
Beth nyelt egyet. S lassan bólintott. Igen, megérdemelte.
- Egy bordélyházban találtunk menedéket… - fogott bele ismét a történetbe. - Nem sokáig maradhattunk, a flotta házkutatási paranccsal oda is betért. Az őröket, akik a Szirénen voltak, leitattuk, és végül kihajóztunk… Volt egy vihar… akkor sérültem meg – mutatott az arcára, másik kezét pedig bordáira simította. És lassan beleszeretett a testvérébe, tette hozzá gondolatban. Mekkora egy idióta!
- Sajnálom.
Keserűen felsóhajtott, tekintetét a kandalló fölött lógó képre szegezte. Az anyja szeretetteljes, bágyadt mosollyal nézett vissza rá.
- Elmúlt… túléltem… és ez a lényeg… Azt hiszem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
